adozona.hu
ÍH 2023.155
ÍH 2023.155
TANULMÁNYI SZERZŐDÉSBEN MEGHATÁROZOTT TÁMOGATÁS ÉS SZOLGÁLTATÁS ARÁNYOSSÁGA A tanulmányi szerződésben kikötött szolgáltatások arányosságának vizsgálata során annak van jelentősége, hogy a nyújtott támogatás és az annak ellenében vállalt szolgáltatás, vagyis a felmondási tilalom hogyan viszonyul egymáshoz, azok arányosak-e. A támogatás mértékének meghatározása során figyelembe kell venni a támogatás fajtáját és összegét is. [2012. évi I. tv. (Mt.) 229. § (1) bekezdés]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság által megállapított ítéleti tényállás szerint a felperes cipő- és ortopéd cipő készítéssel és értékesítéssel foglalkozó gazdasági társaság. Az alperes a felperes alkalmazásában állt határozatlan idejű munkaviszonyban.
A felperes lehetőséget biztosított az alperesnek OKJ-s "cipőkészítő" és "ortopéd cipész" képzéseken való részvételre a munkavállalók számára tanulmányi szerződés megkötése mellett. A tanulmányi szerződés értelmében a felperes által nyújtott támogatásra tekin...
ÍH 2023.155 TANULMÁNYI SZERZŐDÉSBEN MEGHATÁROZOTT TÁMOGATÁS ÉS SZOLGÁLTATÁS ARÁNYOSSÁGA
A tanulmányi szerződésben kikötött szolgáltatások arányosságának vizsgálata során annak van jelentősége, hogy a nyújtott támogatás és az annak ellenében vállalt szolgáltatás, vagyis a felmondási tilalom hogyan viszonyul egymáshoz, azok arányosak-e. A támogatás mértékének meghatározása során figyelembe kell venni a támogatás fajtáját és összegét is. [2012. évi I. tv. (Mt.) 229. § (1) bekezdés]
Az elsőfokú bíróság által megállapított ítéleti tényállás szerint a felperes cipő- és ortopéd cipő készítéssel és értékesítéssel foglalkozó gazdasági társaság. Az alperes a felperes alkalmazásában állt határozatlan idejű munkaviszonyban.A felperes lehetőséget biztosított az alperesnek OKJ-s "cipőkészítő" és "ortopéd cipész" képzéseken való részvételre a munkavállalók számára tanulmányi szerződés megkötése mellett. A tanulmányi szerződés értelmében a felperes által nyújtott támogatásra tekintettel az alperes vállalta, hogy a képzettség megszerzését követően három éven keresztül a munkaviszonyát felmondással nem szünteti meg. A felperes elállhat a tanulmányi szerződéstől és a nyújtott támogatást visszakövetelheti, ha a munkavállaló a tanulmányi szerződésben foglaltakat megszegi. A visszatérítési kötelezettség arányos, ha a munkavállaló a szerződésben kikötött tartamnak csak egy részét nem tölti le.
A cipőkészítő és az ortopéd cipész képzések 2019. augusztusa és 2020. januárja között - részben párhuzamosan - folytak. Egy-egy képzés össz-óraszáma 960 óra, amely 228 óra elméleti oktatásból és 672 óra gyakorlati oktatásból állt. Az óraszámok teljesítése volt a vizsgára bocsátás feltétele. Az elméleti oktatást a képző cég végezte, a gyakorlati képzést a képző céggel kötött szerződés értelmében a felperes biztosította a vele munkaviszonyban álló, arra alkalmas munkavállalók vezetésével munkaidőben. Az alperes az elméleti és a gyakorlati képzés időtartama alatt megkapta a munkabérét, az alapbérét és a teljesítmény után járó juttatását is. Az alperes a cipőkészítő végzettséget 2019-ben, az ortopédiai cipész végzettséget 2020. februárban szerezte meg.
Az alperes a munkaviszonyát 2021. június 21-én felmondta, munkaviszonya 2021. július 21-én megszűnt. A felperes erre tekintettel 2021. július 28-án a tanulmányi szerződéstől elállt és követelte a nyújtott támogatással arányos összeg visszafizetését.
