Vámosi-Nagy: a vagyonadó kálváriája, avagy mire számíthatnak a vagyonosok?

Megosztás Tetszik

Az adótörténelem gyakran ismétli önmagát. Nem ritka, hogy a múltban alkalmazott megoldások elavulnak, elfelejtődnek, az élet változása miatt okafogyottá válnak. Ennek ellenére előfordulhat, hogy már megszűntnek gondolt variációk újból előkerülnek. A vízi járműadó jó példa minderre.

A kormány által az országgyűléshez benyújtott vagyonadó törvény tervezete négyféle vagyon (tárgy) adót vezetne be, közöttük a vízi járművek adóját. Ez pedig létezett már a magyar adójogban. 1974-ben, az év derekán jelent meg az a minisztertanácsi rendelet (!), amely összesen 3 paragrafusban kimondta a vízi járművek adókötelezettségét, s egyben felhatalmazta a pénzügyminisztert a végrehajtási rendelet megalkotására, amely még aznap meg is jelent. (Ebben az időben az adót nem törvény, hanem kormányrendelet határozta meg. Más típusú érdekesség, hogy a ’vízi jármű’ kifejezést akkor egybeírták.) Az adó tárgya a magánszemély tulajdonába álló, a 10 m2-nél nagyobb felületű alapvitorlával rendelkező vitorlás és a motoros vízi jármű volt. A ma már nevetségesen alacsonynak tűnő adótételek a motor cm3-étől, illetve a vitorlás alapvitorla felületétől, továbbá attól is függött, hogy a vitorlás tőkesúlyos vagy uszonyos. Mentességet élvezett az igazolt versenyző versenyzésre rendszeresen használt hajója. 
 
A vízi járművet a tulajdonos köteles volt bejelenteni a lakóhelye szerint illetékes ’tanács végrehajtó bizottsága szakigazgatási szervéhez’, ami a mai polgármesteri hivatal megfelelője volt. (Ismertem egy minisztert, aki annak idején azt írta az elétett levéltervezetre, hogy szerve csak az embernek van. Nehezen lehetett megértetni vele, hogy a Tanácstörvény szerint a tanácsnak is van szerve, igaz, szakigazgatási.) Az adót – a tárgyi adók sajátosságainak megfelelően – a január 1.-je szerinti állapot alapján kellett megfizetni. Ha a tulajdonos bejelentette, hogy a következő évben a vízi járművet nem kívánja üzemeltetni, akkor arra az évre mentesült az adó alól (kivéve, ha lebukott). Egyébként az éves adót két részletben kellett megfizetni. Az első fokú adóhatóság ’vízi jármű adóalap’-ot bocsátott a tulajdonos rendelkezésére. Az esetleges rendőri ellenőrzésnél ezt fel kellett tudni mutatni. 

Rövid ideig élt ez a szabályozás. Hamar kiderült, hogy az adóigazgatási költséget épp, hogy elérte (ha elérte) a bevétel. Hasonló sorsra jutott, mint a házértékadó, de az egy másik történet. Elmondható, hogy ezeknek az adónemeknek nem az adóbevételek gyarapítása volt a fő céljuk, ami a normál adóknál az elsődleges cél. Inkább ’üzenet-értéket’ tulajdonítottak a nagyértékű házzal, avagy a motoros vagy vitorlás hajókkal rendelkezők megítéléséről. Még szerencse, hogy az evezős hajókat kihagyták a vízi járművek adójából akkor is, meg a mostani tervezetből is. E sorok írójának ugyanis kajakja és kenuja is van. Ezek egyrészt semmilyen nyilvántartásban (hajólajstromban) nem szerepelnek, másrészt használatához emberi erő szükséges.