adozona.hu
ÍH 2023.34
ÍH 2023.34
A MUNKÁLTATÓ KÁRTÉRÍTÉSI FELELŐSSÉGE A munkáltatónak a részére rendelkezésre álló információk alapján kell eleget tennie a járuléklevonási kötelezettségének, és ennek során a társadalombiztosítási szerv döntését, a folyósítás jogcímét nem bírálhatja felül [1997. évi LXXX. törvény (Tbj.) 4. §, 14. §, 25. §; 2012. évi I. törvény (Mt.) 166. §; 2013. évi V. törvény (Ptk.) 2:52. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az 1953. március 23. napján született felperes részére az illetékes hatóság 1990. november 12. napjától rokkantsági nyugdíjat állapított meg, amelyet a nyugdíjfolyósító igazgatóság 2012. január 1. napjától rokkantsági ellátásként folyósított a részére. A felperes 2017. május 10. napján a J. Megyei Kormányhivatal Sz.-i Járási Hivatal Nyugdíjbiztosítási Osztályához küldött igénybejelentésében öregségi nyugdíj megállapítása iránti kérelmet terjesztett elő azzal, hogy csak akkor kéri az öregségi ...
ÍH 2023.34 A MUNKÁLTATÓ KÁRTÉRÍTÉSI FELELŐSSÉGE
A munkáltatónak a részére rendelkezésre álló információk alapján kell eleget tennie a járuléklevonási kötelezettségének, és ennek során a társadalombiztosítási szerv döntését, a folyósítás jogcímét nem bírálhatja felül [1997. évi LXXX. törvény (Tbj.) 4. §, 14. §, 25. §; 2012. évi I. törvény (Mt.) 166. §; 2013. évi V. törvény (Ptk.) 2:52. §].
Az 1953. március 23. napján született felperes részére az illetékes hatóság 1990. november 12. napjától rokkantsági nyugdíjat állapított meg, amelyet a nyugdíjfolyósító igazgatóság 2012. január 1. napjától rokkantsági ellátásként folyósított a részére. A felperes 2017. május 10. napján a J. Megyei Kormányhivatal Sz.-i Járási Hivatal Nyugdíjbiztosítási Osztályához küldött igénybejelentésében öregségi nyugdíj megállapítása iránti kérelmet terjesztett elő azzal, hogy csak akkor kéri az öregségi nyugdíj megállapítását, ha annak összege kedvezőbb lenne a részére folyósított rokkantsági ellátás összegénél, kedvezőtlenebb esetben pedig a folyósított rokkantsági ellátás összegét öregségi nyugdíjként kéri tovább folyósítani.A felperes igénybejelentésének megvizsgálása alapján a nyugdíjbiztosítási osztály megállapította, hogy az öregségi nyugdíj összege a felperes számára kedvezőtlenebb lenne a rokkantsági ellátásként részére folyósított összeghez képeset, ezért nyugdíjkérelmét elutasította.
A Magyar Államkincstár Nyugdíjfolyósító Igazgatósága 2018. december 1. napjától a korábban rokkantsági ellátás címén folyósított összeget változatlan összegben öregségi nyugdíjként folyósítja a felperes részére.
A felperes 2017. szeptember 20. napjától 2018. augusztus 31. napjáig munkaviszonyban állt az alperesnél. Az alperes - miután információi szerint a munkaviszony időtartama alatt a felperes rokkantsági ellátásban részesült - munkabéréből annak 3%-át, összesen 72 807 forintot pénzbeli egészségbiztosítási járulék címén levonta, és azt átutalta az állami adóhatóságnak.
