adozona.hu
ÍH 2024.78
ÍH 2024.78
A VEZETŐ HELYETTESE Amennyiben a felperes önálló döntési jogokkal nem rendelkezett, csak és kizárólag döntés előkészítő feladatai voltak, nem minősül a törvény erejénél fogva vezető állású munkavállalónak. [2012. évi I. törvény 208. § (1) bek.]
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság által megállapított ítéleti tényállás szerint a felperes 2019. július 10. napjától állt az alperes alkalmazásában beszerzési és fejlesztési RPS igazgató munkakörben. Közvetlen felettese az ügyvezető igazgató volt.
A felperes felelős volt - egyebek mellett - a beszerzési tevékenység irányításával kapcsolatos normatív adatbázis meglétéért, teljességéért és minőségéért, valamint annak megfelelősségéért a magyarországi jogszabályoknak, az alperes beszerzési eljárásainak gyors...
A felperes felelős volt - egyebek mellett - a beszerzési tevékenység irányításával kapcsolatos normatív adatbázis meglétéért, teljességéért és minőségéért, valamint annak megfelelősségéért a magyarországi jogszabályoknak, az alperes beszerzési eljárásainak gyorsaságáért, minőségéért és hatékonyságáért, a beszerzési ágazati politika megvalósításával kapcsolatos jelentések időben történő benyújtásáért, a belső és vállalati IT rendszerek meglétéért és zökkenőmentes működéséért, az ellátás irányítási rendszer működésének megszervezéséért és biztosításáért, beszerzési szerződések megkötéséért az értékesítési szerződések szerint kötelezettségek teljesítéséhez, a társaság raktárkészletének kezeléséért, a partner vállalkozásokkal való szerződések megkötéséért. Az alperes alapító okirata szerint a társaság ügyeinek intézését és a társaság képviseletét az ügyvezető önállóan látja el, a társaság képviseletére és cégjegyzésére az ügyvezető önállóan jogosult. Az alperesi SZMSZ rögzítette, hogy a társaság ügyvezetését, annak irányítását az ügyvezető igazgató látja el, aki a társaság meghatalmazás nélkül eljáró meghatalmazott képviselője, valamint munkaszervezetének első számú vezetője, aki a társaság valamennyi alkalmazottja felett munkáltatói jogokat gyakorol. Az ügyvezető igazgató egy személyben jogosult a cégképviseletre és a cégjegyzésre és a bankszámlák pénzforgalmának kezelése érdekében az ügyvezető igazgató külön cégjegyzési jogosultságot adhat egyes munkatársainak, amennyiben munkakörük ellátásához szükséges. Az SZMSZ a társaság szervezeti felépítésének meghatározása körében rögzítette az ügyvezető igazgató közvetlen alárendeltségéhez tartozó vezetők és szakemberek körét. Az SZMSZ rögzítette a vezetői értekezletek tartását és annak résztvevőit, amin az ügyvezető igazgató és az ügyvezető igazgató első helyettese - főmérnök, ügyvezető igazgató helyettesén túl számos egyéb vezető beosztású munkavállaló is részt vett. A felperes munkaviszonya alatt a hivatalban volt ügyvezető egyszemélyben felelt a vállalat irányításáért, a vezetése alatt általános helyettese nem volt. A munkáltatónál kialakult általános gyakorlat az volt, hogy amennyiben az ügyvezető akadályozott volt vagy távolléte miatt helyettesítésre szorult, úgy ezt mindig egyedi helyettesítési meghatalmazásokkal oldotta meg. A helyettes személyének kijelölése attól függött, hogy az adott időszakban melyik feladatnak volt elsődlegessége vagy éppen melyik vezető volt jelen. Az adott utasítást pedig kör-e-mailben küldték meg az összes szervezeti egység részére, innen tudhatták, hogy mikor, kihez kell fordulni, ha az ügyvezető távol van vagy akadályozott. Az eseti helyettesítéseket leszámítva az ügyvezető egyszemélyben látta el a vezetői feladatokat. A felperes az ügyvezető igazgatói utasításai alapján több alkalommal látta el az ügyvezetői feladatokat az ügyvezető távolléte alatt.
Az alperes felmondással megszüntette a felperes munkaviszonyát, a felmondás indokolást nem tartalmazott.
