Utazás a munkavégzés helyére: mutatjuk, mikor számít munkaidőnek

Megosztás Tetszik

Amikor a munkavállaló nem rendelkezik állandó munkavégzési hellyel, az utazás időtartama is munkaidőnek számít vagy sem? Olvasói kérdésre dr. Kéri Ádám ügyvéd, adatvédelmi tisztviselő válaszolt.

A kérdés részletesen így hangzik: a munkavállalókat egy adott ponton és időben várják (azonos településen vagy legalábbis megyében, mint a lakhelyük), ahonnan együtt (busszal vagy autóval) elviszik egy adott munkaterületre. Ott dolgoznak x órát, majd visszaviszik őket az adott pontra. Egy munkaterületen dolgoznak egy nap. Egy másik nap ugyanez történik, csak a munkaterület máshol van (a felvételi pont nem változik). Tehát, bár a munkavégzés helye rendszeresen változik, egy napon belül ugyanaz marad. Az adott (felvételi) pont és a munkakezdés helye között több (2–3) óra is lehet a távolság. Azt szeretném kérdezni, azon túl, amit munkával töltenek, itt mi számít munkában töltött időnek? Mikor felveszik a munkavállalókat onnan, hogy leteszik? Csak a ténylegesen munkában töltött idő?

SZAKÉRTŐNK VÁLASZA

Nagyon jó a kérdés. Nézzük mit mond erre a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.)!

86. § (1) Munkaidő: a munkavégzésre előírt idő kezdetétől annak befejezéséig tartó idő, valamint a munkavégzéshez kapcsolódó előkészítő és befejező tevékenység tartama.

(2) Előkészítő vagy befejező tevékenység: minden olyan feladat ellátása, amelyet a munkavállaló munkaköréhez kapcsolódóan, szokás szerint és rendszeresen, külön utasítás nélkül köteles elvégezni.

(3) Nem munkaidő
a) – a készenléti jellegű munkakört kivéve – a munkaközi szünet, továbbá
b) a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás tartama.

Jelen esetben azonban nem klasszikus munkahelyre utazásról van szó, így vizsgálandó, hogy nem minősül-e ez az idő mégis munkaidőnek. Erre nézve az EU Bíróságának Tyco-ügyben hozott döntése mutathat utat.

A Tyco a legtöbb spanyol tartományban olyan biztonsági rendszerek üzembe helyezésével és karbantartásával kapcsolatos tevékenységet végez, amelyek lehetővé teszik a behatolások érzékelését, valamint a lopások megelőzését. 2011-ben a Tyco bezárta a vidéken lévő irodáit (regionális irodák), és minden munkavállalóját a madridi (Spanyolország) központi irodához rendelte. A Tyco által alkalmazott műszaki személyzet biztonsági berendezéseknek azon a földrajzi területen lévő lakóhelyeken, illetve ipari és kereskedelmi létesítményekben történő üzembe helyezésével és karbantartásával foglalkozik, ahova rendelték őket, és amely terület a tartomány egészét vagy egy részét foglalja magában, sőt néha több tartományt. E munkavállalók mindegyike szolgálati járművel rendelkezik, amellyel mindennap a lakóhelyüktől azon helyekig utaznak, ahol a biztonsági rendszerek üzembe helyezésével vagy karbantartásával kapcsolatos műveleteket el kell végezniük. Ezzel a járművel térnek vissza a nap végén a lakóhelyükre.

Az EUB kimondta, hogy a 2003/88/EK irányelv (munkaidő irányelv) 2. cikkének 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló körülmények között, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, az e rendelkezés értelmében vett „munkaidőnek” minősül az az utazási idő, amelyet e munkavállalók a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek.

Jelen esetben tehát az utazással töltött idő is munkaidőnek minősülhet.

Olvasónk a válasz kapcsán további kérdést tett fel, amely így hangzik: „jelen esetben az utazással töltött idő is munkaidőnek minősülhet”. Ezzel kapcsolatban szeretném kérdezni, hogy már az otthonról a gyülekezési helyre történő utazás is munkaidő? A gyülekezési hely lényege annyi, hogy ott felveszik a munkavállalókat és ugyanoda elviszik (elszállítják) őket dolgozni. Vagy csak a gyülekezési helytől a munkavégzés helyéig és onnan vissza tartó út a munkaidő (egy nap csak egy munkavégzési hely van)? Hogyan változik ez, ha a sofőr maga is munkavállaló (tehát nem külön, ezért alkalmazott ember viszi el őket)? Illetve, tekintettel arra, hogy az utazás maga kevésbé megerőltető, mint amikor munkát végeznek, tekinthető-e ez készenléti jellegű munkakörnek?

SZAKÉRTŐNK VÁLASZA

Az Európai Unió Bírósága (EUB) előtti ügyben ezt a kérdést vizsgálta az EUB:

„Úgy kell-e értelmezni a 2003/88/EK irányelv 2. cikkét, hogy [amikor a munkavállaló], aki nem rendelkezik állandó munkavégzési hellyel, azonban naponta kell a lakóhelyétől a vállalkozás naponta eltérő ügyfeléhez, és esetenként különböző másik ügyféltől a lakóhelyére utaznia (olyan útvonal vagy jegyzék szerint, amelyet a vállalkozás vele az előző napon közöl) egy többé-kevésbé kiterjedt földrajzi területen belül az alapügy körülményei között, [az az idő, amelyet e munkavállaló] a munkanap elején és végén utazással tölt, az irányelv 2. cikkében foglalt fogalommeghatározás szerint »munkaidőnek« minősül, vagy éppen ellenkezőleg, azt »pihenőidőnek« kell tekinteni?”

A Bíróság úgy döntött, hogy a 2003/88/EK irányelv 2. cikkének 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló körülmények között, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, az e rendelkezés értelmében vett „munkaidőnek” minősül az az utazási idő, amelyet e munkavállalók a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek.

Habár az esetjogban mindig van egy bizonytalanság, hiszen egy esetre nézve határozza meg a jog a szabályokat, úgy vélem, hogy ebben az esetben a gyülekezési helyre történő utazás nem minősül munkaidőnek. Olyannak tekinthető, mintha a munkavállaló a munkahelyére utazna, ami pedig nem munkaidő. Onnantól kezdve azonban már munkaidő, mivel nehezen elhatárolható az EUB esetétől. Hazai bíróságok is alkalmazzák már a szabályt. Ezen nem változtat az a körülmény, hogy egy munkavállaló intézi a szállítást, hiszen ezt a munkáltató szervezi meg.

Nézzük mi a helyzet a készenléti jellegű munkakörrel!

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 91. §-a szerint készenléti jellegű a munkakör, ha
a) a munkavállaló a feladatainak jellege miatt – hosszabb időszak alapulvételével – a rendes munkaidő legalább egyharmadában munkavégzés nélkül áll a munkáltató rendelkezésére, vagy
b) a munkavégzés – különösen a munkakör sajátosságára, a munkavégzés feltételeire tekintettel – a munkavállaló számára az általánoshoz képest lényegesen alacsonyabb igénybevétellel jár.

Amennyiben a munkavállaló a munkaideje legalább egyharmadában nem végez semmilyen munkát, abban az esetben a munkakör lehet akár készenléti jellegű is. Ezt a munkáltató állapítja meg. Amennyiben azonban a foglalkoztatás-felügyelet vagy munkaügyi bíróság ezzel nem ért egyet rendkívüli munkavégzés megfizetésére kötelezheti a munkáltatót, a munkavállalókat pedig megilleti az azonnali hatályú felmondás joga.