Döntött a Kúria az ételfutár ügyében: munkaviszony vs. egyéni vállalkozó

Megosztás Tetszik

A Kúria honlapján adott tájékoztatást a platform munkavégzés keretében végzett ételfutár tevékenységre kötött szerződés minősítése tárgyában hozott kúriai ítéletről.

Az alperes az általa üzemeltetett platformon keresztül közvetítő tevékenységet biztosít az ételeket, italokat megrendelő ügyfelek és az adott éttermek között. A kiszállításban a felperes ételfutárként megbízási szerződéssel mint egyéni vállalkozó vett részt.

A felperesnek a munkaviszony megállapítására irányuló keresetét elutasító elsőfokú ítéletet a másodfokú bíróság megváltoztatta, és megállapította, hogy a felperes 2019. október 17. napja és 2020. január 15. napja között heti 40 órás általános munkaidő figyelembevétel havi bruttó 161 000 forint alapbér mellett munkaviszonyban állt az alperesnél.

A Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Megállapította a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 42. § (2) bekezdése és 45. § (1) bekezdése alapján, hogy a munkaviszony – mint függő munka – elsődleges minősítési jegyét jelentő alá- fölérendeltség fennálltát igazoló széles körű, a munkavégzés helyére, idejére, módjára is kiterjedő utasítási és az ezt biztosító ellenőrzési jog a perbeli esetben az alperes oldalán nem állt fenn.

A felperes által végzett tevékenység az alperessel szerződött éttermekből termékek kiszállítása volt. Az a körülmény, hogy a foglalkoztató bizonyos körben felügyeli és meghatározza a futárok részére az egyedi feladatok teljesítésének a módját (arculati elemek viselését) és az a követelmény, hogy a vállalt aktív periódusban egyfajta rendelkezésre állást és 75 másodpercen belüli fuvarelfogadást várt el az alperes, nem minősülnek az Mt. szerinti széles körű munkáltatói utasításnak. A felperes nem az alperes szervezetében munkát végezve látta el feladatait, hiányzott a hierarchikus kapcsolat, a függőség. Az utasítás jogosultságától nincs megfosztva a megbízó sem. Az adott esetben az utasítás a munkavégzés minden fázisára, elemére nem terjedt ki. Az, hogy a feladatkiosztás a futárok esetében egy applikáción keresztül történt, önmagában az alá- fölérendeltséget nem igazolja. A kiszállítás megtörténtének ellenőrzése pedig a díjazás alapjául szolgáló teljesítésigazolásához volt szükséges.

A felperes maga osztotta be azt az időtartamot, amikor feladatokat kívánt ellátni; ezt senki nem ellenőrizte, és nem kérte számon. Az aktív periódusok vállalásának lehetőségét ugyan befolyásolta a futárok rangsora, azonban a feladatellátásra fordított időtartamot ekkor is a felperes határozta meg: az ő döntése volt, hogy vállal-e és mennyi aktív periódust. A magyar munkajog nem ismer olyan munkaviszonytípust, amelynél a foglalkoztatás óraszáma kizárólag a munkavállaló igényeihez igazodna.

A díjazás formájának a jogviszony minősítése szempontjából nincs döntő jelentősége, mert tartós megbízási jogviszonyban a nyújtott szolgáltatás után is rendszeresen visszatérő díjazás illeti meg a megbízottat. Az a tény, hogy az alperes kéthetes időszakonként számolt el a teljesítések alapján a felperessel, illetve, hogy a díjazás részben az elvállalt, és ténylegesen teljesített aktív periódusban történt feljelentkezés után részben óradíjat is tartalmazott, nem jelentheti azt, hogy mindez munkabérnek minősül. A díjazás a felek által nem volt fixált vagy maximalizált.

A felperes a futár tevékenységet saját eszközeivel végezte, így a feladatok ellátáshoz feltétlenül szükséges erőforrásokat döntően nem az alperes biztosította. (Mfv.VIII.10.091/2023/7.számú ítélet.)