A felperes keresetében 72 807 forint kártérítés és 500 000 forint sérelemdíj megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Keresetének indokai szerint, miután 2016. március 24-én betöltötte a reá irányadó nyugdíjkorhatárt, ettől az időponttól - figyelemmel arra, hogy korábban rokkantsági ellátásban részesült - automatikusan öregségi nyugdíjasnak minősül, ezért az alperesnél fennállt munkaviszonya alatt nem terhelte őt pénzbeli egészségbiztosítási járulékfizetési kötelezettség, így ennek jogszerűtlen levonásával az alperes az e címen levont összegű kárt okozta neki. Sérelemdíj iránti igényét arra alapította, hogy az egészségbiztosítási járulék jogszerűtlen levonásával összefüggésben több mint két éve "értelmetlen huzavona" zajlik az alperes részéről. Kifogásolta, hogy az alperes e tekintetben nem élt az önrevízió lehetőségével, a jogszerűtlenül levont összeg visszafizetésére irányuló igényét nem vizsgálta ki, kérelmét semmibe vette.
Keresete jogalapjaként a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Tbj.) 25. §-át, a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 166. §-át és 294. §-át, valamint a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2:52. § (1) bekezdését és 2:53. §-át jelölte meg.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Védekezése szerint abban az időszakban, amíg a felperes munkaviszonyban állt nála, nem öregségi nyugdíjban, hanem rokkantsági ellátásban részesült, ezért jogszerűen vonta le munkabéréből a pénzbeli egészségbiztosítási járulékot. Hangsúlyozta, a felperes munkabéréből történő levonások során az adott időszakban általa ismert adatok szerint járt el, és a felperes bruttó jövedelméből levont összeget a NAV részére átutalta. A felperes sérelemdíj iránti igényével összefüggésben hangsúlyozta, a felperes által a részére rendelkezésre bocsátott dokumentációból számára az volt az információ, hogy a felperes nem öregségi nyugdíjban, hanem rokkantsági ellátásban részesül, ennek következtében a felperes személyiségének védett tulajdonságai nem sérültek.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Határozatának indokolása szerint a Magyar Államkincstár Nyugdíjfolyósító Igazgatóságának adatszolgáltatásából, valamint a felperes által a periratokhoz csatolt ún. zöld összesítőkből megállapíthatóan a felperes az alperessel fennállt munkaviszonyának időtartama alatt rokkantsági ellátásban részesült. Rámutatott, a Tbj. 25. §-ában írtakra figyelemmel a felperes igényének elbírálása során azt kellett vizsgálni, hogy a felperes mint öregségi nyugdíjkorhatárt betöltött, rokkantsági ellátásban részesülő személy, saját jogú nyugdíjasnak minősült-e a perbeli munkaviszonyának fennállása alatt. Megállapította, hogy a Tbj. saját jogú nyugdíjas fogalmát meghatározó 4. § f) pontja alapján a rokkantsági ellátásban részesülő személy nem minősül saját jogú nyugdíjasnak. Utalt arra, hogy a Tbj. 25/A. § c) pontja szerint nem fizet munkaerőpiaci járulékot a saját jogú nyugdíjas, vagy aki a reá irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt betöltötte. Ebből a rendelkezésből azt a következtetést vonta le, hogy ha az öregségi nyugdíjkorhatárt betöltött személyt a jogalkotó a pénzbeli egészségbiztosítási járulékfizetési kötelezettség alól mentesíteni kívánta volna, akkor erről kifejezetten rendelkezett volna, mint ahogy azt a 25/A. § c) pontjában tette. Rámutatott, a per kereteit meghaladta abban a kérdésben történő állásfoglalás, hogy a felperes részére - a nyugdíjbiztosítási igazgatósághoz benyújtott nyilatkozata alapján - már a felek között fennállt munkaviszony időtartama alatt is öregségi nyugdíjat kellett volna folyósítani vagy nem. Kiemelte, az Mt. 294. § (1) bekezdés g) pontjának az a rendelkezése, miszerint nyugdíjasnak minősül, aki rokkantsági ellátásban részesül, kizárólag az Mt. alkalmazásában irányadó.
