Felmondott, aztán már nem is ment dolgozni, ez lett a következménye

Megosztás Tetszik

Nem tartotta be a munkavállaló a munkaszerződésben előírt felmondási időt, volt munkáltatója beperelte – az ügy végére a Kúria tett pontot.

Az alperes 2012. június 1-jétől állt határozatlan időtartamú munkaviszonyban a felperesnél, az utolsó munkaköre operátor volt. A munkaszerződése 11.1. pontja szerint a munkaviszonyt mind a munkavállaló, mind a munkáltató rendes felmondással 60 napos felmondási idővel felmondhatja. A felmondási idő a munkáltatónál a munkaviszonyban töltött idő arányában az 1992. évi XXII. törvény (régi Mt.) 92. § (2) bekezdésében meghatározott mértékkel emelkedik.

Az alperes 2013. november 3-án a munkaviszonyát 30 napos felmondási idővel megszüntette kérve a felmondási idő letöltése alóli mentesítését. A munkáltató válaszában ragaszkodott ahhoz, hogy a munkaszerződésben rögzített felmondási időt munkával töltse. Az alperes 2013. november 6-ától munkára nem jelentkezett, távollétét nem mentette ki.

A felperes a módosított keresetében kérte az alperest 236 692 forint távolléti díj megfizetésére kötelezni a 2012. évi I. törvény (Mt.) 69. § (3) bekezdés és 84. § (1) bekezdés alapján.

Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest a felperes részére 118 346 forint felmondási időre eső távolléti díj megfizetésére. A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A felperes a felülvizsgálati kérelme megalapozott.

A munkavállaló felmondáskor is hatályos munkaszerződése 11.1. pontja mind a munkáltatói, mind a munkavállalói felmondás esetén 60 napos felmondási időt határozott meg. E kikötés megfelelt a régi Mt. 92. § (1) bekezdés rendelkezéseinek.

A felmondás közlésekor hatályos új Mt. a 69. § (3) bekezdésében biztosít lehetőséget a feleknek arra, hogy megállapodással eltérjenek a munkavállalói felmondás esetén irányadó 63. § (1) bekezdésben foglalt 30 napos felmondási időtől. Az eljáró bíróságok azonban az Mth. 2. § (1) bekezdés és 7. § (6) bekezdés helytelen értelmezésével vonták le azon következtetésüket, hogy a felek munkaszerződésében foglalt 60 napos felmondási idő kikötése ellenére az alperes az új Mt. 84. § (1) bekezdés alapján csak a 63. § (1) bekezdésben foglalt 30 napos felmondási időre járó távolléti díj megfizetésére kötelezhető.

A munkavállalói felmondás esetére irányadó 60 napos felmondási idő meghatározására megállapodással mind a régi Mt. [92. § (1) bekezdés], mind az új Mt. [69. § (3) bekezdés] rendelkezései lehetőséget biztosítanak. Az Mth. 2. § (1) bekezdés általános jelleggel mondja ki azt, hogy az új Mt. rendelkezéseit a hatálybalépésekor fennálló jogviszonyokra is alkalmazni kell.

Az Mth. törvényjavaslat általános indokolása kifejezetten megemlíti, hogy a zavartalan átmenet érdekében a törvény sajátos átmeneti rendelkezéseket tartalmaz szem előtt tartva azt a jogállami követelményt, hogy az új szabályozásnak visszamenőleges hatálya nem lehet.

Az Mth. 7. § (6) bekezdés rendelkezéséből – összevetve a 2. § (1) bekezdés rendelkezésével – az következik, hogy az Mt. hatálybalépését követően kötött munkaszerződésekre (munkaszerződés-módosításokra) irányadó a maximum 6 hónapos felmondási időkorlát.

A jogalkotónak nem lehetett az a szándéka, hogy a mindkét törvényben biztosított minimális felmondási időtől megállapodással történő eltérés lehetőségét pont az átmeneti időszakra elvegye a felektől.

Ezért a jogellenes felmondás jogkövetkezményeként az alperes a munkaszerződésben foglalt 60 napos felmondási időre járó távolléti díj megfizetésére köteles.

Erre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletnek a további egy havi távolléti díjra irányuló keresetet elutasító elsőfokú ítéleti döntést helybenhagyó rendelkezését a Pp. 275. § (4) bekezdés alapján hatályon kívül helyezte, e körben az elsőfokú ítéletet megváltoztatva a keresetnek megfelelően marasztalta az alperest.