adozona.hu
ÍH 2022.132
ÍH 2022.132
MUNKÁLTATÓI NYILVÁNTARTÁS Ha egyéb bizonyítékokkal igazolható a túlmunkavégzés, a munkáltató hátrányára kell értékelni azt, hogy nem tartja nyilván a munkavállaló rendes és rendkívüli munkaidejének tartamát. [Mt. 134. § (1) bekezdés a) pont]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 2015. március 16. napjától állt munkaviszonyban az alperesnél villanyszerelő munkakörben, az utolsó bruttó órabére 1350 forint, a munkavégzésének a helye az alperes székhelyével megegyező volt. A felperes a munkakörének betöltéséhez szükséges szakmai végzettséggel a jogviszonya létesítésekor rendelkezett.
A peres felek által kötött munkaszerződés 7. pontja szerint a felperes munkavállaló munkaideje heti 40 óra; a hét munkan...
ÍH 2022.132 MUNKÁLTATÓI NYILVÁNTARTÁS
Ha egyéb bizonyítékokkal igazolható a túlmunkavégzés, a munkáltató hátrányára kell értékelni azt, hogy nem tartja nyilván a munkavállaló rendes és rendkívüli munkaidejének tartamát. [Mt. 134. § (1) bekezdés a) pont]
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 2015. március 16. napjától állt munkaviszonyban az alperesnél villanyszerelő munkakörben, az utolsó bruttó órabére 1350 forint, a munkavégzésének a helye az alperes székhelyével megegyező volt. A felperes a munkakörének betöltéséhez szükséges szakmai végzettséggel a jogviszonya létesítésekor rendelkezett.A peres felek által kötött munkaszerződés 7. pontja szerint a felperes munkavállaló munkaideje heti 40 óra; a hét munkanapján hétfőtől-péntekig reggel 7.30 órától délután 16 óráig tart. A munkáltató a munkavállaló részére étkezés céljára 30 perc munkaközi szünetet biztosít, amelyet a munkaidőn belül kell kiadni.
Az alperes havonta "egyéb pótlék" címén eltérő összeget fizetett a felperes részére, amely összesen 2 210 924 forint volt. Az "egyéb pótlék" havi mértékét a közvetlen felettese, a termelésirányító a csoportvezetővel, építésvezetővel történt egyeztetés során közösen kialakított álláspont alapján határozta meg, a rendkívüli munkavégzés, a teljesítmény és a munkához való hozzáállás alapján.
Az alperes nem adta ki a felperes részére a 2019. október 8. napján született gyermeke után járó 2 nap pótszabadságot, és azt a felperes munkaviszonya megszűnésekor sem váltotta meg pénzben.
A felperes 2017. március 1. napja és 2020. január 31. napja között mindösszesen 608 óra rendkívüli munkavégzést teljesített, figyelemmel arra, hogy a munkaideje a munkaszerződéstől eltérően 6 óra 30 perctől 16 óra 30 percig tartott.
A munkaviszony fennállása alatt a peres felek megállapodtak abban, hogy a felperes kérésére az általa választott különböző tanfolyamokon történő részvételét az alperes támogatja. A tanulmányi szerződések alapján az alperes a képzések díjainak, illetve a vizsgadíjaknak a megfizetésével nyújtott támogatást a felperes tanulmányaihoz, míg a felperes kötelezettséget vállalt arra, hogy a tanulmányai befejezését követően a munkaviszonyát legalább 5 évig fenntartja az alperesnél, azt felmondással egyoldalúan nem szünteti meg, ellenkező esetben az alperes jogosult a ténylegesen nyújtott támogatásnak megfelelő összeg megtérítését követelni.
Az előzőek szerint a felek között
- 2017. március 31. napján létrejött tanulmányi szerződés szerint az alperes által nyújtott támogatás összege 40 000 forint volt, a tanfolyam elvégzését követően a felperes 32 hónapig állt munkaviszonyban;
- 2017. április 10. napján létrejött tanulmányi szerződés szerint az alperes által nyújtott támogatás összege 130 000 forint volt, a tanfolyam elvégzését követően a felperes 30 hónapig állt munkaviszonyban;
- 2018. szeptember 21. napján létrejött tanulmányi szerződés szerint az alperes által nyújtott támogatás összege 150 000 forint volt, a tanfolyam elvégzését követően a felperes 14 hónapig állt munkaviszonyban;
- 2019. február 11. napján létrejött tanulmányi szerződés szerint az alperes által nyújtott támogatás összege 175 000 forint volt, a tanfolyam elvégzését követően a felperes 9 hónapig állt munkaviszonyban;
- 2019. február 28. napján létrejött tanulmányi szerződés szerint az alperes által nyújtott támogatás összege 65 000 forint + 55 000 forint volt, a tanfolyam elvégzését követően a felperes 10 hónapig állt munkaviszonyban;
- 2019. április 28. napján létrejött tanulmányi szerződés szerint az alperes által nyújtott támogatás összege 45 000 forint volt, a tanfolyam elvégzését követően a felperes 9 hónapig állt munkaviszonyban.
