adozona.hu
A hipa, az adócsökkentés és a tanácsadók felelőssége
//test-adozona.hu/archive/20071114_kommentar_hipa_adotanacsado_adocsokkentes
A hipa, az adócsökkentés és a tanácsadók felelőssége
Az iparűzési adó (hipa) bevezetéséről a helyi adóról szóló törvény alapján és keretei között az önkormányzat dönt. Mivel a központi költségvetési juttatások szétosztásakor az iparűzési adót – bevezetésétől függetlenül – figyelembe veszik, majdnem minden település működteti ezt az adónemet. Ha ugyanis nem vezeti be, ez az összeg hiányzik a gazdálkodásából. Az EU döntött a kérdésben, de az ügy kapcsán az adótanácsadók szerepéről is sok szó esett: mit tehetnek és mekkora felelősségük van? Vámosi-Nagy Szabolcs, az E&Y adószakértője kommentál.
Az adó alapja a vállalkozás bevétele, amely csökkenthető az eladott árú beszerzési értékével, az anyagköltséggel és az alvállalkozói díjjal. A meghatározásból következően a veszteséges vállalkozásoknak is kell fizetni. Ennek indoka pedig az, hogy a vállalkozások nyereségességtől függetlenül használják, igénybe veszik a település infrastruktúráját (Ma a vállalkozások fele veszteséget vall be.). A hipa évente közel 400 milliárd forint saját bevételt hoz az önkormányzatok konyhájára. (Ez az összeg közelíti a társasági adóból befolyó összeget!) Az ilyen típusú „kommunális adó” – eltérő metodikákkal – nem ismeretlen a világban, többek között olasz, német, francia testvérekről is tudunk.
Ezt az adónemet támadták meg a luxemburgi bíróság előtt azzal, hogy sérti az európai előírásokat. Konkrétan: a hozzáadott értékadóról (forgalmi adóról) szóló direktíva rendelkezését, amely szerint csak egyfajta forgalmi adó létezhet az Unióban. Bizonyos szempontból valóban felfedezhető a két adó közötti átfedés. Ezt erősítette az illetékes főtanácsnoki vélemény, sőt az adóügyi biztos is hangoztatta az iparűzési adó összeegyeztethetetlenségét az európai joggal. Erre alapozta az egyik adótanácsadó cég a véleményét is, s buzdítása nyomán több vállalkozás megtámadta az adónemet. Az adózás rendjéről szóló törvény 2006. július 17-től külön intézményt állított fel az EU jogi aktusába ütköző adó önellenőrzésére (Art. 124/B.§).
A jogviták végül is a luxemburgi bíróság elé kerültek, ahol éppen napirenden volt az olasz helyi adó (IRAP) hasonló problematikája. Az olasz állam végül is győzött, a bíróság több szempontból is tagadta a forgalmi adóval történő azonosítást. (Kevéssé köztudott, hogy az olasz védekezés szakmai támogatásának kidolgozásában, erősítésében meghatározó szerepet játszottak a Magyar Pénzügyminisztérium munkatársai.) Ezek után már senkit nem lepett meg, hogy a magyar állam is győzött, a bíróság több szempontból is az egyezőség hiányát állapította meg. Ezzel elmúlt a magyar államháztartást fenyegető veszély is, hiszen ha az évi 400 milliárd forintot vissza kellett volna utalni a vállalkozások részére, a közös kassza amúgy is rossz helyzete csődközeli állapotba sodródik.
Az iparűzési adó tehát kiállta az EU bíróságának próbáját. (Megjegyzem: a csatlakozási szerződés „versenyfejezete” más összefüggésben kifejezetten említi az iparűzési adót, vagyis a közösség tudott róla és tudomásul is vette a hipa létezését!) A „kommentár” rovat persze nem a szakmai cizelláció területe, ezért a döntés részleteinek ismertetése itt nem feladatunk.