A felperes módosított keresetében a munkaviszony jogellenes megszüntetését állítva elmaradt jövedelem címén járó kártérítés és kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Hivatkozásképpen előadta, hogy a felmondás nem tartalmaz indokolást, ezért jogellenes. Vitatta, hogy a munkaköre szerint vezető állású munkavállalónak minősülne, előadta, hogy erre nézve egyáltalán nem kapott tájékoztatást a munkaviszony fennállása alatt, és egyetlen szabályzatban sem található erre vonatkozó utalás. Az SZMSZ alapján egyik munkavállaló - így a felperes - sem járhatott el általános jelleggel vagy részjogosítványok tekintetében az ügyvezető helyett vagy rendelkezett folyamatosan valamennyi, az ügyvezetőt megillető jogosultsággal vagy ezek bármely részével. A felperes nem volt abban a helyzetben, hogy az alperes tevékenységére meghatározó befolyással bírjon és nem volt jogosult külön utasítás vagy megállapodás hiányában az ügyvezető helyettesítésére. Egy szervezeti egység szűkebb szakmai terület vezetője volt. Az alperes egyes munkavállalói ritkán, kizárólag eseti meghatalmazás vagy utasítás alapján járhattak el az ügyvezető helyetteseként az ott megjelölt eseti ügyekben, szigorúan az ügyvezető előzetes jóváhagyása mellett kötött mandátummal. Egyedül az ügyvezető köthetett szerződést, eszközölhetett kifizetéseket.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Hivatkozásképpen előadta, hogy a felperes munkaviszonyát jogszerűen szüntette meg, a felperes a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 208. § (1) bekezdése alapján vezető állású munkavállalónak minősült, ezért az alperesnek a felmondást az Mt. 210. § (1) bekezdés b) pontja alapján nem kellett megindokolnia. A felperes közvetlen felettese az ügyvezető igazgató volt, a felperes jogosult volt az ügyvezető helyettesítésére, mindemellett jogosult volt érdemben és ténylegesen irányítani a munkáltató tevékenységét, a munkáltató működésére, gazdálkodására, döntéseire meghatározó befolyást gyakorolt. Munkabére ugyancsak a vezető pozícióját támasztotta alá, miként a munkaszerződésben a kötetlen munkaidőbeosztás kikötése is. A felperes több alkalommal helyettesítette az alperes ügyvezetőjét, amikor más elfoglaltsága vagy szabadsága miatt nem tudta ellátni a feladatait. Emellett a felperes saját aláírásával küldött árajánlatkéréseket. Vitatta, hogy a felmondás joggal való visszaélést valósított volna meg. Hivatkozott arra, hogy a felperes kárenyhítési kötelezettségének nem tett eleget, nem keresett és nem vállalt új munkát sem Magyarországon, sem külföldön és az álláskeresési járadékot sem igényelte meg.
Az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest 16.026.881,- Ft elmaradt jövedelem címén járó kártérítés és kamatai megfizetésére, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a felperes vezető állású munkavállalónak minősült-e az Mt. 208. § (1) bekezdése alapján. Megállapította, hogy a felperes az ügyvezető utasításának hiányában ügyvezetői jogkört nem gyakorolhatott, őt nem helyettesíthette, a munkáltató irányításában döntő szerepe nem volt, a cég működését érintő átfogó jogkört nem gyakorolt, így nem minősült vezető állású munkavállalónak, vagyis az indokolás nélküli felmondás jogellenes. Álláspontja szerint a felperestől elvárható lett volna, hogy a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény (a továbbiakban: Flt.) 25. § szerinti álláskeresési járadékot igénybe vegye és megállapította, hogy a felperes a neki jogszabály alapján járó juttatás igénybevételét elmulasztotta ezért az elmulasztott álláskeresési járadék összegével csökkentve kötelezte az alperest elmaradt munkabér címén igényelt kártérítés és kamatai megfizetésére.
Az ítélet ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést, kérve elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a kereset elutasítását, másodlagosan az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság utasítását új eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára.