A felperes módosított keresetében a nyújtott támogatás arányos részének, 4.118.521.- forint és kamatai visszafizetésére kérte kötelezni az alperest. Ebből a tanfolyamok jelentkezési díjai és vizsgadíja 2x244.000.- forint, összesen 488.000.- forint, elméleti képzésen (51 munkanap), gyakorlati képzésen (126 munkanap), vizsgára való felkészülés és vizsga (8 munkanap), eltöltött időre kifizetett távolléti díj 7.214.899.- forint.
Hivatkozásképpen előadta, hogy az alperes kifejezett kérésére kötötték meg a tanulmányi szerződést, ez volt az utolsó induló OKJ-s tanfolyam a képzésszervezőnél. A felperes vállalta a gyakorlati oktatást és azt biztosította is. Az alperes a képzéseken részt vett, a képzések ideje alatt a munkáját nem végezte, nem tartozott a munkaköri feladatai közé, hogy a cipőkészítést, ortopéd cipészetet kitanulja, a cipők elkészülésével közvetlenül foglalkozzon. Az alperes a gyakorlati oktatás alkalmával a szükséges tanismereteket megszerezte, erre az időszakra a felperes távolléti díjat fizetett részére, illetve munkabért kapott. Állította továbbá, hogy az alperes gyakorlati képzése már 2018-ban elkezdődött.
Az alperes ellenkérelmében kérte a kereset elutasítását, mind a jogalapot, mind az összegszerűséget vitatva. Hivatkozott a szerződés részleges érvénytelenségére, mert a három éves felmondási tilalom kikötése aránytalan. Előadta, hogy a támogatás összegével arányos ideig tartotta fenn a munkaviszonyát. Állította, hogy nem vett részt gyakorlati oktatáson, ilyet a felperes nem biztosított, oktató nélkül nyolc munkaórát töltött el gyakorlással, autodidakta módon szerezte meg a gyakorlati tudást a tanulmányi szerződés aláírását megelőzően. Előadta, hogy a felperes nem biztosított tanulmányi szabadságot az alperes részére a képzéseken való részvétel idejére, a felperes egyáltalán nem fizetett távolléti díjat a képzésre. A jövedelemkifizetési lapokon, jelenléti íveken nem szerepel a képzések ideje, az ezen időszakra fizetett távolléti díj összege sem, csak az, hogy az adott napon megjelent munkavégzésre és ugyanazt a munkabért kapta. A felperes a munkakör szerinti munkavégzést igazolta le az alperesnek gyakorlati képzésként, ezt alátámasztja a becsatolt jelenléti ív. Állította, hogy nem volt szüksége a vizsgákra való felkészülés érdekében a munkavégzéstől való távolmaradásra. Előadta, hogy teljes mértékben életszerűtlen, hogy a 2019. augusztus 2. napján megkötött tanulmányi szerződés és a képzések megkezdése előtt a felperes megkezdte volna az alperes gyakorlati oktatását. Az összegszerűséget arra tekintettel vitatta, hogy a felperes nem az Mt. 148. § szerint számította ki a távolléti díjat, a teljesítménybér elemek nem számolhatók be a távolléti díjba.
Az elsőfokú bíróság a keresetnek részben helyt adva kötelezte az alperest a tanulmányi szerződésből eredő támogatásként 1.957.501.- forint távolléti díj és 260.900.- forint képzési és vizsgadíj, valamint ezen összegek után járó kamatok megfizetésére, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az elsőfokú bíróság az aránytalanság miatti részleges semmisségre történő alperesi hivatkozást nem találta megalapozottnak. Megállapította, hogy két egymást részben átfedő képzésről volt szó, amely két jól használható szakma megszerzésére irányult, a feltételeket biztosította a felperes. Összességében a nyújtott támogatás arányban állt a tanulmányi szerződésben az alperes által vállalt jogviszonyban töltött idővel, az nem volt eltúlzott.