A felperes a munkaviszonyát felmondással 2020. február 8. napjára megszüntette.
Az alperes 2020. március 12. napján kelt fizetési felszólításban a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (továbbiakban: Mt.) 285. § (2) bekezdésére hivatkozással felszólította a felperest 577 756 forint tanulmányi szerződésekből eredő arányos összegű díj visszafizetésére.
A felperes keresetében kérte a fizetési felszólítás hatályon kívül helyezését, az alperes kötelezését a képzettségeit igazoló bizonyítványok kiadására, továbbá szabadság megváltás címén 21 600 forint és rendkívüli munkavégzés díjazása címén 1 103 580 forint megfizetésére.
Állította, hogy a tanulmányi szerződések szerinti tanfolyamok elvégzésére az alperes kötelezte, kettő tanfolyamot kivéve a képzések az alperes székhelyén, illetve telephelyén valósultak meg munkaidőn kívül. Ezen képzésekre a felek tanulmányi szerződést nem köthettek volna. Másodlagosan utalt arra, hogy a képzéseket elvégezte, a szerződésekben egyenként kikötött 5-5 éves idő aránytalanul hosszú a tanulmányi szerződések alapján a munkáltató által nyújtott szolgáltatásokra figyelemmel. Hivatkozott a Kúria Közigazgatási és Munkaügyi Kollégiuma 1/2019. (V.22.) KMK véleményében foglaltakra, valamint az Mt. 29. § (3) bekezdés rendelkezésére és arra, hogy a perrel érintett képzések rövid időtartamúak voltak, és azok érdemben nem befolyásolták a munkáltatónál eltöltött idő számítását.
Előadta, hogy a munkaszerződése 7. pontja szerint a heti munkaideje 40 óra volt, amely munkanapokon 7 óra 30 perctől 16 óráig tartott, azonban ettől eltérően munkanapokon 6 óra 30 perckor kezdődött a munkaidő, és a munkavégzés befejezésének az időpontja is később volt, mint 16 óra. Hivatkozott az Mt. 143. § és Mt. 134. § rendelkezéseire.
Az alperes ellenkérelmében a kereseti követelések közül elismerte a fizetési felszólítás hatályon kívül helyezésére, a szabadság megváltás megfizetésére és az okiratok kiadására vonatkozó kereseti kérelmeket. Ezt meghaladóan kérte a kereset elutasítását, azonban a 608 óra rendkívüli munkavégzés ellenértékeként megjelölt 1 103 580 forint kereseti követelést az összegszerűség vonatkozásában, a kiszámított munkaórák tekintetében nem vitatta, valamint elismerte, hogy a munkaszerződéstől eltérően a felperes munkaideje munkanapokon 6 óra 30 perckor kezdődött. Arra hivatkozott, hogy a munkaközi szünet idejére eső, munkanaponkénti 20-20 perces időtartamokat le kell vonni a rendkívüli munkavégzés ellenértéke címén előterjesztett követelésből, amely a perrel érintett teljes időszak vonatkozásában mindösszesen 367 860 forint. Utalt arra, hogy a felperes részére egyéb pótlék címén megfizetett 2 210 924 forint tartalmazta a rendkívüli munkavégzés ellenértékét.
Az alperes viszontkeresetében kérte kötelezni a felperest tanulmányi szerződésbe foglalt kötelezettség megszegéséből származó képzési díj címén 485 667 forint megfizetésére. Állította, hogy a tanulmányi szerződésekkel összefüggésben a felperes szerződést szegett, amikor a munkaviszonyát egyoldalúan, felmondással a tanulmányi szerződésekben kikötött 5 -5 év időtartamok lejárata előtt szüntette meg, ezért köteles a le nem dolgozott időszakkal arányosan a díjazás visszatérítésére. Állította azt is, hogy a felperes a tanfolyamokra önként jelentkezett, arra nem az alperes kötelezte. A szerződésekben meghatározott 5 évre vonatkozóan a szerződések megkötésekor a felek akarata érvényesült, ezt tartották arányban állónak a támogatás mértékével, figyelemmel a kifejezetten speciális szakismeretek megszerzésére irányuló képzésekre, és arra, hogy az alperes biztosította a végzettség megszerzését követően azt a gyakorlati időt (2-3 év), amely után a felperes ténylegesen képessé válhatott a megszerzett kompetenciák gyakorlására.
