Megvan, miért emelkedik a frankhitelek kamata, miközben a svájci alapkamat nulla

Megosztás Tetszik

Miért nem a felvételkori frankárfolyamon vonja le a törlesztőrészletet a bank az ügyféltől, hiszen pénzintézet csak átváltotta a forintot frankra, majd odaadta a fogyasztónak? És egyébként is miért emelkedik a frankhitelek kamata, ha a svájci alapkamat nulla? Különböző blogokon, hozzászólásokban számtalanszor elhangzottak ezek a kérdések az utóbbi hónapokban. Alábbi cikkünkben megválaszoljuk, miért nem ilyen egyszerű a probléma kezelése, s milyen együttműködés szükséges ahhoz, hogy normalizálódjon a frankhitelesek helyzete.

Augusztus utolsó két hetében úgy festett, talán hamarosan fellélegezhetnek a hazai frankhitelesek. Az alpesi deviza jegyzése ugyanis a 270-s történelmi csúcsot követően – a svájci jegybank sikeres „szóbeli intervenciójának” (az euró/frank árfolyam rögzítése felvetésének) köszönhetően – lejtőre került, s a hónap utolsó napjaiban már 230 alatt járt. A szeptember azonban ismét – számunkra negatív – fordulatot hozott, a CHF/HUF kurzus 250 környékére emelkedett, s teljesen egyértelművé vált, hogy meg kell barátkoznunk a tartósan magas jegyzésekkel.

A frank újbóli szárnyalása miatt természetesen ismét felerősödtek a devizahitelesek helyzetét normalizáló intézkedéseket sürgető hangok. A fő kérdés továbbra is az, hogy az állam-bankok-fogyasztó hármasból ki mekkora részét vállalja a megnövekedett terheknek. A hitelintézetekkel kapcsolatban az utóbbi hónapokban számtalanszor felmerült a kérdés, hogy miért nem csökkentik önként az elszámolási árfolyamot, illetve, hogy miért emelkedik a hazai frankhitelek kamata, ha a svájci irányadó ráta csökken, s nem mellesleg július vége óta már nulla százalékon áll.

Miért emelkedik a kamat?

Arra az igen gyakran feltett kérdésre, hogy miért emelkedik a magyarországi frankhitelek kamata, mikor a svájci alapkamat folyamatosan csökken, a rövid válasz az, hogy a hazai hitelek kamatát nem csak a svájci irányadó ráta határozza meg, egyéb tényezők is befolyásolják, mennyit kell fizetnie a frankhiteleseknek. Attól ugyanis, hogy egy hitel alapdevizája frank, a befektetőnek még korántsem mindegy, hogy kinek adja a kölcsönt. Svájcnak jelenleg ugyan 0 százalékos kamatra is bárki bármikor ad hitelt, valamiért azonban Magyarországgal, és így a magyar bankokkal szemben nem ennyire bizakodóak a befektetők.

Azaz a hitel frank alapja csak a devizakockázat ellen biztosít, a nemfizetés kockázata azonban még mindig megmarad, ez pedig Magyarország (továbbá az itteni hitelintézetek és fogyasztók) esetében magasabb, mint Svájcban. Ez utóbbi mérésére egyébként az egyik legjobb mutató az úgynevezett CDS felár, amely tulajdonképpen nem más, mint állampapírok nemfizetésére kötött biztosítások ára. Jelenleg a magyar (ötéves) CDS 426 bázisponton áll, azaz legalább 4,26 százalékkal magasabb hozamot vár el egy invesztor a magyar állampapíroktól, mint a most biztosnak tartott svájcitól. A mutató ráadásul a pénzpiaci válság következtében olyan mértékben nőtt 2008 óta, hogy az túlkompenzálta a bankközi frankkamat csökkenését, ezért emelkedett a magyar háztartások és vállalatok terhe.

Az Adózóna által megkeresett hazai bankok mindezt úgy fogalmazták meg, hogy a magyar hitelintézetek az ország és partnerkockázati felárak miatt a CHF referenciakamatnál, és a három évvel ezelőttinél is lényegesen magasabb költségen tudnak csak svájci frank forrásokat bevonni. Mivel pedig a már említett üzleti baklövés miatt a hazai pénzintézeteknek rendszeresen meg kell újítani forrást biztosító ügyleteiket, így számukra is emelkednek a kamatok. Azon persze elmorfondírozhatunk, hogy a háztartások által fizetett jelenlegi 6 százalék körüli átlagos frankhitel-kamat, pontosan hogyan is jön ki, hiszen a kétéves CDS (ami a banki ügyletek szempontjából mérvadóbb) némileg alacsonyabb az ötévesnél, azaz jó néhány százalékpontra kellene még magyarázatot találni…

Extraprofit, vagy extrateher?

A devizahitelesek helyzetének megoldására az egyik legkedveltebb javaslat lényegében egy az egyben a bankokra terhelné a hitelfelvételi és a jelenlegi árfolyam közötti különbözetet. Ennek a megközelítésnek az alapkoncepciója az, hogy a frankhiteleknek valójában semmi köze nincs az alpesi devizához, hiszen a pénzintézetek saját forint forrásaikat váltották át frankra, majd ezt adták ki forintként a fogyasztónak, azaz a kölcsönök mögött nincs is frankfedezet. Mindez azt jelenti, hogy a bankok az árfolyam-különbözetet teljes egészében zsebre teszik, így hatalmas extra profitra tehetnek szert, ha viszont erről lemondanának, egyből normalizálódna a helyzet.