Rögzítette, hogy a perben a felperesnek kellett aggálymentesen és minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a tanulmányi szerződésből eredő igényének jogalapja és összegszerűsége megalapozott. Megállapította, hogy arra az időszakra, amikor a felperes a tanulmányi szerződés megkötését megelőző időre mutatott ki gyakorlati oktatást és kérte a kifizetett távolléti díj összegét, a kereset megalapozatlan, ezért azt elutasította.
Megállapította, hogy az elméleti képzés a felnőttképző cégnél történt, melyről jelenléti ívet vezettek. A képző cégtől beszerzett jelenléti ívek hitelt érdemlően bizonyították, hogy az alperes mely napokon vett részt az elméleti képzésen. A képző szerv intézményvezetője által aláírt elméleti igazolás ugyancsak bizonyítja a teljesített órák számát, miként az intézményvezető által aláírt tanfolyamzáró igazolás is, mely szerint az alperes a felnőttképzési szerződésben rögzített óraszámokat elvégezte. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság az elméleti képzéseken való részvétel tekintetében a felperes előadását fogadta el bizonyítottnak.
A gyakorlati képzés tekintetében az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy a képzésben a gyakorlati képzés az, aminek nagyobb súlya van az elméletivel szemben, hiszen egy munkadarabot kell előállítani, ez pedig oly módon lehetséges, hogy a munkavállaló elsajátítja magát a munkafolyamatot. A tanulmányi szerződés megkötését követő időszakra az elsőfokú bíróság elfogadta a felperesi kimutatást a gyakorlati képzésekkel kapcsolatban, egyrészről azért, mert azt a tanúk egybehangzóan alátámasztották, másrészt pedig azért, mert logikus és ésszerű, hogy a termék előállításához szükséges gyakorlati ismereteket el kellett sajátítani. Az elsőfokú bíróság bizonyítottnak találta, hogy az alperes a felperes által biztosított gyakorlati oktatásokon részt vett, a cipész és ortopéd cipész végzettségnek megfelelő ismereteket elsajátította, az elméleti és gyakorlati oktatásokon az igazolásoknak és a jelenléti íveknek megfelelően jelen volt. Tény, hogy az alperes követhető nyilvántartást a gyakorlati órákról nem vezetett, e körben mulasztott, ugyanakkor a megszerzett végzettséghez szükségesek és elengedhetetlenek a gyakorlati ismeretek, az elsőfokú bíróság így 2019. augusztusától elfogadta a felperes által kimutatott elméleti és gyakorlati oktatást és annak arányos része vonatkozásában megítélte a követelést.
Az elsőfokú bíróság ugyancsak megalapozottnak találta a nyolc nap vizsgára való felkészülésre kifizetett távolléti díjon alapuló követelésrészt. A tanulmányi szerződés szerint vizsgánként két nap, így összesen négy nap áll az alperes rendelkezésére a vizsga letételére, mely időre a munkavégzés alól mentesül. Ugyanakkor a vizsgadarabot is el kellett készíteni, amelyre az alperes és a tanúk elmondása alapján nem a képző cég jelenlétében, hanem ezt megelőzően került sor és az így elkészült darabot kellett a képző céghez eljuttatni. Ezért életszerűnek találta az elsőfokú bíróság, hogy 2-2 nap kellett ahhoz, hogy az alperes elkészítse előre az ortopéd cipészi feladatát.
Az ítélet ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést, kérve az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatását és a kereset elutasítását. Hivatkozásképpen előadta, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat nem megfelelően értékelte, az anyagi jogszabályokat sértő következtetést vont le.
Az elsőfokú ítélet sérti a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 229. § (1) bekezdését: az elsőfokú bíróság helytelenül állapította meg, hogy a támogatás összege arányos a tanulmányi szerződésben az alperes által vállalt jogviszonyban töltött idővel. A felperes által követelt támogatási összeg 4.118.521.- forint volt. Az alperes a képzések befejezését követően a felperesnél 1 év 4 hónap 24 hónap munkaviszonyt töltött el, mely időszakra a felperes 9.240.000.- forint munkabért fizetett az 550.000.- forintos havi munkabérrel számolva, teljesítménybér nélkül. Az alperes tehát a támogatás összegével arányos ideig tartotta fenn a munkaviszonyát a felperesnél. A tanulmányi szerződésben meghatározott hároméves felmondási tilalom aránytalan a felperes által megjelölt támogatás mértékével (4.118.521.- forint), hiszen ezen három év alatt mindösszesen 19.800.000.- forint összegű munkabér fizetési kötelezettsége keletkezett volna a felperesnek. Így a megállapodás az Mt. 27. § (1) bekezdésére tekintettel semmis.
