Adótartozás miatt börtönnel fenyegetett írók

Megosztás Tetszik

Az irodalomórák anyagából egészen biztosan kimaradt, hogy a világirodalom nagyjai sem mentek a szomszédba egy kis rafinériáért, ha az adóügyeikről volt szó, sőt nem átallották hitelezőiket is csúnyán becsapni!

Rendhagyó irodalmi kalandozásunkat kezdjük a mesterek mesterével, Shakespeare-rel!  1597-re a Bárd már kifejezetten jómódú embernek számított – feltételezések szerint ezt nem csupán zseniális műveinek köszönhette, hanem a nála gazdagabb polgároktól ellesett módszernek is. Jelesül az adócsalásnak. Persze, ha Sir Thomas Lucy békebírót kérdeznénk, ő bizonyára azt mondaná, hogy ez egyáltalán nem meglepő: aki tolvajként kezdi, adócsalóként is végezheti.

Anglia imádott költője ugyanis ifjú éveiben (úgy 1580 körül) előszeretettel vadászott az említett érdemes férfiú birtokán, orvul elejtve az őzeket és egyéb nemes vadakat. Amilyen jó vadász volt, olyan peches tolvajnak is bizonyult, a békebíró rendre rajtacsípte és megkorbácsoltatta, sőt tömlöcbe is vetette. Költőnk így kénytelen volt odébbállni – úgy is fogalmazhatnánk, hogy elmenekülni – a vidékről.

A kérlelhetetlen békebírón egyébként később íróhoz méltó bosszút állt: a fáma szerint a VI. Henrik második részében, illetve A windsori víg nőkben szereplő békebíró cseppet sem hízelgő, bárgyú alakját róla mintázta.

Mindenesetre Shakespeare tanult az esetből és többé nem csent el senki birtokáról orvul elejtett őzet vagy nyulat – persze az is lehet, hogy azért nem, mert Londonban ez némi nehézségbe ütközött volna már a 16. század végén is.

Az adófizetési kötelezettségüket nem teljesítők hivatalos névsorába (Angliában ekkor volt már ilyen lajstrom is!) viszont felkerült. Tartozását még három év elteltével sem rendezte, egy 1600-as feljegyzés tanúsága szerint a jeles drámaíró ekkorra már 13 shilling és 4 penny adóhátralékot halmozott fel. Ismét tömlöc – immár az adósok börtöne – fenyegette. Ettől az mentette meg, hogy nevében helyette valaki kifizette a kérdéses összeget.

Az utolsó csepp vérükig hű és becsületes hősök alkotója maga korántsem volt olyan nemeslelkű, mint színpadra álmodott alakjai – vagy akár az adósságát rendező jótevő. Szűkmarkú uzsorásként fialtatta vagyonát, és körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy az adósok rendezzék tartozásukat: ennek érdekében akár bíróság elé is citálta őket.

Ugorjunk át mintegy két évszázadot és ragadjunk ki egy érdekes epizódot a francia irodalom egyik óriása, Honore de Balzac életéből! Az állandó pénzzavarral küzdő írófejedelem hitelezői is tudnának mesélni, de finoman szólva is ingatag pénzügyi helyzetére jellemző az a történet, amely szerint egy besurranó tolvaj felfeszítette a zárat Balzac  íróasztala fiókján. Az álmából felriadt író mulatságosnak tartotta az esetet, csak nevetett (amint végül kiderült feleslegesen dolgozó, pórul járt rablón), mondván „Maga meg micsoda kockázatot vállal, hogy éjnek évadján pénzt keres egy olyan asztalban, amelyben a tulajdonos is képtelen pénzmagra bukkanni, még fényes nappal is!”

Lépjünk át néhány évtizedet a 20. század közepének Amerikájába, William Faulkner életének néhány érdekes epizódjához. Lakóhelyén, a Mississippi állambeli Oxfordban Faulkner nem volt kifejezetten népszerű – pontosabban ki nem állhatták őt a derék polgárok. Önhitt és dologkerülő fickónak tartották, a háta mögött „Toprongy grófnak” nevezték. Erre némiképp azzal is rászolgált, hogy képtelen volt bármely állásban is huzamosabb ideig megmaradni.

Jellemző, hogy postamesteri állását – amelyet hozzá képest rekord hosszúságú ideig, mintegy három évig töltött be – azért vesztette el, mert rajtakapták, hogy a leveleket a szemétbe dobálja…Ennek köszönhetően nem az a figura volt, akit egy kereskedő „jó adósnak” nevezne.

A legnagyobb oxfordi áruházban, a J. E. Neilson's-ban ma is megtekinthető az író számos hitelezője egyikének küldött, ingerült válaszlevele (pontosabban annak bekeretezett másolata). A kereskedő egy régen lejárt számla – amelyből az író csak 10 dollárt egyenlített ki – kifizetését követelte. Faulkner – utalva a már kifizetett részletre – azt válaszolta: „Ha ez nem felel meg magának, akkor még egy megoldás jut az eszembe, hogy az ősi miltoni frázist idézzem: pereljen, s az ördög legyen magával!”

Lehet, hogy a pellengérre állított írókban ügyfeleinkre, üzlettársainkra ismerhetünk – az is lehet, hogy némelyikük híressé (vagy hírhedté) válik, és néhány évtized múltán büszkélkedhetünk valamely arrogáns levelük bekeretezett másolatával is.    

Az írók tehát olyanok, mint az üzlettársak: emberek, ennek megfelelő gyarlóságokkal. 

A fenti történeteknek azonban nem ez a tanulsága – már ha van egyáltalán bármiféle tanulság bennük. Az is lehet, hogy nincs… Lehet, hogy ezek a történetek pusztán csak érdekesek  - ez pedig így szilveszter előtt nem is baj...
Forrás: Schnakenberg, R.: Híres szerzők titkos élete (HVG Kiadó Zrt, Bp., 2010.)