adozona.hu
BH 1995.6.363
BH 1995.6.363
A felszámolási eljárás során a munkavállaló és a felszámoló által a munkaviszony megszűnésének időpontja előtt kötött, a végkielégítés egy részéről való lemondásra vonatkozó megállapodás semmis [1992. évi XXII. tv. (Mt.) 8. § (1) és (2) bek., 9. §, 164. § (1) és (5) bek., 1991. évi IL. tv. 49. § (1) bek.].
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A Gy. T. Rt., melynek egyik alapítója a Gy. T. Vállalat, 1990. január 1. napjával kezdte meg a működését. A Gy. T. Vállalat alapítótól a kérelmező dolgozók valamennyien "áthelyezés" munkakönyvi bejegyzéssel kerültek a Gy. T. Rt. új munkáltatóhoz.
Az elsőfokú bíróság 1992. április 20-án kelt végzésével az 1992. április 1. napján az adós által benyújtott kérelem folytán elrendelte a Gy. T. Rt. felszámolását, amely tényt a Cégközlönyben közzétették. Az eredménytelen csődeljárást követően 1992. ...
Az elsőfokú bíróság 1992. április 20-án kelt végzésével az 1992. április 1. napján az adós által benyújtott kérelem folytán elrendelte a Gy. T. Rt. felszámolását, amely tényt a Cégközlönyben közzétették. Az eredménytelen csődeljárást követően 1992. augusztus 24. napján az elsőfokú bíróság végzésével elrendelte az alapító Gy. T. Vállalat felszámolását is, ezt a Cégközlönyben ugyancsak közzétették. A felszámolási eljárás során a munkahelyi érdekképviseleti szervezetek, valamint a munkáltató között a végkielégítésről rendelkező jogszabály megjelenése óta vitatott volt az a kérdés, hogy az adós részvénytársaság jogutódja-e a korábbi munkáltatónak a végkielégítés alapját képező munkaviszony - annak időtartama - szempontjából. A jogsegélyszolgálat megkeresésére a Munkaügyi Minisztérium 1992. április 21-én adott válasza szerint a végkielégítés megállapításánál az átszervezés, átalakulás, megosztás előtt a vállalatnál fennálló munkaviszony idejét is figyelembe kell venni, áthelyezésre csak a régi és az új munkáltató, valamint a dolgozó háromoldalú megállapodásával kerülhet sor. Ilyen megállapodás nélkül érvényesen áthelyezés nem jöhet létre, illetőleg ha az áthelyezés a törvényes kellékek hiányában érvénytelen volt, a dolgozó ebből eredő sérelmének elhárítására munkaügyi vitát kezdeményezhet. A munkahelyi szakszervezeti bizottság ezt az álláspontot képviselte az adós felszámolójához 1992. május 12-én írt levelében:
A felszámoló eltérő álláspontjára és a szükségessé vált munkaerő-leépítésre tekintettel, ilyen előzmények után a munkavállalók, a dolgozók képviselői a munkáltatóval 1992. július 17-től augusztus 24-ig terjedő időszakban megállapodást kötöttek. Ennek értelmében a munkáltató a létszámleépítésben érintett dolgozóknak a munkáltatói kezdeményezésű közös megegyezéssel történő munkaviszony-megszüntetési lehetőséget ajánlott fel azzal, hogy azoknak a dolgozóknak, akik ezt elfogadják, ún. "munkáltatói végkielégítést" fizet. Ez azt jelentette, hogy a munkaviszony azonnali megszüntetésével együtt a dolgozó a felmondási időre járó munkabérén felül további 40%-ot kapott "munkáltatói végkielégítésként".
A közös megegyezéssel történő munkaviszony megszüntetése a munkáltató számára kedvező volt, mert a felmondásra vonatkozó jogszabályi előírások (a foglalkoztatási törvény előírásai a tömeges létszámleépítés 30 nappal korábbi közlésére, valamint a Munka Törvénykönyvének előírásai a felmondási és a munkavégzés alóli felmentési időre) ennek folytán nem érvényesültek.
A felszámoló álláspontja az volt, hogy a törvény szerint a dolgozóknak nem jár végkielégítés, ezzel szemben a szakszervezeti álláspont szerint a rendes felmondáshoz képest bizonyos dolgozóknál a közös megegyezés elfogadása kedvező, hiszen a munkaviszony azonnal megszűnik, és a felmondási időre járó béren felül a munkáltató további 40%-ot is fizet.