Fellebbezésében továbbá vitatta a felperes által tartott gyakorlati oktatás megtörténtét. Előadta, hogy az elsőfokú bíróság a logikus és ésszerű indokok alapján és nem a csatolt okirati bizonyítékok figyelembevételével állapította meg, hogy az alperes hány órát töltött el a gyakorlati oktatásokon. A Pp. 265. § (1) bekezdése alapján a felperesnek kellett volna bizonyítani azt, hogy az alperes a tanulmányi szerződés megkötését követő időszakban gyakorlati oktatáson vett részt. A felperes által becsatolt jelenléti ívek és jövedelem-kifizetési lapok, mint okirati bizonyítékok azonban egyértelműen igazolják, hogy az alperes kizárólag szabadság miatt volt távol a munkavégzési helyétől. Ezen okirati bizonyítékok tehát nem alkalmasak annak bizonyítására, hogy az alperes az elsőfokú bíróság által elfogadott 52 óra gyakorlati oktatáson részt vett. Emellett a hivatkozott jelenléti ívekből és jövedelem-kifizetési lapokból inkább az a következtetés vonható le, hogy nem volt olyan időszak, amikor az alperes gyakorlati képzés miatt nem végzett munkát a felperesnél.
Az alperes szerint a csatolt okiratokból megállapítható, hogy a felperes nem biztosított tanulmányi szabadságot az alperes részére a képzéseken való részvétel idejére. A jövedelem-kifizetési lapokon nem szerepel a képzések miatti távollét időtartama és az ezen időszakra fizetett távolléti díj összege sem, miként a jelenléti íveken sem szerepel ilyen bejegyzés. Ezek kizárólag azt igazolják, hogy a felperes munkabért fizetett az alperes részére, az alperes pedig munkát végzett a felperes részére.
Emellett az elsőfokú bíróság ítélete sérti az Mt. 148. § (1) bekezdését, a felperes ugyanis kereseti követelését nem a távolléti díjra alapította, holott a tanulmányi szerződés 2. és 4. pontja is a távollét idejére távolléti díj fizetését írta elő. Ezzel szemben a felperes alapbérrel és teljesítménybérrel számolt, nem pedig az Mt. és a tanulmányi szerződés alapján járó távolléti díjjal.
Az felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Hivatkozásképpen előadta, hogy az alperes az Mt. 229. § (1) bekezdésében foglalt szabály "támogatás mértékével arányos idő" fordulatát úgy értelmezi, hogy a képzések befejezését követően a felperesnél eltöltött munkaviszony idejére kifizetett munkabérnek (9.204.000.- forint) kell arányosnak lennie a nyújtott támogatás összegével (4.118.521.- forint). Az alperes semmilyen módon nem támasztotta alá, hogy az Mt. 229. § (1) bekezdésében foglalt arányosság körében milyen alapon lenne szükséges a kifizetett munkabért és a nyújtott támogatást összevetni. Erre vonatkozó szabályt az Mt. nem tartalmaz. Az arányosság kérdésének vizsgálata esetén kizárólag az ellentétes irányú szolgáltatások egymáshoz viszonyított aránya vizsgálható, így a támogatás mértékét szükséges összevetni a munkavállalói felmondás kizárásának időtartamával.
