adozona.hu
Magánnyugdíjpénztár: százalékok és lehetőségek
//test-adozona.hu/archive/20080507_magan_nyugdij_penztar
Magánnyugdíjpénztár: százalékok és lehetőségek
Tetszik
A Magyarországon 1998. január 1-jétől működő vegyes-finanszírozású nyugdíjrendszer leglényegesebb vonása, hogy a magánnyugdíjpénztár tagjának társadalombiztosítási nyugdíja 25 százalékkal kevesebb lesz, mint a nem pénztártagoké - Futó Gábor, az Adózóna szakértője a magánnyugdíjpénztárak visszáságairól és a kilépés lehetőségéről ír.
Magánnyugdíjpénztár tagjává lehet válni önkéntes döntéssel, a pályakezdőkre nézve kötelező a vegyes rendszer. Az önkéntes döntéssel csatlakozóknak korábban és jelenleg is, nem kevesebbről kellett és kell dönteniük, mint arról, hogy a nyugdíjkorhatár betöltésekor a magánnyugdíjpénztár szolgáltatásaként járadék formájában visszakapják-e legalább elveszett társadalombiztosítási nyugdíjuk 25 százalékát. A pályakezdőknek nincs min töprengeniük, nekik kötelezően be kell lépni valamelyik magánnyugdíjpénztárba.
A szakértők szerint legalább 15 évi pénztártagság szükséges ahhoz, hogy a magánnyugdíjpénztár szolgáltatása elérje a társadalombiztosítási nyugdíj elveszített egynegyed részét. A társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint az e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény (Tbj.), illetőleg a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló 1997. évi LXXXII. törvény (Mpt.) Parlamenthez benyújtott tervezete 1997. év nyarán még egyaránt tartalmazta azt a szabályt, miszerint 47. életévét betöltött személy nem léphet be magánnyugdíjpénztárba. Azért, mert a 62 éves nyugdíjkorhatárhoz viszonyítva a 47 évesnél idősebb személy már nem tud 15 évi pénztártagságot szerezni. Ezt a szabályt azonban a parlamenti képviselők – alkotmányossági aggályoktól vezérelve – annak idején „kiszavazták” a törvényekből. Ugyanakkor az Mpt-vel történt egy kisebb fajta más irányú „változtatás” is. Eredeti javaslat szerint a magánnyugdíjpénztár alapítói között nem szerepeltek pénzintézetek (bankok, biztosítók, stb.) Mégis jelenleg ilyen pénzintézetek működtetik a magánnyugdíjpénztárak túlnyomó többségét. Az Mpt. 7. § (1) bekezdése szerint alapító lehet: munkáltató, illetve több munkáltató közösen, szakmai kamarák külön-külön vagy együttesen, illetőleg kamarával (kamarákkal) együttesen is, valamint munkavállalói, munkáltatói érdekképviseletek külön-külön vagy együttesen, illetve ez előzőekkel együttesen, amennyiben valószínűsítik, hogy az alapítandó pénztár taglétszáma eléri a kétezer főt.
Végül azonban – sokak szerint váratlanul – a törvény szövegébe bekerült egy második bekezdés, miszerint: „(2) Alapításnak minősül, ha az (1) bekezdésben foglalt feltételek mellett a jogerős tevékenységi engedéllyel rendelkező önkéntes nyugdíjpénztár közgyűlése minősített (kétharmados) többséggel úgy dönt, hogy e törvényben meghatározott pénztári feladatokat is ellát. Ebben az esetben a pénztár és az önkéntes nyugdíjpénztár egy jogi személy, mely az e törvényben foglalt szabályoknak megfelelően működik.”
Önkéntes nyugdíjpénztárak 1994. évtől működhetnek, szemben a kötelező magánnyugdíjpénztárakkal, akár már 15 fővel is alapíthatók. Miután „pénzről van szó” minden pénzintézetnek megvolt a maga önkéntes nyugdíjpénztára, a saját dolgozóknak szinte kötelessége volt abban taggá válnia (sőt ajánlott volt, hogy „hozzon magával mindenki még egy embert”). Így ezek a pénzügyi dolgozók alkotta önkéntes nyugdíjpénztárak – akár 15 fővel – a közgyűlésen kétharmados többséggel úgy dönthettek, hogy mostantól magánnyugdíjpénztárként (is) működnek. Erre vezethető vissza az az „agresszív ügynöki tevékenység”, melynek eredményeként az idősebb korosztály a vártnál (százezres nagyságrenddel) nagyobb számban választotta a magánnyugdíj rendszerét. E téren rendszerint csak azt az érvet volt szokásos felhozni, miszerint az idősebb korosztály bizalma is megrendült az állami nyugdíjrendszer iránt. Jelentős számban hatvan éven felüli tagokat is nyilvántartott a pénzügyi felügyelet! Ez önmagában is több anomáliához vezetett: a pályakezdők kötelező tagságának megszűntetése, majd visszaállítása, a tagdíj „befagyasztása”. A tagdíj sokáig nem emelkedett az eredetileg megcélzott 8 százalékra, ennek pedig az oka a Nyugdíjbiztosítási Alapban keletkezett nem várt nagy összegű hiány (a magánnyugdíjpénztárt választó személy járulékai egy részét tagdíjként a magánnyugdíjpénztárba fizeti, s minél többen választják ezt a rendszert, a hiány annál nagyobb). Azt azonban előre lehetett látni, hogy emiatt sokan pórul járnak, a 15 évi pénztártagsággal nem rendelkező személyek 25 százalékkal kevesebb társadalombiztosítási nyugdíjat kapnak, amelynek elvesztése nem térül meg a magánnyugdíjpénztár kifizetéseiből.
Az elvétve jelentkező egy-egy egyedi ügy mellett először a probléma tömegesen a szolgálati nyugdíjra jogosultak (rendőr, katona, stb.) körében merült fel. A sokak által „irigyelt” rendszer szerint, szolgálati nyugdíjra – életkorától függetlenül – jogosult az, aki legalább 25 év szolgálattal rendelkezik. A rendszeresen visszatérő létszámleépítések következtében, igen sok szolgálati nyugdíjas elveszítette nyugdíja 25 százalékát, a magánnyugdíjpénztárból kilépni nem lehetett, a pénztár általában egyösszegű kifizetést ajánlott fel tagjának (erre akkor van lehetőség, ha a tag nem rendelkezik legalább 180 havi tagsági idővel), ez az összeg azonban csupán néhány havi társadalombiztosítási nyugdíj-különbözetet fedezett.
A vázolt probléma megoldásának szándékával fogadta el az Országgyűlés a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvény módosítására a 2004. évi LIV. törvényt (amelyet utóbb az adókról, járulékokról és egyéb költségvetési befizetésekről szóló törvények módosításáról szóló 2004. évi CI. törvény tovább pontosított). E szerint az Mpt. 23. § (1) bekezdését egy új f) ponttal egészíti ki, amely szerint a pénztártag tagsági viszonya a törvény 123. § (6) bekezdése szerinti visszalépés esetén is megszűnik.
Bér
Nyugdíj
Osztalék
Ingatlan illeték