A felszámoló és a szakszervezet álláspontját a dolgozók megismerték, ennek tudatában kötötték meg a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetéséről a megállapodást 1992. augusztus 24. napján a kérelmezők. A Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 154. számú állásfoglalásának közzététele után a felülvizsgálati kérelmet előterjesztő kérelmezők és ebben az eljárásban részt nem vevő további társaik, akik a munkáltatóval az ún. "munkáltatói végkielégítés" kérdésében megállapodtak, a felszámolóhoz fordultak végkielégítés iránti igényükkel. A felszámoló a megkötött megállapodásra hivatkozással az igényt elutasította, fenntartva a munkaviszonyban bekövetkezett jogutódlással kapcsolatos nemleges álláspontját. Az elutasítás ellen a volt dolgozók kifogással éltek azzal az indokkal, hogy a felszámoló fentebb ismertetett álláspontjára tekintettel fogadták el a közös megegyezéssel történő munkaviszony megszüntetését. A felszámoló a végkielégítés szempontjából csak az adósnál fennálló munkaviszony időtartamát vette figyelembe, és az "áthelyezésre" tekintettel a Gy. T. Vállalatnál eltöltött munkaviszony idejét a végkielégítés megállapítása szempontjából figyelmen kívül hagyta.
Az elsőfokú bíróság a kérelmezők vonatkozásában a kifogásnak helyt adott, és arra utasította a felszámolót, hogy e dolgozóknál a végkielégítés összegét a Gy. T. Vállalatnál eltöltött munkaviszony és a Gy. T. Rt.-nél eltöltött munkaviszony együttes figyelembevételével határozza meg, abból legfeljebb 6 hónapig terjedő végkielégítést felszámolási költségként vegyen figyelembe, és a már eddig kifizetett végkielégítés összegét I5 napon belül erre az összegre egészítse ki. A 6 hónapi összeget meghaladó végkielégítést a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. törvény (továbbiakban: Cstv.) 57. §-a (1) bekezdésének f) pontjába rendelte rangsorolni.
Indokolása szerint a dolgozók és a munkáltató között létrejött megállapodás kompromisszumos álláspontot tükröz, amely - tekintettel a vitás jogértelmezésből eredő bizonytalan helyzetre - a Ptk. 240. §-ának (3) bekezdése szerinti egyezségnek fogható fel. Erre tekintettel annak utólagos megtámadására nincs jogi lehetőség. Kifejtette, hogy a jogi kérdésben való tévedésre hivatkozás sem helytálló, mert a téves tájékoztatásnak a feleken kívülálló harmadik személytől kell erednie, adott esetben pedig a felek egyike értelmezte helytelenül a jogszabályt, míg a másik fél ekkor már tisztában volt egy ezzel ellentétes jogi álláspont létezésével.
Az elsőfokú bíróság rámutatott arra, hogy az adós részvénytársaság közgyűlési határozatával a munkáltatói jogutódlás tényét maga mondta ki. Ez a jogutódlást megalapozza, függetlenül attól, hogy ennek a közgyűlési határozatnak az alapján a cégbíróság az alapszabály módosítását nem fogadta el, mert a határozat nemcsak a munkáltatói, hanem az általános jogutódlást is ki kívánta mondani. Ezt meghaladóan a kérelmezők igényét az elsőfokú bíróság elutasította.
A végzésnek a kifogást elutasító rendelkezése ellen a volt dolgozók, a helyt adó rendelkezés ellen pedig az adós felszámolója fellebbezéseket nyújtottak be. A kérelmezők a teljes végkielégítést, míg a felszámoló a kérelmezői igény teljes elutasítását kérték az elsőfokú bíróság végzésének megváltoztatásával.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság a fellebbezéseket alaptalannak találta és ezért végzésével az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság végzésének a kifogást elutasító rendelkezése tartalmilag helytálló volt, mert tény, hogy a volt munkavállalók és a munkáltató között az ellentétes jogi álláspontok és előzmények ismeretében az érdekeik kölcsönös felmérését követően megegyezés jött létre. Rámutatott azonban arra, hogy - szemben az elsőfokú bíróság végzésében kifejtett állásponttal - a felek nem polgári jogi szerződést kötöttek, hanem a munkáltató és a munkavállalók közötti munkaviszonyra tekintettel a munkaviszonnyal kapcsolatos egyéb megállapodás jött közöttük létre, amelyet az 1992. évi XXII. törvény (Munka Törvénykönyv, Mt.) szabályoz. Az Mt. 7. §-ának (1) bekezdése szerint a megállapodás megtámadható, ha a fél annak megkötésekor lényeges tényben vagy körülményben tévedett, feltéve, ha tévedését a másik fél okozta, vagy azt felismerhette, illetőleg ha mindkét fél ugyanabban a téves feltevésben volt. Megtámadható a nyilatkozat akkor is, ha annak megtételére a felet jogellenes fenyegetéssel vették rá. A (3) bekezdés értelmében a megtámadás ideje 30 nap, amely a tévedés vagy megtévesztés felismerésétől, illetve a jogellenes fenyegetés esetén a kényszerhelyzet megszűnésétől kezdődik. A megtámadási határidőre az elévülés szabályai megfelelően irányadók azzal, hogy 6 hónap elteltével a megtámadás joga nem gyakorolható.
A Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság megállapította, hogy a kérelmezők az ún. "munkáltatói végkielégítésre" vonatkozó megállapodást a munkáltatóval 1992. július 17-én kötötték meg, ez időponttól számítottan az Mt. által megkívánt határidőn belül a megtámadás jogával nem éltek, mert a kérelmek csak 1993. február 2-a és március 30-a közötti időben érkeztek a felszámolóhoz, tehát a megállapodástól számított 6 hónapon túl. A jogvesztő határidő elmulasztása miatt ezért a megállapodás megtámadásának lehetőségétől elestek, miért is a kérelmükben előadott indokok érdemben nem vizsgálhatók.
Ennek ellenére a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság kifejtette, hogy határidőben történő megtámadás esetén sem lehetne megállapítani az Mt. 7. §-ának (1) bekezdése szerinti törvényes feltételek fennállását, mert a dolgozók által hivatkozott tévedés vagy megtévesztés olyan jogértelmezési kérdésre vonatkozott, mellyel kapcsolatban különböző, egymástól eltérő, illetve ellentétes álláspontok voltak ismertek mind a munkáltató, mind a dolgozók előtt, és e tények ismeretében kötötték meg a szerződést. A másodfokú bíróság nem találta alaposnak az adós fellebbezését sem, indokolása szerint az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a munkáltatói jogutódlással kapcsolatban az adósnak a végkielégítéssel kapcsolatos kötelezettségeit, és helytálló az indokolás az adós részvénytársaság közgyűlési határozata vonatkozásában is.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság végzésével szemben a kérelmezők határidőben felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be. Álláspontjuk szerint az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg, hogy a végkielégítéssel kapcsolatban két eltérő álláspontot ismertek, mert egységes munkáltatói és egyben szakszervezeti tájékoztatás alapján járultak hozzá a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetéséhez és ennek folytán a törvényes végkielégítésről történő lemondáshoz. Erre figyelemmel állítják, hogy az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyó másodfokú határozat az Mt. 7. §-ának (1) és (3) bekezdésébe, valamint 95. §-ának (1) bekezdésébe ütközik, ezért törvénysértő. A sérelmezett másodfokú bírósági határozat hatályon kívül helyezését kérték és az adós kötelezését a munkáltató rendes felmondása következtében az Mt. 95. §-a alapján J. É. I. r. kérelmezőnek havi 13 712 Ft átlagkereset alapján 4 havi átlagkeresetnek megfelelő, C. J. II. r. kérelmezőnek 24 580 Ft havi átlagkereset alapján 9 havi átlagkeresetnek megfelelő, míg M. S. III. r. kérelmezőnek 15 088 Ft átlagkereset alapján 3 havi átlagkeresetnek megfelelő összegű végkielégítés megfizetésére. Mindannyian kérték az adós költségben történő marasztalását is.
Az adós a felülvizsgálati kérelemre nem nyilatkozott. A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a kérelmezők felülvizsgálati kérelmét az alábbiak szerint találta alaposnak.
Helytálló a kérelmezők azon előadása, hogy az adós részvénytársaság és a kérelmezők között a megállapodás 1992. augusztus 7. napján jött létre. E megállapodás 4. pontja utal a munkáltatói és munkavállalói képviselők között 1992. július 17. napján megkötött megállapodásra azzal, hogy a szerződő felek tudomásul veszik: a jelen megállapodás a fentebb hivatkozott megállapodás alapján jött létre. A megállapodás rögzíti, hogy a szerződő felek a megállapodásban foglaltakat megismerték és azt mint akaratukkal mindenben egyezőt írták alá, ez azonban nem 1992. július 17-én, hanem 1992. augusztus 7. napján történt. Ehhez képest a felszámolóhoz 1993. február 2-án benyújtott és általa elutasított, a kérelmezők által február 11-én kézhez vett intézkedés ellen az elsőfokú bírósághoz 1992. február 18-án benyújtott felszámolói intézkedés elleni kifogás nem lett volna elkésettnek, illetve alaptalannak tekinthető.