Előadta, hogy az elsőfokú bíróság a megállapított tényállásból helytelen jogi következtetéseket vont le, a bizonyítás eredményét helytelenül mérlegelte, lényeges körülményeket nem vett figyelembe és rosszul alkalmazta a jogszabályt, illetve az irányadó joggyakorlatot. A felperes vezető állású munkavállaló volt. Az Mt. 208. § (1) bekezdése szerint a helyettesnek két feltételnek kell megfelelnie: egyrészről közvetlen alá-fölérendeltségi viszonyban kell állnia a vezetővel, másrészt jogosultnak kell lennie - legalább bizonyos jogok tekintetében - a vezető helyettesítésére. A beszerzési és fejlesztési RSP igazgatói pozíciót betöltő felperes a munkáltató teljes működését és gazdálkodását átfogó jogköröket gyakorolt érdemben, önállóan folytatott tárgyalásokat és ennek során bizonyos szintig nem utasítások alapján járt el, az ügyvezető után a második szinten helyezkedett el a hierarchiában, hatáskörét és feladatkörét tekintve a cég gazdálkodására, működésére meghatározó befolyással bírt, amelyet munkaszerződése is alátámaszt. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság csupán erősen korlátozott kárenyhítési kötelezettséget állapított meg a felperesre nézve és a felperes által tanúsított magatartás elégségesnek nem tekinthető. Az összegszerűség körében állította, hogy a megítélt összeg meghaladja a törvényben meghatározott limitet.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Az Mt. 208. § (1) bekezdése szerinti vezető állású munkavállaló minősítése kapcsán rámutatott, hogy kizárólag egy szűk szakmai terület vezetéséért volt felelős, e tevékenységét az ügyvezetővel folyamatosan egyeztetve, az ügyvezető utasításainak megfelelően látta el; érdemi döntési jogköröket - különösen nem az ügyvezető hatáskörébe tartozó döntési jogköröket - soha nem gyakorolt. Az alperes a munkaviszony fennállása alatt soha semmilyen módon nem tájékoztatta arról, hogy vezető állású munkavállalónak tekinti, első alkalommal a felmondásban állította ezt.
A kárenyhítési kötelezettség kapcsán előadta, hogy az elsőfokú bíróság az ítélet indokolása szerint a felperes kárenyhítési kötelezettsége elmulasztását figyelembe vette, és a felvenni elmulasztott álláskeresési járadék összegével csökkentett összegben ítélte meg a keresetet. A munkaviszonya megszüntetést követően más kereső foglalkozás keresésébe kezdett, ennek érdekében minden az adott helyzetben elvárhatót megtett. Az alperes az összegszerűség körében az Mt. 148. § (1) bekezdésének rendelkezéseit tévesen értelmezi.
A fellebbezés - az alábbiak szerint - megalapozatlan.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a szükséges bizonyítást lefolytatta, az alapján helyesen állapította meg a tényállást és a megfelelő jogszabályi rendelkezések helytálló alkalmazásával, a bizonyítékok okszerű mérlegelésével hozott érdemi döntése is helyes, ezért azt a másodfokú bíróság a Pp. 283. § (2) bekezdése alapján - a jogi indokolás kiegészítésével és kismértékű megváltoztatásával - hagyta helyben.