Érdekes kérdést vet fel ugyanakkor az ilyen és ehhez hasonló ügyekben az adótanácsadói magatartás. Nem a „hangadó” tanácsadói attitűdre gondolok, amitől a sajtó is visszhangzott (ott az „ügyestől” a „hazafiatlan”-ig terjedő skálán sokféle véleményt hallottam), hanem a hagyományos adótanácsadásra. Hiszen adótanácsadót a cégek többsége két ok miatt fogad: egyrészt nem akar hibázni az adózásban, másrészt a törvény keretei között a lehető legkevesebb adót szeretné fizetni.
Ebben a körben a második pont az érdekes. Ha az adózó a különböző nyilvános fórumokon azt hallja harsogni, hogy itt adót lehet csökkenteni, akkor joggal várja el, hogy a tanácsadó egyrészt ezt maga jelezze (ne az újságból tudja meg), másrészt szakmailag értékelje az adott lehetőséget, adjon tisztességes helyzetelemzést, becsülje meg a megvalósítás kockázatát. Az adótanácsadónak kötelessége megbízóját teljes szakmai potenciáljával kiszolgálni. Ha a tanácsadó ezt nem teszi meg, alighanem elveszít néhány megbízót, vagyis saját üzleti érdeke sérül, ráadásul szakmai reputációja, hírneve, a megbízhatóságába vetett hit omlik össze.
Ha már az adótanácsadók társadalmi felelősségénél tartunk, nem árt figyelembe venni, hogy az nem kár a társadalom számára, ha – tevékenységük eredményeként – az őt alkalmazó vállalkozás a törvény szerinti legkevesebb adót fizeti. A törvény ugyanis ezt írja elő. Egyetlen demokratikus társadalom sincs rászorulva törvénytelen adóbevételre, különben a demokráciában nélkülözhetetlen jogállamiság kerül veszélybe. Az adórendszer nálunk is elég bonyolult ahhoz, hogy abban minden részletre kiterjedően kiismerje magát egy-két szakember. Ezért jó, ha az adószakemberek munkáját irodák fogják össze. A komplex kérdésekre így adható megbízható, pontos és korrekt válasz, megoldás.
A tanácsadói tevékenység a törvényes adózás egyik biztosítéka (olyan, mint az ügyvéd szerepe az igazságszolgáltatásban). A tisztességes adótanácsadás elősegíti a tisztességes adózást is. Az egyik oldalon – a törvények keretein belül – az adózó adóminimalizálásában működik közre. A szakmailag megalapozott vélemény azonban a korábbi helyzetnél több adóbevételt is eredményezhet a társadalom számára. Nem egy olyan tanácsadásban vettem részt magam is, ahol az átvilágítás eredményeképpen az eddig tévedésből nem adózott körülmény miatt a megbízónak önellenőrzést és pótlólagos adófizetést javasoltunk. Emlékszem olyan ügyre is, ahol a vállalkozás olyan adókedvezményt kívánt egy konstrukcióra ráhúzni, amelyet nem tanácsoltunk, így a megbízó ezzel nem is csökkentette a fizetendő adóját. (Persze adunk olyan javaslatot is, amelynek elfogadásával végül is kevesebb adót fizet az ügyfelünk: a példával csupán arra szerettem volna rávilágítani, hogy az adótanácsadói tevékenység – az idevágó tévhittel szemben – korántsem egyoldalú. A szakmai tevékenység társadalmi hasznossága nem kérdőjelezhető meg.)
Ráadásul az adószakmában jártas adótanácsadó speciális képzettségénél fogva képes olyan külföldi pénzeket „hazánkba terelni”, amelyek meg sem fordulnának itt. S ha csak morzsákat fizetnek adóként ilyen pénzekből, az is tiszta haszon nekünk, az is gazdagítja közös költségeink fedezetét. A tanácsadónak nem érdeke a pénzt másik országba irányítani, mert ezzel a későbbiekben ügyfelet veszít. Így harmonizálhat végső fokon az adótanácsadói szakma érdeke és a társadalom közös ügye. Ez akkor is így van, ha esetenként a fordítottja is előfordulhat.