A felperes ellenkérelme a viszontkereset elutasítására irányult. Hivatkozott arra, hogy a bíróság keresetnek helytadó ítéletének az a következménye, hogy a viszontkeresettel érintett visszafizetési kötelezettség lényegében "ítélt dologgá válik", így az nem követelhető, figyelemmel a fizetési felszólítás jogellenességével összefüggő alperesi elismerésre.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes 2020. március 12. napján meghozott fizetési felszólítását hatályon kívül helyezte. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 1 103 580 forint munkabért, 21 600 forint szabadság megváltást, továbbá adja ki a felperes nevére kiállított bizonyítványokat. Kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek tanulmányi szerződéssel nyújtott támogatás visszakövetelése címén 74 995 forintot, ezt meghaladóan a viszontkeresetet elutasította.
A rendkívüli munka ellenértéke körében megállapította, hogy az alperes munkanapokon az Mt. 103. § (1) bekezdés b) pontja, illetve (3) bekezdés, (4) bekezdés és (6) bekezdései alapján a munkaközi szüneteket (munkaszerződés szerinti 30 perc "ebédszünetet" és a 20 perc reggeli szünetet) kiadta. Erre tekintettel nem fogadható el az alperes azon értelmezése, hogy a munkaközi szünetet le kell vonni a felperes által meghatározott marasztalási összegből. A felperes kereseti követelése munkanaponként a napi 8 órás munkaidőhöz képest plusz egy óra rendkívüli munkavégzés ellenértékére eső díjazás megfizetésére irányult, amennyiben pedig a napi 10 órából levonásba helyezzük a 30 perc fizetetlen ebédszünetet, illetve a 20 perc reggelenként tartott munkaközi szünetet, abból okszerűen következik, hogy a felperes munkanaponként egy órában az Mt. 107. § a) pontja szerinti rendkívüli munkaidőben dolgozott, tehát az Mt. 143. § (1) bekezdés és (2) bekezdés a) pontja értelmében 50% bérpótlékra jogosult. Ezért az alperes az általa összegszerűségében nem vitatott keresettel egyezően köteles megfizetni az elmaradt munkabért.
Az "egyéb pótlék" címén felperesnek megfizetett juttatással összefüggésben kifejtette, hogy az a munkaterület késedelmes átadása miatti meghosszabbodott munkaidő, vagy az utazással töltött esetenkénti hosszabb idő kompenzálására, illetve a munkavállalók teljesítményének az elismerésére, ösztönzésére szolgált. Ebből következően nem tartalmazta a keresettel érintett, és a reggeli munkakezdés korábbi időpontja miatt munkanaponként egy-egy órákra járó munkabér és pótlék ellenértékét.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes nem tudta bizonyítani, hogy a tanulmányi szerződésekkel érintett képzések elvégzésére az alperes kötelezte. Ugyanakkor a tanulmányi szerződésekben kikötött 5 éves időtartam nem tekinthető arányosnak a nyújtott támogatás mértékével. Az Mt. 29. § (3) bekezdésére figyelemmel a képzések adatai, a tanfolyamok költsége, időigényessége, valamint a felperesnek a tanfolyamok elvégzését követően munkaviszonyban töltött időszaka alapján arra a következtetésre jutott, hogy szerződésenként egy-egy év az az időtartam, amely a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás arányosságának a követelményét figyelembe véve jogszerűen lett volna kiköthető. Erre tekintettel a 2019. február 11., a 2019. február 28., valamint a 2019. április 28. napján megkötött tanulmányi szerződésekkel összefüggésben van a felperesnek - általa összegszerűségében nem vitatott - visszafizetési kötelezettsége.
Az alperes fellebbezésében kérte, hogy az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét változtassa meg, és a felperes keresetét az általa elismert mértéket meghaladóan teljes egészében utasítsa el, és az alperes viszontkeresete alapján kötelezze a felperest - az elsőfokú bíróság által alperes javára megállapított 74 995 forintot meghaladóan - a viszontkereseti kérelemnek megfelelően mindösszesen 532 417 forint megfizetésére.