A gyakorlati oktatás tekintetében utalt arra, hogy az alperesi nyilatkozatok ellentmondásosak voltak, és az elsőfokú bíróság az anyagi pervezetés körében felhívta az alperest a gyakorlati oktatással kapcsolatos nyilatkozataiban tapasztalható ellentmondások tisztázására, ám ezen felhívásnak az alperes nem tett eleget. A végzettség megszerzésének feltétele volt, hogy a résztvevő gyakorlati oktatásban részesüljön és gyakorlati vizsgát tegyen, ezekre pedig a képzésben résztvevő saját munkahelyén kerülhetett sor a munkáltató anyagainak felhasználásával. Az alperes sikeresen vizsgázott, tehát a szükséges gyakorlati ismereteket elsajátította. Összességében utalt a Pp. 279. § (1) bekezdésére és a bíróság szabad mérlegeléshez való jogára. Előadta, hogy a gyakorlati óraszám okiratokon alapult (oktatási előírások, tanulmányi szerződés, felnőttképzési szerződés, a felperes igazolása, hogy az alperes a gyakorlati képzésnek eleget tett a megadott óraszámban). Ugyanakkor a meghallgatott tanúk nyilatkozatai is igazolták, hogy volt gyakorlati képzés és az szükséges volt a sikeres vizsgákhoz.
A vizsga miatti távollétek kapcsán előadta, hogy a felperes nem képzésenként, hanem vizsgánként két munkanap távollétet biztosított, ahogy az alperesi bizonyítványok törzslapjai igazolják és a tanúk megerősítették. Mindkét képzésen sor került külön szóbeli és külön írásbeli vizsgára, mely vizsgák nem egy helyen, nem egyszerre zajlottak. A felperes így mindkét képzésen 2x2 nap, vagyis összesen nyolc nap felkészülési időt volt köteles az alperesnek biztosítani, mely kötelezettségének a felperes eleget is tett.
A távolléti díj számítása kapcsán előadta, hogy a felperes az alperest a képzésben való részvételhez szükséges időre mentesítette a rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettség teljesítése alól és ezen időszakra a felperes ugyanolyan mértékű juttatásban részesült, mintha munkát végzett volna, annak ellenére, hogy igazoltan nem végzett munkát.
A fellebbezés - az alábbiak szerint - megalapozatlan.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, és érdemi döntése is helyes, ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383.§ (2) bekezdése alapján - a jogi indokolás kiegészítésével - helybenhagyta.
A felülbírálati jogkör jogszabályi korlátaira tekintettel a másodfokú eljárás tárgya kizárólag a megítélt tanulmányi szerződésből eredő támogatás volt, a keresetet elutasító ítéleti rendelkezést a másodfokú bíróság nem vizsgálta.
Az aránytalanság miatti részleges érvénytelenségre való hivatkozás megalapozatlan. Az Mt. 229. § (1) bekezdése szerint a tanulmányi szerződésben a munkáltató vállalja, hogy a tanulmányok alatt támogatást nyújt, a munkavállaló pedig arra kötelezi magát, hogy a megállapodás szerinti tanulmányokat folytatja és a képzettség megszerzése után a támogatás mértékével arányos idő - de legfeljebb öt éven - keresztül a munkaviszonyát felmondással nem szünteti meg.
Az felperes fellebbezésében tévesen hivatkozott arra, hogy az arányosságnál a három év alatt megkereshető munkabér összegét kellene szembe állítani a támogatás mértékével. A felek a tanulmányi szerződésben hároméves felmondási tilalmat határoztak meg, de nem az erre az időre járó munkabért, hanem a felmondási tilalmat kell összevetni a támogatás mértékével. Helyesen hivatkozott a felperes a Kúria határozatára, melyben a Kúria - a régi Mt. 112.§-nak az Mt. 229.§ (1) bekezdésével azonos szövegezésű szabályát értelmezve - megállapította, hogy a tanulmányi szerződésben meg kell határozni a munkáltatónál kötelezően munkaviszonyban töltendő idő tartamát, aminek a támogatás mértékével arányban kell állnia, s amely az öt évet nem haladhatja meg. A másodfokú bíróság szerint az arányosság vizsgálata során - a versenytilalmi megállapodáshoz hasonlóan - azt kell vizsgálni, hogy a nyújtott támogatás és a vele szembe állított szolgáltatás, vagyis a felmondási tilalom hogyan viszonyul egymáshoz, azok arányosak-e. Ez következik az Mt. indokolásból is, mely szerint "a törvény változatlanul kimondja a tanulmányi szerződés alapján nyújtott szolgáltatások arányosságának követelményét".