A sérelemdíj iránti igényt érintő érvelése szerint a felperes személyes meghallgatása során előadott körülményekből nem tudott olyan alperesi magatartásra következtetni, amely a felperes Ptk. 2:43. §-ában nevesített személyiségi jogainak valamelyikét vagy emberi méltóságának sérelmét okozta volna.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezést terjesztett elő, amelyben az elsőfokú ítélet keresete szerinti megváltoztatását kérte. Fenntartotta azt az álláspontját, hogy a reá irányadó öregségi nyugdíjkorhatár betöltésével automatikusan öregségi nyugdíjasnak minősült, mivel már ezt megelőzően rokkantsági ellátásában részesült, ezért pénzbeli egészségbiztosítási járulékot nem kellett volna vonni a béréből, következésképpen az érintett járulék levonásával az alperes kárt okozott neki. Továbbra is állította, a jogszerűtlenül levont járulékkal kapcsolatos, két éve zajló eljárás számára erkölcsi kárt okozott, ami megalapozza a sérelemdíj iránti igényét. Mindezek alapján megítélése szerint az elsőfokú bíróság ítélete sérti a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 265. § (1) bekezdését, 279. § (1) bekezdését, a Tbj. 4. § f) pontját, 18. és 25. §-ának rendelkezéseit, az Mt. 294. § (1) bekezdésének a) pontját, valamint a Ptk. 2:43. §-át és 2:52. §-ának (1) és (2) bekezdéseit.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
A fellebbezés alaptalan.
Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, abból az irányadó jogszabályok alkalmazásával helyes jogi következtetést vont le, érdemi döntésével és annak indokaival az ítélőtábla maradéktalanul egyetért, ezért az elsőfokú ítéletet annak helyes indokai alapaján helybenhagyta a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján. A fellebbezésben foglaltakra figyelemmel kiemeli az alábbiakat.
A felperes fellebbezési érvelése szerint az elsőfokú bíróság a Pp. 265. § (1) bekezdését és 279. § (1) bekezdését megsértve téves tényállást állapított meg. A Pp. 265. § (1) bekezdése a bizonyítási érdek alapvető szabályát tartalmazza, a 279. § (1) bekezdése pedig a bizonyítás eredményének mérlegelésére vonatkozó rendelkezést rögzít. A felperes nem fejtette ki fellebbezésében, hogy a Pp. fenti szabályai miként sérültek az elsőfokú eljárás illetőleg az elsőfokú bíróság döntésének meghozatala során, de ilyen eljárási szabálysértést ettől függetlenül sem talált megállapíthatónak az ítélőtábla. A perben a bíróságnak alapvetően nem tény-, hanem jogkérdésben kellett döntenie, az ugyanis a rendelkezésre álló adatok alapján egyértelmű volt, és a felek között sem volt vitatott, hogy amikor a felperes 2016-ban a reá irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt betöltötte, már rokkantsági ellátásban részesült. Ugyancsak tény, hogy a 2017-ben előterjesztett öregségi nyugdíj megállapítására irányuló kérelmét a nyugdíjbiztosító szerv elutasította, és ezt követően 2018. december 1. napjáig továbbra is rokkantsági ellátásban részesült, járandóságát csak ezt követően folyósította öregségi nyugdíjként a nyugdíjfolyósító igazgatóság.
A bíróságnak ezeknek a nem vitás tényeknek az alapján kellett eldöntenie azt a jogkérdést, az alperes a Tbj. 4. § f) pontjának és 14. § (3) bekezdés a) és c) pontjának helyes alkalmazásával jutott-e arra a következtetésre, hogy a felperes az alperessel fennállt munkaviszonyának időtartama alatt nem részesült saját jogú nyugellátásban, és ezért nem vonatkozik rá a Tbj. 25. §-ának a rendelkezése, amely szerint a saját jogú nyugdíjas foglalkoztatott a járulékalapot képező jövedelme után természetbeni egészségbiztosítási járulékot és nyugdíjjárulékot fizet, pénzbeli egészségbiztosítási járulékot csak akkor köteles fizetni, ha a nyugdíj folyósítása szünetel. A Tbj. 4. § f) pontjának felperesre vonatkoztatható rendelkezése szerint saját jogú nyugdíjas az a természetes személy, aki a 14. § (3) bekezdés a) és c) pontjában meghatározott saját jogú nyugellátásban részesül. A 14. § (3) bekezdés a) pontja szerint társadalombiztosítási saját jogú nyugellátás az öregségi nyugdíj, a 2018. január 1. napjáig hatályos c) pont szerint pedig a rehabilitációs járadék. Tény, hogy a felperes a perbeni időszakban nem öregségi nyugdíjban és nem is rehabilitációs járadékban részesült, hanem rokkantsági ellátást folyósítottak részére, következésképpen nem minősült saját jogú nyugdíjasnak.