Az Mt. 208.§ (1) bekezdés szerinti vezetőnek minősüléshez nem kell a felek megállapodása. A törvény alapján vezetőnek minősül a munkáltató vezetője, valamint a közvetlen irányítása alatt álló és - részben vagy egészben - helyettesítésére jogosított más munkavállaló. Az eljárt bíróságoknak a tényleges munkaköri feladatok, az irányítási és egyéb jogkörök alapján kellett állást foglalni - figyelemmel a bírói gyakorlatra (EBH2015.M.14., BH2002.414., EBH2011.2346.) - abban a kérdésben, hogy a felperes a vezető helyettesének minősült-e, rendelkezett-e olyan feladat és hatáskörrel, amely lehetővé teszi számára, hogy a munkáltató működésére, gazdálkodására döntéseivel meghatározó befolyást gyakoroljon, és a munkáltató irányításában döntő szerepe legyen. A peres felek között nem volt a perben vitatott, hogy a felperes az alperes vezetője, az ügyvezető igazgató közvetlen irányítása alatt állt, csak az volt vitatott, hogy részben vagy egészben helyettesítésre jogosított munkavállaló volt-e. Az elsőfokú bíróság álláspontját osztva a másodfokú bíróság is kiemeli, hogy alapvetően annak volt jelentősége, hogy a felperes az alperesi cég irányításában döntő szerepet játszott-e, a cég teljes működését és gazdálkodását érintő átfogó jogköröket gyakorolt-e. A tényállás alapján megállapítható volt, hogy a felperes beszerzési és fejlesztési RPS igazgató volt, a beszerzés, a szerződés és az IT osztály tartozott az irányítása alá. Nem volt vitatott az sem, hogy a felperes nem volt jogosult szerződéskötésre, bankszámla feletti rendelkezésre, utalványozásra, nem teljesíthetett kifizetéseket, nem gyakorolt munkáltatói jogokat és cégjegyzési, valamint képviseleti joga sem volt, továbbá nem volt önálló feladat- és hatásköre a tárgyalások során. Az, hogy a felperes saját neve alatt árajánlatokat kérhetett, önmagában a fentieket nem cáfolja és az nem volt olyan meghatározó elem a cég működésében, ami a felperest vezetőnek minősülését alátámasztotta volna. A bizonyítási eljárás alapján azt lehetett megállapítani, hogy a felperesnek egyáltalán nem voltak önálló döntési jogai a cég működése tekintetében. A felperesnek voltak ugyan döntés előkészítő feladatkörei, azonban a tevékenységét mindvégig az alperes ügyvezető igazgatójának irányításával, utasításai szerint és ellenőrzésével végezte.
Az alperes fellebbezésében alaptalanul kifogásolta - egyebek mellett - a bizonyítás eredményének mérlegelését. Az elsőfokú bíróság a Pp. 279.§ (1) bekezdése alapján eljárva a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak az egybevetése alapján állapította meg, a bizonyítékokat a maguk összességében értékelte és a meggyőződése szerint bírálta el. A bizonyítékok összességében történő mérlegelése során arra kell elsősorban figyelemmel lenni, hogy a bizonyítékok jelentős többsége koherensen illeszkedik-e egymáshoz és az alátámasztja-e az ítéletben megfogalmazott tényállításokat. Ennek a követelménynek az elsőfokú bíróság ítélete egyértelműen megfelelt. Nem volt fellelhető olyan iratellenes, logikátlan, kirívó okszerűtlen megállapítás, amely a másodfokú bíróság számára a bizonyítékok felülmérlegelését szükségessé tette volna. Alaptalanul hivatkozott az alperes arra, hogy az elsőfokú bíróság kizárólag a volt ügyvezető tanúvallomására alapította volna az ítéletét. Az elsőfokú bíróság számba vette és értékelte a rendelkezésre álló okirati bizonyítékokat. Mindez az elsőfokú bíróság helyes megállapítása szerint azt igazolja, hogy a felperes a munkakörénél fogva nem volt jogosult az ügyvezető sem részbeni, sem teljes helyettesítésére. A volt ügyvezető is megerősítette, hogy folyamatosan egy személyben látta el a vezetői feladatokat, egyes kényszerű távollétek kivételével, a szervezeti helyettesi pozíció (az ügyvezető igazgató első helyettese) betöltésre nem került. Az SZMSZ megnevezi az ügyvezető helyetteseit, az ügyvezető igazgató első helyettesét és az ügyvezető igazgató helyettesét, de ezek a felperestől eltérő munkakörök. Az alperesnek a volt ügyvezető tanú elfogultságára történő hivatkozása megalapozatlan, a tanú igazmondási kötelezettségre és a hamis tanúzás törvényi következményeire figyelmeztetéssel tette meg tanúvallomását és határozottan úgy nyilatkozott, hogy érdektelen tanúvallomást tud tenni. A tanú az alperes szervezete és működése tekintetében közvetlen észleléséről számolt be. A tanú vallomása egyébiránt egybehangzó volt a többi tanú vallomásával és az okirati bizonyítékokkal is, annak valóságtartalma tekintetében kétely nem merült fel, az alperes ezzel kapcsolatos feltételezése bizonyítatlan és irreleváns.