A támogatás mértékének megállapítása során figyelembe kell venni a támogatás fajtáját és összegét is. Az elsőfokú bíróság helyesen mérlegelte, hogy a felek a tanulmányi szerződést két államilag is elismert, OKJ-s szakképzésre kötötték meg. Emellett értékelni kellett, hogy mindkét képzés ideje mintegy hat hónap volt, a képzések nagyobb részt párhuzamosan zajlottak és a képzés óraszámára is magas volt. Mindezek mellett a tanulmányi szerződés rögzíti a munkáltató által nyújtott támogatást, amely magában foglalta az oktatás/képzés önköltségének (beiratkozási vizsga és tandíj), a tankönyvek, jegyzetek költségekének viselését, a képzésben való részvételhez szükséges időre a munkavállaló mentesítését a rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettségének teljesítése alól és erre az időre távolléti díj fizetését, valamint minden, az oktatási intézmény tájékoztatása alapján vizsgának minősülő számonkérés esetén két munkanap fizetett távollét biztosítását és gyakorlati oktatás teljesítését.
A másodfokú bíróság utal a munkaviszonyhoz kapcsolódó egyes megállapodások: a versenytilalmi megállapodásra és a tanulmányi szerződésre vonatkozó munkajogi szabályok értelmezésével kapcsolatos bírói gyakorlattal foglalkozó 2017.EI.II.JGY.EI. számú, kúriai Joggyakorlat-elemző Csoport összefoglaló jelentésére. Ez tartalmazza, hogy az Mt. dogmatikailag eltér a korábbi rendelkezésektől, mert nem a "tanulmányi szerződés", hanem "mentesülés a munkavégzési kötelezettség alól" címszó alatt tartalmaz a régi Mt. 115. § (1) bekezdésének megfelelő rendelkezést. Ez a szabály nem a munkáltató kötelezettségéről szól, hanem arról, hogy a munkavállaló mikor mentesül a rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettség alól. Az Mt. 146. § (3) bekezdés b) pontja megfelel a régi Mt. 116. §-ában foglaltaknak, mely szerint csak az általános iskolai tanulmányok folytatása esetén kell a munkaidő-kedvezmény miatt a munkából távol töltött időre távolléti díjat fizetni. A csoport ezzel összefüggésben egyetértett azzal az állásponttal, hogy amennyiben a munkáltató csak a képzés költségét vállalta, nem köteles a szabadidő biztosítására.
Mindezekkel összefüggésben megállapítható, hogy a felperes a támogatást igen széles körben nyújtotta, az kiterjedt a képzés költségeire, a megfelelő szabadidőre és arra az időre távolléti díj biztosítására. A másodfokú bíróság hangsúlyozza, hogy a támogatásba az is beletartozott, hogy a felperes biztosítja a gyakorlati oktatást is, melyet a felperes saját munkavállalói útján saját eszközeivel és nyersanyagával biztosított munkaidőben. Összességében a felperes biztosította a képzés költségét, a gyakorlati képzést a képzés elvégzéséhez, az elméleti és gyakorlati oktatáshoz, vizsgázáshoz szükséges szabadidőt és díjazást. Mindezekre tekintettel tévesen hivatkozott az alperes arra, hogy a kikötött felmondási tilalom ideje a támogatás mértékével aránytalan lenne. A tanulmányi szerződésben kikötött és az okiratok és a tanúvallomások által igazoltan nyújtott támogatás arányos volt a kikötött felmondási tilalommal arra tekintettel is, hogy végül a perben az alperes milyen mértékű gyakorlati oktatást tudott bizonyítani.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy az alperes fellebbezése az egész ítélet megváltoztatására irányult, ugyanakkor az az elméleti oktatás, valamint a képzési- és vizsgadíj kapcsán jogi érvelést egyáltalán nem tartalmazott.