Amint arra az elsőfokú bíróság is helyesen utalt, az, hogy a társadalombiztosítási hatóság helyes jogcímen folyósította-e a perbeli időszakban a felperes járandóságát vagy nem, az alperes kártérítési felelősségének megállapítása szempontjából közömbös. Az alperesnek ugyanis a részére rendelkezésre álló információk alapján kellett eleget tennie a járuléklevonási kötelezettségének, és ennek során a társadalombiztosítási szerv döntését nem bírálhatta felül, a folyósítás jogcímének jogszerűségét nem vizsgálhatta. Ebből következően, ha a folyósítás során a felperes ellátása jogcímének megjelölésében esetlegesen történt is hiba, azt nem az alperes követte el. Mindez azt jelenti, ha a felperest a pénzbeli egészségbiztosítási járulék munkabéréből való levonása folytán érte is kár, azt az alperes ellenőrzési körén kívül eső olyan körülmény okozta, amellyel nem kellett számolnia és nem volt elvárható, hogy a károkozó körülmény bekövetkezését elkerülje vagy a kárt elhárítsa, így az Mt. 166. § (2) bekezdés a) pontja értelmében akkor is mentesül a felelősség alól, ha a felperes részére a perbeli munkaviszonyának fennállása alatt öregségi nyugdíjként kellett volna fizetni a részére korábban rokkantsági ellátás címén folyósított összeget.
Ugyancsak alaptalanul kifogásolta a felperes az elsőfokú bíróság sérelemdíj megfizetésére irányuló keresetének elutasítását. A Ptk. 2:52. § (1) bekezdése szerint ugyanis sérelemdíjat csak az követelhet, akit személyiségi jogában megsértenek. A hatályos szabályozás tehát a sérelemdíj jogalapjának a személyiségi jog megsértését tekinti, illetve magát a sérelemdíjat a személyiségi jog megsértésének egyik lehetséges szankciójaként szabályozza. A felperes fellebbezésében e tekintetben a Ptk. 2:43. §-ának sérelmét jelölte meg, amely törvényi rendelkezés az ún. nevesített személyiségi jogok felsorolását tartalmazza. A felperes azonban nem jelölte meg, hogy e nevesített személyiségi jogok közül melyiket és milyen magatartásával sértette meg az alperes. Megjegyzi ugyanakkor az ítélőtábla, hogy a személyiségi jogok a személyiség elsőrendű megnyilvánulásához, az egyénhez, individuumhoz kapcsolódnak, az ember személyiségének kiteljesedését biztosítják, az ember méltóságának kifejeződései. A személyiségi jogok védelmének lényege az általános személyiségi jogból (emberi méltóság) következően a személy autonómiájának, a személyiség szabad kibontakozásának védelme. A védelem elismerésének elsődleges követelménye az, hogy a védendő érték a személyiség megnyilvánulásaként legyen meghatározható, azaz a védendő jognak közvetlenül az emberi személyiségből kell fakadnia (BDT 2016.3520., BH 2008.12.). Az ember vagyoni jogai nem érintik az általános emberi értékminőséget, így sérelmük nem eredményezi az adott vagyoni jog jogosultja személyiségi jogainak megsértését.
Tény, hogy a mindennapi élet során az embert számtalan olyan bosszúság, kellemetlenség éri, adott esetben mások magatartására visszavezethetően, amit nem vagyoni hátrányként él meg. Ezek a nem vagyoni sérelmek azonban nem feltétlenül jelentik egyben a sérelmet szenvedett személyiségének a sérelmét is. Egy jogvitás helyzet rendezésének elhúzódása többletmagatartás hiányában személyiségi jogsértésnek nem tekinthető, a perbeli esetben pedig a felperes ilyen többletmagatartást nem jelölt meg az alperes részéről.
(Szegedi Ítélőtábla Mf.I.40.051/2021/5.)