A felperes munkaszerződése sem volt olyan, ami igazolta volna az alperes azon állítását, hogy a felperes vezető állású munkavállalónak minősült. A peres eljárás során igazolódott, hogy az alperesnél sablonszerződéseket alkalmaztak a szerződések elkészítésére, ugyanakkor a vezető állású munkavállalói minőséget mind az alperes ügyvezető igazgatója, mind pedig a kereskedelmi vezető munkaszerződése tartalmazta. A felperes munkaszerződése ugyan kötetlen munkaidő-beosztást határoz meg azzal, hogy ennek ellenében a felperes három nap pótszabadságot kap, de rögzítette, hogy jelen feltétel visszavonható a munkáltató kezdeményezésére. Önmagában a felperes munkabére, mely magas összegű volt, nem igazolja a vezető állású munkavállalói minőséget. Nem volt vitatott, hogy a felperes a menedzsment tagja, vezető beosztású dolgozó, de rajta kívül még számos más vezető beosztású dolgozó tevékenykedett az alperesnél. A munkaszerződés a felperes gondatlan kártérítése esetén négy havi átlagbér megfizetését írja elő, nem pedig a vezető állású munkavállalóra vonatkozó kártérítési felelősséget. Önmagában az, hogy a munkaszerződés pontjában szerepel, hogy a felperes munkaköréből adódó feladatai jelentős befolyással vannak a munkáltató hatékony működésére, nem releváns, mert a szövegkörnyezetéből kitűnik, hogy azt a további munkaviszony létesítése és fenntartása érdekében szabályozták így a felek. Az SZMSZ szerint az ügyvezető igazgató önálló felelősségének fenntartása mellett a szervezési, irányítási feladatainak meghatározott körét, a társaság alkalmazottaival kapcsolatos munkáltatói jogait átruházhatja meghatalmazásban, belső dokumentumban, egyéb dokumentumban. Az alperes három olyan eseti utasítást tudott csak becsatolni, amikor a felperes, mint beszerzési és PSR igazgató, a munkaviszonya fennállásának két és fél éve alatt az ügyvezető igazgatót helyettesítette, ez azonban mindösszesen öt napra terjedt ki, vagyis eseti és kivételes volt. Ugyanakkor az alperes egyáltalán nem csatolt olyan okiratot, amikor ebben az időszakban a felperes szerződést kötött volna vagy egyéb lényeges döntést hozott volna. Az alperes nem tudta igazolni azon állítását, hogy a helyettesítés nem csak egy-két alkalommal történt és számottevő volt. A felperes eseti megbízás alapján látta el az ügyvezető igazgató helyettesítést, az ügyvezető a helyettesítésére kivételesen rövid időtartamban volt jogosult, tehát meghatározó döntési jogköre nem volt. Lényeges továbbá, hogy a helyettesítésre az ügyvezető igazgató önálló felelősségének fenntartása mellett került sor és a nem vitatott tényadatok szerint a felperes külön díjazásban részesült, ami összefügg azzal, hogy a munkakörétől eltérő feladatokat látott el. Az operatív megbeszélés eredményei alapján kiosztott feladatokról becsatolt leirat is azt mutatta, hogy a felperes az ügyvezető igazgató irányítása szerint végezte a munkáját. A kereskedelmi igazgató munkaköri leírása ezzel szemben egyértelműen tartalmazta, hogy dönt és intézkedik az ügyvezető igazgató által ráruházott ügyekben. Az önmagában, hogy a felperes egyes munkavállalók felettese volt, nem jelenti azt, hogy vezető állású munkavállaló is volt, ez a szervezeti hierarchia szükségszerű velejárója. Ez is azt igazolja, hogy a felperes bár vezető beosztású volt, de nem minősült vezető állású munkavállalónak.