A felperes maga jelentkezett a cipőkészítő és ortopéd cipőkészítő OKJ-s képzésre, már a képzésre jelentkezésről szóló tájékoztatás is tartalmazta, hogy a képzés óraszáma 960 óra, melyből 288 óra elmélet, 672 óra gyakorlat. Ugyancsak ezeket az adatokat tartalmazza az alperes által aláírt felnőttképzési szerződés, mely rögzítette, hogy amennyiben a résztvevő "a képzési programban" és a szerződésben rögzített képzési óraszám 10%-ánál többet hiányzott (igazolt és igazolatlan hiányzás együttesen) akkor "szakmai vizsgára" nem bocsátható. Emellett helyesen rögzítette az elsőfokú bíróság, hogy a képző intézményvezető által aláírt tanfolyamigazolás, valamint a beküldött elméleti oktatási időpontok igazolás és a tanúvallomások szerint alkalmanként vezetett jelenléti ívek, melyeken szerepel a felperes aláírása, mint okirati bizonyítékok igazolják, hogy a felperes az elméleti oktatáson részt vett. Az elméleti oktatás megtörténtét és mértékét mindezek mellett a felperes saját előadása, mely szerint 8,30-tól 14 óráig heti két alkalomban történtek a képzések, továbbá a tanúk vallomása is alátámasztotta, ezért e vonatkozásban az ítélet megváltoztatásának nincs jogalapja. A befizetett képzési és vizsgadíjat a felperes számlákkal igazolta. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság helytálló döntéssel kötelezte ezen összegek megfizetésére az alperest.
Az alperes fellebbezésében alaptalanul kifogásolta a bizonyítás eredményének mérlegelését is. A Pp. 279. § (1) bekezdése szerint a bíróság a perben jelentős tényeket a felek tényállításainak és perben tanúsított magatartásának, valamint a per tárgyalása során megismert bizonyítékoknak és egyéb peradatoknak az egybevetése, egyenként és összességében történő értékelése alapján a meggyőződése szerint állapítja meg. A bizonyítékok összességében történő mérlegelése során arra kell elsősorban figyelemmel lenni, hogy a bizonyítékok jelentős többsége koherensen illeszkedik-e egymáshoz és az alátámasztja-e az ítéletben megfogalmazott tényállításokat. Ennek a követelménynek az elsőfokú bíróság ítélete egyértelműen megfelelt.
A másodfokú bíróság szerint az elsőfokú bíróság helyesen értékelte az alperes ellentmondásos nyilatkozatait a Pp. 279. § (1) bekezdése szerint eljárva, azt a tényt, hogy a gyártásvezető középvezető felperes esetében a cipőkészítés nem tartozott a munkaköri feladatai közé, a tanúk vallomását és az okirati bizonyítékokat, és mindezek mellett az életszerűséget is. Helyesen rögzítette az elsőfokú bíróság, hogy az alperes kimutatásai, a jelenléti ívek és a bérjegyzékek valóban nem tartalmazták a gyakorlati oktatás idejét. Kétségtelen, hogy a Pp. 265. § (1) bekezdése alapján a felperesnek kellett bizonyítani a gyakorlati oktatás megtörténtét és annak mértékét is, melyet sem a bérjegyzék, sem a jelenléti ív nem igazolt. Ugyanakkor a Pp. 263. §-a szabályozza a tényállás szabad megállapításának elvét. E szerint a bíróság a perben - törvény eltérő rendelkezése hiányában - alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás meghatározott módjához vagy meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazásához nincs kötve, szabadon felhasználhatja a felek előadásait, valamint minden bizonyítékot, amely a tényállás megállapítására alkalmas. Ez alapján a felperesnek volt lehetősége egyéb módon bizonyítania az általa állított gyakorlati oktatást és annak időtartamát, az elsőfokú bíróság pedig a rendelkezésre álló bizonyítékok helyesen és okszerűen mérlegelte, következtetései is logikusak voltak.
