Csiki-csuki, ha a dolgozó egészségügyileg alkalmatlan lesz

Megosztás Tetszik

A munkavállaló közel egy évig keresőképtelen volt. A munkába állás első napján a munkáltató soron kívüli munkaköri alkalmassági vizsgálatot kezdeményez, mely eredménye, hogy a dolgozó a korábban betöltött munkaköre ellátására nem alkalmas. Hogyan tovább? A munkáltató köteles felmondani? Ha nem él ezzel a lehetőséggel, de a munkaszerződés szerinti munkakörben nem tudja foglalkoztatni a munkavállalót, mi a teendő?

Első olvasásra egyszerűnek tűnik a kérdés: mondjon fel a munkáltató, fizessen végkielégítést, teljen le a felmondási idő és mindenki mehet dolgára. A helyzet azonban ennél sokkal bonyolultabb.

A munkáltatót a foglalkoztatási kötelezettség a hatályos munkaszerződés szerinti munkakörre vonatkozóan terheli. Jelen esetben a munkavállaló egészségi okból eredően nem tud eleget tenni a munkaviszonyból ráháruló alapvető kötelezettségének: azaz a személyes munkavégzésnek. Tehát a munkáltató a foglalkoztatási kötelezettségét azért nem tudja teljesíteni, mert a dolgozó a munkaköre betöltésére egészségi okból nem alkalmas, azaz a foglalkoztatási kötelezettség a munkavállaló személyéhez köthető okból hiúsul meg, az nem a munkáltató oldalán merül fel. A munkáltató foglalkoztatná, de a munkavállaló a munkakör ellátására alkalmatlan.

Ekkor megnyílik a munkáltató felmondási joga, a dolgozó képességével összefüggő indokra hivatkozással megszüntetheti a munkaviszonyt, erre azonban nem köteles. A Kúria több eseti döntésében kifejtette ugyanis, hogy a munkáltató a megváltozott munkaképességű, munkakörében nem foglalkoztatható munkavállalóval fennálló munkaviszony megszüntetésére nem köteles, a jogviszonyt fenntarthatja, ilyen esetben a jogviszony fizetés nélküli szabadságban történő megállapodás hiányában is szünetel (Mfv.II.10.620/1998/2., Mfv.I.10.850/2000/3.). A munkaviszonyt sem a munkáltató, sem a munkavállaló nem köteles megszüntetni.

Ilyen esetben a munkavállaló mentesül a munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettség alól, munkavégzés hiányában pedig munkabérre sem jogosult. Ebbe azt is bele kell érteni, hogy állásidőre járó díjazás sem illeti meg, hiszen nem a munkáltató nem tudja foglalkoztatni a munkaszerződése szerint, hanem a munkavállaló nem tud eleget tenni a munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettségének. Bérfizetés hiányában a munkaadó nem von le és nem fizet be járulékokat, így a dolgozó biztosítási jogviszonya is szünetel.

Így egyik oldalon ott áll a dolgozó munka és bér nélkül, a másik oldalon a munkáltató, aki nem tud foglalkoztatni, de felmondani sem kíván. A törvény megoldást nem kínál a helyzetre, így míg valamelyik fél nem szünteti meg a munkaviszonyt, vagy míg nincs egyező hajlandóság a munkaszerződés módosítására, semmiféle változás nem fog történni. A munkáltató, ha nem akar lépni, hosszú évekig fenn tudja tartani ezen helyzetet, egészen addig, míg a munkavállaló fel nem adja és nem közöl felmondást.

A gyakorlatban szerencsére ritkán merül fel ez a helyzet, mert a legtöbb munkáltató méltányolja a munkavállaló egészségi állapotában bekövetkezett, így az életére kiható negatív változást, és ha nem is felmondást közöl, de egy korrekt közös megegyezést felajánl. Azonban kivételek is akadnak, melyet hol a munkáltató anyagi helyzete, hol a jogszabályi kényszer hiánya indokol. Felmondás esetén – ha teljesülnek a feltételei – a munkavállaló végkielégítésre jogosult, mely mellett a felmondási idő teljes tartamára kénytelen felmenteni a munkáltató a munkavégzési kötelezettség alól, ez pedig egy 20 éves jogviszonnyal rendelkező munkavállaló esetén összességében igen költséges.