Az alapvető probléma ezzel a megoldási javaslattal az, hogy a mögötte álló alapfeltevés hibás. Még, ha a jogi szabályozástól el is tekintünk, közgazdaságilag is teljesen irracionális döntés lett volna a bankok részéről, ha forintbetéteket frankalapú kölcsönként hiteleznek tovább, hiszen – változatlan árfolyamok mellett – egy ilyen ügylet egyértelműen veszteséget termelt volna. Az előző évtized második felének elején (2005-2007, amikor a frankhitelek igen felkapottak voltak) ugyanis a forintbetétek kamata  6,5--7,5 százalék között mozgott, azaz a banknak ennyit kellett fizetni a forrásért, miközben a frankhitelért mindössze 4-4,5 százalékos hozamot kapott (igaz a THM 5,5-6 százalék között alakult, de még így is elmaradt a forintbetétek kamatától).

A fentiek miatt a hitelintézeteknek mindenképpen frankforráshoz kellett jutnia ahhoz, hogy alpesi devizában adhassanak hitelt, erre pedig három út kínálkozott. A legegyszerűbb, ha saját alpesi devizában begyűjtött forrásait helyezi ki a hitelintézet, mivel azonban a magyar lakosság frankmegtakarításai nem értek el túl magas szintet – főleg a devizahitel-kereslethez viszonyítva – így - az Adózóna értesülései szerint - a jelenlegi portfólió alig 1-2 százalékát tudták ebből fedezni a bankok. A második lehetőség, hogy – amennyiben van ilyen – az anyabank biztosít a magyar leányintézetnek frank (vagy esetleg szintén alacsony kamatú euró) forrást, s a hazai érdekeltség pedig ezt hitelezi tovább az ügyfeleknek. Ez a típus 2008-ig igen kedvelt volt, a pénzpiaci összeomlás nyomán azonban a bankközi források elapadtak, így a magyar hitelintézetek nem kaptak több eurót/frankot anyacégüktől.

Ekkor került előtérbe az a már korábban is alkalmazott, de kevésbé elterjedt módszer, amely során a bankok úgynevezett swap ügyletekkel fedezték devizaszükségletüket. A swap olyan árfolyamüzlet, amely egy adott deviza (jelen esetben frank) azonnali vételét és egyidőben ugyanannak a devizaösszegnek a határidős eladását jelenti. Lefordítva mindez annyit tesz: a bankok tulajdonképpen forintot vagy eurót cseréltek frankra, azaz egy adott időpontban frankot vettek ezen a devizák valamelyikéért, vállalva, hogy egy bizonyos idő múlva visszaadják azt egy előre rögzített árfolyamon. Az egyetlen probléma, hogy az ügyletek jellemzően néhány évre szólnak, miközben a hiteleket ennél jóval hosszabb időre helyezték ki a bankok, azaz a swapokat folyamatosan meg kell újítani a pénzintézeteknek, természetesen az eredetinél magasabb árfolyamon.

Nagyobb rugalmasság kellene?

Mindez azt is jelenti, hogy az árfolyam-különbözetet nem lehet kizárólag a pénzintézetekre terhelni, ez ugyanis – a jelenlegi frankhitel-állomány mellett – 1500-2000 milliárd forintos egyszeri veszteséget jelentene, amit a hazai bankrendszer nem viselne el. Persze ettől függetlenül több okból sem lehet felmenteni a bankokat, amelyek amellett, hogy hibáztak a forrás megválasztásánál, sokszor nem is kellően rugalmasak az ügyfelekkel.

A hitelintézetek az egyik legnagyobb hibát azzal követték el, hogy rövidtávú forrással fedeztek egy hosszútávú befektetést, s ez még akkor is igaz, ha a teljes árfolyamkockázatot a fogyasztóra terhelik (ha a forintbetét frankhitelként való kihelyezését közgazdaságilag irracionálisnak neveztük, akkor ezt a döntés nyugodtan minősíthetjük üzleti baklövésnek).

Másrészt a pénzpiacokon aktív bankoknak – még ha rendszeresen meg is kell újítani a swap ügyleteket – viszonylag nagy mozgástere van legalább az időpont (és így egy kedvezőbb árfolyam) megválasztásában, ráadásul a pénzintézet egyéb fedezeti ügyleteket is köthet későbbi devizaigényére, olyan időpontban, amikor éppen olcsóbb a frank. Ezzel szemben az ügyféltől minden hónapban ugyanazon a napon kérik a törlesztőrészletet, így a fogyasztónak nincs módja játszani az időzítéssel, ez pedig igencsak kiszolgáltatja adóst a banknak.

Cikksorozatunk következő részéből megtudhatja, mitől csökkenne a kamat és mi lehet a megoldás a bankok szerint.

Jandó Zoltán