Ugyancsak megalapozatlan volt az alperes fellebbezése a kárenyhítési kötelezettség tekintetében. Az elsőfokú bíróság e körben helyesen utalt a bírói gyakorlatra és a 6/2016. (XI.28.) KMK véleményre, mely szerint a munkáltatónak nem elegendő a munkavállalói kötelezettségre vonatkozó puszta hivatkozása, hanem meg kell jelölnie azokat a tényeket, körülményeket, amelyek a hivatkozását alátámasztják, állítását bizonyítják arra vonatkozóan, hogy a perbeli időszakban a munkavállaló reálisan milyen jövedelmet érhetett volna el. Az elsőfokú bíróság elfogadta az alperes hivatkozását az álláskeresési járadék kapcsán és annak összegét, mint megkeresni elmulasztott megtérült jövedelmet levonta a követelésből, az tehát értékelésre került és a tekintetben az alperes bizonyította is a megkeresni elmulasztott jövedelmet. Ezen túl azonban az alperes kárenyhítési kötelezettség megsértésére vonatkozó általánosító nyilatkozata, mellyel kapcsolatban sem a konkrét tényeket nem jelölte meg, sem bizonyítást nem terjesztett elő, nem igazolta állításait. Az alperes nem jelölte meg, hogy a felperes milyen munkakörben, hol, milyen állást tudott volna létesíteni pontosan milyen munkabérrel. A másodfokú bíróság nem értett egyet abban az elsőfokú bírósággal, hogy a felperest korlátozott körben terhelte volna a kárenyhítési kötelezettség, e tekintetben ugyanis mindig az adott helyzetben általában elvárható magatartás az irányadó, azzal azonban egyetértett, hogy a felperes személyi körülményeit megfelelően értékelni kell. A felperes ilyen személyi körülménye volt az, hogy egy szűk területen speciális szaktudással rendelkezik, ez pedig az atomenergia beszállítási szabályokra vonatkozó ismeretek.
Ugyancsak megalapozatlan az alperes fellebbezése az összegszerűség tekintetében. A munkaviszony munkáltató általi jogellenes megszüntetése jogkövetkezményeinek egyes kérdéseiről szóló 3/2014. (III. 31.) KMK vélemény 5.a). pontja is rögzíti, hogy az elmaradt jövedelem felső korlátjaként meghatározott tizenkét havi távolléti díj önálló jogcímű igényként nem érvényesíthető. Az Mt. 82. § (1) bekezdésében előírt kártérítési felelősség és az elmaradt jövedelem tekintetében limitált munkáltatói helytállásból következően a 82. § (2) bekezdésében megszabott tizenkét havi távolléti díj a jogellenesség jogkövetkezményei körében nem önálló jogcím, hanem a munkáltatói teljes kártérítési felelősségnek az elmaradt jövedelem tekintetében felállított törvényi korlátja, azaz az elmaradt jövedelem egyes elemei együttesen ezen limiten belül érvényesíthetők. Miként azt a munkaviszony jogellenes megszüntetése jogkövetkezményei egyes kérdéseiről szóló 6/2016. (XI. 28.) KMK vélemény 6. pontja is rögzíti, az elmaradt jövedelem összegének számításánál az Mt. 177. §-a alapján alkalmazandó Ptk. 6:528. § (3) bekezdése alkalmazandó. A károsult jövedelemkiesését a károsodást megelőző egy évben elért havi átlagjövedelmének alapul vételével kell meghatározni. Az alperes a munkaviszonyt 2021. december 10. napján kelt felmondással szüntette meg jogellenesen, ezt követően a felperes egyáltalán nem tudott új munkaviszonyt létesíteni, vagyis elmaradt jövedelme miatt kára havonta jelentkezett az átlagkeresetével azonos összegben. Kára tehát nem csak a tizenkét havi távolléti díj összege volt, miután azonban az elmaradt jövedelem címén járó kártérítés az Mt. 82. § (2) bekezdés szerint ilyen összegben limitált, ezt az összeget kérte megítélni a felperes és erről rendelkezett az elsőfokú bíróság. Az alperes által hivatkozott 12 havi távolléti díj tehát egy összegszerű limit, az elmaradt jövedelem címén járó kártérítés, mint marasztalás összege ezt a limitet nem haladhatja meg, azonban annak kiszámítása az előző egy év átlagjövedelme alapján történik. Az elsőfokú bíróság által megítélt kártérítés nem haladta meg még az alperes által kiszámított limitösszeget sem. A távolléti díj számítása kapcsán az alperes értelmezése téves, az irányadó időszakot és a figyelembe veendő bérelemet összekeverte. Az ösztönző pótlék ténylegesen teljesítménybér volt. Annak számítására az Mt. 150.§ (5) bekezdése irányadó, mely szerint a távolléti díj meghatározásakor az idő- és teljesítménybér összekapcsolásával megállapított munkabér esetén az időbérrészt a 148. § (1) bekezdés a) pont megfelelő alkalmazásával kell figyelembe venni.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 1.Mf.31.157/2023/5.)