Az Mt. 8. §-ának (1) bekezdése értelmében semmis az a megállapodás, amely munkaviszonyra vonatkozó szabályba, vagy egyébként jogszabályba ütközik; a (2) bekezdés pedig akként rendelkezik, hogy a munkavállaló munkabérének és személyiségének védelmét biztosító jogairól előre nem mondhat le, sem előzetesen olyan megállapodást nem köthet, mely e jogokat az ő hátrányára csorbíthatja.
A semmis megállapodás az Mt. 9. §-a szerint érvénytelen. Adott esetben ennek megfelelően az Mt. 164. §-ának (1) bekezdése értelmében a jogvita elbírálásánál arra kell figyelemmel lenni, hogy a munkavállaló a munkabérére vonatkozó igényéről előre nem mondhat le és az (5) bekezdés értelmében e rendelkezéstől érvényesen eltérni nem lehet. A felek 1992. augusztus 7-én kötöttek megállapodást, mely szerint a munkaviszony megszűnésének időpontja 1992. augusztus 24-e, ez a megállapodás a végkielégítést illetően részleges joglemondást foglal magában, így mivel a lemondás az esedékességet megelőzően történt, a másodfokú határozatban felhívott Mt. 7. §-a helyett az Mt. fentebb részletezett 8. §-ának és 164. §-a (1) és (5) bekezdésének rendelkezéseit kell alkalmazni.
A sérelmezett megállapodást ugyanis nem annak elnevezése, hanem annak tartalma alapján kell megítélni. Eszerint a munkaviszonynak a munkáltató érdekében, annak kezdeményezésére, felmondási járandóság megfizetésével történő megszüntetése - a használt közös megegyezés elnevezésére való tekintet nélkül - az egyéb jogkövetkezmények szempontjából rendes felmondásnak minősül, hiszen a felek ilyen esetben is jogosultak a felmondási idő rövidítésére vagy mellőzésére anélkül, hogy ez a munkaviszony-megszüntetés felmondáson alapuló voltát megváltoztatná, ezért a végkielégítési összeg 40%-ának megfizetésére vonatkozó részében a megállapodás érvénytelen. Az Mt. 10. §-ának (1) bekezdése folytán az érvénytelen megállapodásból eredő jogokat és kötelezettségeket úgy kell elbírálni, mintha azok érvényesek lettek volna, az érvénytelen megállapodás alapján létrejött jogviszonyt - ha a Munka Törvénykönyve másként nem rendelkezik - a munkáltató [adott esetben a Cstv. 49. §-ának (1) bekezdése alapján a felszámoló] köteles azonnali hatállyal felszámolni.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság sérelmezett végzését, az elsőfokú bíróság végzésére is kiterjedően, hatályon kívül helyzete a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján, és a kérelmezők vonatkozásában az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az új eljárás során az elsőfokú bíróságnak az alábbiakat kell figyelembe venni.
Az elsőfokú bíróságnak tisztáznia kell a kérelmezők vonatkozásában a jogszabály alapján őket személyenként megillető végkielégítés összegét, majd meg kell tenni a Cstv. 50. §-ának (1)-(7) bekezdése és 57. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján szükséges intézkedéseket, figyelemmel a Cstv. 57. §-a (2) bekezdésének a) és d) pontjában, illetve (3) bekezdésében írt rendelkezésekre is.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a kérelmezők javára megállapított felülvizsgálati eljárási költségről a Pp. 275/B. §-a alapján, az adóst terhelő felülvizsgálati eljárási illetékről pedig az 1990. évi XCIII. törvény 50. §-ának (1) bekezdése és 39. §-a (3) bekezdésének b) pontja alapján rendelkezett. (Legf. Bír. Gfv. X. 31. 831/1994. sz.)
Bírósági jogesetek
EH 2011.2341 I. A túlmunka ellenértékéről annak esedékessége után tett lemondó nyilatkozat nem semmis [Mt. 8. §, 155. §]. II. Nem ütközik jóerkölcsbe, ha a munkáltató a számára jogszabály alapján nem kötelező megállapodás megkötését a munkavállaló egyik igényéről való lemondásától teszi függővé [Kjt. 25/A. §, Mt. 3. §].