Itt kívánom megjegyezni, hogy létezik egy másik véglet is: több esetben találkoztam azzal a negatív példával, amikor a munkáltató számára annyira nem kívánatos volt a munkavállaló, hogy az első adandó alkalommal elküldte. Ennek során hirtelen felindulásában egy hosszas keresőképtelenséget követően azzal indokolta a felmondást, hogy a munkavállaló egészségügyileg nem alkalmas munkaköre betöltésére. E mögött azonban vagy nem állt foglalkozás-egészségügyi alkalmasságról szóló orvosi vélemény, vagy az azt tartalmazta, hogy „ideiglenesen nem alkalmas”. Ilyen esetben a felmondás indokolása jogellenesnek minősül.

Ahogyan említettem, köztes megoldás lehet, ha a munkáltató fel tud ajánlani egy olyan munkakört, mely betöltésére alkalmas lenne a munkavállaló. Ilyen kötelezettsége azonban nincs, kivéve, ha a rehabilitációs ellátásban vagy rehabilitációs járadékban részesülő munkavállaló munkaviszonyát a munkavállaló egészségi okkal összefüggő képességével indokolt felmondássall kívánná megszüntetni. Ebből következően, ha a munkaadó felmondást nem kíván közölni, állás-felajánlási kötelezettsége sincs.

Kérdésként merülhet fel, hogy mennyire felel meg a munkajogi alapelveknek, nem ütközik-e a joggal való visszaélés tilalmába azon munkáltatói magatartás, miszerint nem közöl felmondást, mert nem kíván végkielégítést, felmondási időre járó távolléti díjat fizetni. Az Mt. 7. § (2) bekezdése szerint, ha a joggal való visszaélés munkaviszonyra vonatkozó szabály által megkívánt jognyilatkozat megtagadásában áll és ez a magatartás nyomós közérdeket vagy a másik fél különös méltánylást érdemlő érdekét sérti, a bíróság a jognyilatkozatot ítéletével pótolja, feltéve, hogy az érdeksérelem másképpen nem hárítható el. Álláspontom szerint ezen jognyilatkozat, tulajdonképpen a felmondás pótlása szűk körben akkor jöhetne szóba, ha az alkalmatlanság a munkaviszonnyal összefüggésben következett be, például egy munkahelyi baleset vagy foglalkozási megbetegedés következménye. Ilyenkor azonban a gyakorlatban a munkáltató, mivel a munkavállalónak egyéb anyagi igényei merülnek fel, jobban hajlik a kompromisszumos megoldásokra és a jogviszony esetleges megszüntetése is jogvita nélkül zajlik le.

A munkavállalónak egészségügyi alkalmatlanság esetén a munkaviszony további fenntartása nem érdeke, kivéve, ha alappal bízhat esetleges felgyógyulásában, vagy abban, hogy idővel a munkáltatónál majd akad egy megfelelő munkakör, és ezt fel is ajánlja részére.

Annak érdekében, hogy ne alakuljon ki patthelyzet, megoldást az jelentene, ha a törvény tartalmazna egy olyan rendelkezést, mely mindkét fél érdekét szolgálja: tehát a munkavállalónak ne kelljen helyzetét tovább súlyosbítva felmondania, egy forint nélkül az utcára kerülve, a munkáltatónak pedig ne kelljen valamennyi terhét viselnie egy felmondásnak. Míg erre nem kerül sor, marad a kompromisszumos megoldás, de ha ebben a munkáltató egyáltalán nem partner, a munkavállaló egzisztenciálisan ellehetetlenülhet.