Mérlegen a középkor

Megosztás Tetszik

Folytatjuk 2013 utolsó napján kezdett időutazásunkat a könyvvitel világában; ezúttal a könyvelési szemszögből nem is olyan sötét középkorba kalauzoljuk Olvasóinkat.

Ugorjunk egy nagyot előre az időben, és máris a korai középkorban vagyunk, Nagy Károly frank király udvarában! A történészek őt tartják Németország és Franciaország atyjának, sőt úgy is emlegetik, mint Európa atyja: ő volt az első császár Nyugat-Európában a Római Birodalom bukása óta.

A könyvelő szakma az első „mérleg-nyomtatványt” köszönheti Nagy Károlynak, így némi túlzással a modern számvitel atyjának is nevezhetnénk őt.  795-ben ugyanis jogszabályban írta elő a királyi kancellária számára, hogy év végi zárlati jelentést kell készíteniük minden királyi birtokról és birodalmi uradalomról. Ez az összefoglaló zárlat egy „formanyomtatvány” alapján készült és formailag, tartalmilag lényegében egy mai vagyonkimutatásnak felelt meg.

A mai értelemben vett kettős könyvvezetésről legkorábbi bizonyítékaink az 1340-ből származó genovai főkönyvek. Ezek még mindig nem a vállalkozások elszámolásai voltak, az államvezetés bevételeit és kiadásait lajstromozták.

Ezek a főkönyvek – többek között a „kölcsönök” és „bírságok” kategóriájában -- már különféle tagolásokat is tartalmaztak.

Lübeckben dolgozó kollégáink sem voltak restek, ők ez idő tájt már mérlegszerű, táblázatos kimutatásokat is készítettek.

Érdekes, hogy ebben az időben egy másik kontinensen a könyvelés egy sajátos formája volt divatban. Az inkák nem tudtak írni és olvasni (legalábbis nem a mi fogalmaink szerint), ezért  a számukra fontos eseményekről különböző pontokon megcsomózott zsinórokkal, úgynevezett kipukkal készítettek feljegyzéseket.

A tizes számrendszerre alapozva a színek, a csomók száma és a zsinór hossza fejezte ki a csomóírás tartalmát. A kipukat könyvelési rendszerként is használták, ezek segítségével gyűjtötték be és tartották nyilván az adókat. (Igazán nem lehetett könnyű dolga a könyvelőknek, amikor egy-egy elszámolási hibát próbáltak kibogozni…) 

De térjünk vissza Európába! Bizonyára nem meglepő, hogy az első könyvvitel-tankönyvet egy  kereskedőnek – az sem véletlen, hogy olasz volt e derék ember - , Benedetto Cotruglinak köszönhetjük. Az itáliai városállamok élénk kereskedelmet folytattak, így igazán itt volt az ideje, hogy a 15. század második felében Benedetto barátunk írásba  foglalja mindazt, amit akkoriban a kettős könyvvitel folyamatáról érdemes volt tudni. A jámbor kalmárnak nem volt szerencséje: bár Libro Dell’arte di mercatura című könyve minden bizonnyal átfogó munka lehetett, de gyenge „marketing” kísérhette. Ugyanis a hálátlan utókor mégsem őt, hanem Luca Pacioli velencei szerzetest tekinti az első, kettős könyvvezetést egységesen összefoglaló műnek. Az 1494-ben megjelent könyv (Summa de Arithmetica, Geometria, Proportioni et Proportionalitia) egyébként  bátor és kreatív szerzőre vall – különösen, hogy tudjuk, ő egy szerzetes volt -, mivel a kettős megragadás elve alapján működő könyvvitelnek ekkor még nem voltak tudományos alapjai.

A könyv sem  volt még kettős könyvviteli tankönyv, de a „velencei módszer” fejezetben összefoglalta mindazt, ami lényegében azóta is érvényben van. Ugyanakkor az említett elven épülő rendszerből még hiányzott a mérleg és a számlák különböző szempontból történő csoportosítása, így a számvitel mai vagyonfelfogásának megfelelő szakkönyvre még várnia kellett a szakmának: nem sokat, csak egy szűk évszázadot.

Mielőtt elődeink kezükbe vehették volna a várva-várt számviteltankönyvet, még történt  valami nagyon fontos, a szakmában mérföldkőnek is nevezhető esemény! Az első mai értelemben vett mérleg készítéséről van szó, amely az augsburgi Fugger család nevéhez fűződik. A 16. század mesésen gazdag kereskedőcsaládja nem csak ebben volt első: nekik köszönhetjük a világ első újságjait –  érdemeiket e téren nem csökkenti az sem, hogy akkoriban már feltalálták a könyvnyomtatást.

A kor színvonalát tekintve elképesztően modern hírszolgálatuk volt, fizetett ügynökök ezrei gyűjtötték számukra folyamatosan a jelentős információkat, amelyeket  tükrök segítségével (egyfajta korabeli „morze-jelekkel”) továbbítottak. Az ezekből érdekeiknek megfelelően válogatott híreket közlő  Fugger-lapokat ingyen osztogatták, bár a rossznyelvek szerint nem mindig az igazságnak megfelelő tartalommal.  Mentségükre szóljon, hogy e vád azóta is folyamatosan éri a sajtót ...

Térjünk vissza a Fugger-féle mérleghez, amelyet 1511-ben készítettek. A 16. században Velencében tanult főkönyvelő Matthäus Schwarz szembeállította az augsburgi Fugger-féle mérleggel a saját könyvvitelét. Ehhez a főkönyvet két részre osztotta, a „személyek számlakönyvére” vagy más néven tartozások könyvére és a „tárgyak számlakönyvére” vagy más néven Capusra. Emellett készített egy „költség könyvecskét” a kiadásoknak, fogyasztási adónak, valamint egy „titkos könyvet” a nagy fontosságú eseményeknek, amely az egyenes adók belső kalkulációja mellett elsődlegesen a nyereség- és veszteségszámlákat tartalmazta.

A 16. századot egyébként nevezhetnénk a könyvelők évszázadának is, mivel olyan újítások jelentek meg a könyvvitelben, mint a „jóváírás tételek” (vállalati vagyon), a „tartozás tételek” (kötelezettségek) és a bevételek tervezetének leírása. Az évszázad végén 1592-ben, pedig megjelent az első említésre méltó számviteltankönyv, Sartorius matematikus műve.

Az állandóan növekvő áruforgalom a könyvviteli módszerek további fejlődését követelte, a 17. . században bevezették az időszaki elszámolást (üzleti év vagy naptári év) szabályos zárással. Ekkor kezdték el használni az áru beérkeztető- az áru kivezető- és a pénztárkönyveket, naplókat is.

A befektetési számlákra azonban még várni kellett az ipari fejlődés kezdetéig.
A témában közölt korábbi írásunkat ITT olvashatja el!