A képzési szerződésben és a tanulmányi szerződésben a felperes vállalta az alperes gyakorlati oktatását, melyet saját munkavállalói révén biztosított, az alperes kérésére a gyakorlati oktatást leigazolta, az igazolást az alperes benyújtotta az oktatási intézményhez, az alapján történt meg az alperes vizsgára bocsátása. Az alperes által aláírt felnőttképzési szerződés szerint a gyakorlati oktatás megtörténte a vizsgára bocsátás feltétele volt. Így maga a képzésszervező cég dokumentációja, ezen belül a szakmai kötelező gyakorlat igazolása, az előzetes gyakorlati igazolás, a tanfolyamzáró igazolás, a felnőttképzési szerződés is igazolja a gyakorlati oktatás megtörténtét. Hangsúlyozza a másodfokú bíróság, hogy amennyiben az alperes a szükséges gyakorlati képzésben nem részesült volna, akkor szakmai vizsgára sem bocsáthatták volna, így az alperes azon hivatkozása, hogy gyakorlati oktatás nem történt, az Mt. általános magatartási követelményeibe, nevezetesen az Mt. 6. § (1) bekezdésébe ütközik, mely szerint felróható magatartására előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat.
A képző cég okirati igazolásain túl a tanúvallomások is igazolják, hogy az alperes a gyakorlati képzéseken részt vett, a képzések ideje alatt a munkáját nem végezte, erre az időre részére a felperes a munkabérrel egyező összegű díjat számfejtett.
Ugyancsak megalapozatlan az alperes fellebbezése a vizsgák tekintetében is. A becsatolt törzslap igazolja, hogy a cipőkészítő képzésen az alperesnek két gyakorlati (vizsgaremek készítése, egy pár cipőfelsőrész elkészítése és egy pár cipőfelsőrész és alsórész összeszerelése) és egy szóbeli vizsgafeladata volt, miként az ortopédiai cipész képzésen is (szóbeli vizsga, vizsgaremek készítése, ortopéd cipő készítése). Ezekre az elsőfokú bíróság helyes megállapítása szerint eltérő időpontokban került sor. Az alperes a vizsgára való felkészülés tekintetében semmilyen egyéb körülményre nem hivatkozott, csak arra, hogy az nem igényelt tőle felkészülési időt, nem volt olyan tényelőadása, hogy azt máshol, más időben teljesítette volna. Az előfokú bíróság az alperes nyilatkozata, a törzslap, a komplex szakmai vizsgára való jelentkezési lap, a tanulmányi szerződés és az életszerűség alapján helyesen állapította meg az összességében nyolc munkanap vizsgára felkészülést, mely a vizsga napját is tartalmazta.
Az elsőfokú bíróság az eset összes körülményét, a felperes ellentmondásos nyilatkozatait és a rendelkezésre álló bizonyítékokat helyesen mérlegelte és ezen helyes mérlegelés alapján állapította meg a gyakorlati oktatásban és a vizsgára való felkészüléssel töltött időtartamot figyelemmel arra is, hogy a felperesnek a gyakorlati oktatást el kellett végeznie és a jeles és jó eredményű vizsgáira is fel kellett készülnie, továbbá el kellett készítenie a gyakorlati vizsgadarabokat.
Megalapozatlan a felperes fellebbezése a távolléti díj összege tekintetében is. A felperes alapbérben és teljesítménybérben is részesült és ez tette ki a munkabérét és ugyanilyen díjazást kapott a gyakorlati oktatás idejére is. A távolléti díj számítását az Mt. 148. § rögzíti, melytől azonban az Mt. 165. § alapján a munkavállaló javára való eltérés lehetséges. A felek tehát a távolléti díj összegét magasabb összegben is megállapíthatják, adott esetben továbbá az Mt. 165. § szerint az Mt. 146. §-ától is eltérhetnek, azaz egyező akarattal később megállapodhattak abban is, hogy a képzés idejére a tanulmányi szerződésben foglaltaktól eltérően a távolléti díj helyett magasabb összegű munkabér jár. Az alperes a távolléti díj magasabb összegét az oktatás ideje alatt nem kifogásolta, abban ténylegesen folyamatosan részesült.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla, 1.Mf.31.104/2023/5.)