Előadta, hogy az alperes által a perrel érintett időszakban "egyéb pótlék" címén megfizetett összeg - a bizonyítékok helyes mérlegelése alapján - a rendkívüli munkavégzés ellenértékét is magában foglalta. Hivatkozott a tanúk vallomására, valamint a perben csatolt táblázatok, mint okirati bizonyítékok adataira. Jogi álláspontja szerint az "egyéb pótlék", mintegy átalánypótlékként funkcionált a munkavállalók bérezésekor.
Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az alperesi törvényes képviselő nyilatkozatait csak részben vette figyelembe a napi munkaidő megállapítása körében, és állította, hogy a 16 órás munkaidő végét semmilyen egyéb nyilatkozat, okirati bizonyíték nem támasztotta alá az elsőfokú eljárásban. Erre figyelemmel fenntartotta, hogy a munkaidő időtartama nem haladta meg a napi 9 órát, ezért nem voltak alkalmazhatók az ítéletben felhívott Mt. 103. § (1) bekezdés d) pont, illetve (3) bekezdés, (4) bekezdés és (6) bekezdés rendelkezései.
Állította, hogy a viszontkereset tárgyában az elsőfokú bíróság mérlegelési jogkörben hozott döntése súlyosan megalapozatlan, mivel nem kellő súllyal mérlegelte a tanulmányi szerződés szerinti képzések speciális jellegét. A tanulmányi szerződésben a felek konszenzusa alapján kikötött 5 éves időtartam érvényes szerződéses feltétel volt.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében kérte az elsőfokú ítélet helybenhagyását, hivatkozással arra, hogy az elsőfokú bíróság helyesen és teljeskörűen állapította meg a tényállást, és abból helytálló jogi következtetést vont le. Emellett utalt arra, hogy a fizetési felszólítás hatályon kívül helyezése iránti kereset alperesi elismerésre figyelemmel aggályos az alperes viszontkeresetének elbírálása, mivel a törvényszék ítélete által a viszontkeresetben érvényesített követelés már ítélt dologgá vált.
A fellebbezést az ítélőtábla megalapozatlannak találta.
Az ítélőtábla megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a Pp. 279. § (1) bekezdés alapján a rendelkezésre álló bizonyítékok értékelésével helytálló következtetést vont le a kereset és a viszontkereset elbírálásakor, ezért az ítélet megváltoztatásának nem volt helye.
A Pp. 370. § (1) bekezdés szerint a másodfokú bíróság felülbírálati jogkörét - a (2) - (4) bekezdésben foglalt eltéréssel - az erre irányuló fellebbezési kérelemre, ellenkérelemre, azok korlátai között gyakorolja, mely alapján az alperes fellebbezésére és a felperes fellebbezési ellenkérelmére tekintettel az ítélőtábla az alábbiakra mutat rá:
Megalapozatlan volt az alperes hivatkozása arra, hogy a felek által kötött tanulmányi szerződések érvényesnek tekintendő kikötést tartalmaztak a felperes munkaviszonya 5 évig tartó fenntartására vonatkozóan, illetve hogy az elsőfokú bíróság nem kellő súllyal értékelte a tanulmányi szerződések szerint biztosított képzések speciális jellegét, továbbá azt a tényt, hogy a szakképesítés megszerzése után a munkáltató biztosította a felperesnek azt a legalább 2-3 év gyakorlati időt, amely után képessé vált a képzettségnek megfelelő munkavégzésre.
Az ítélőtábla teljes mértékben osztotta az elsőfokú bíróság jogi álláspontját a tekintetben, hogy az Mt. 229. § (1) bekezdés rendelkezéseire figyelemmel kizárólag a tanulmányi szerződés alapján a tanulmányok alatt nyújtott támogatás vehető figyelembe, az ezt követő - alperes által hivatkozott - gyakorlati idő jelentőséggel nem bír. A jogszabály egyértelmű abban is, hogy a képzettség megszerzése után a támogatás mértékével arányos időn - de legfeljebb 5 éven - keresztül nem szüntetheti meg a munkaviszonyát felmondással a munkavállaló. A tanulmányi szerződések szerinti támogatások mértéke, mint vizsgálandó tény, a peres eljárásban nem volt vitatott. Az elsőfokú bíróság a jogszabályoknak megfelelő következtetésre jutott a tanulmányi szerződéssel nyújtott támogatás visszafizetése tárgyában, azt kellően megindokolta.
Az ítélőtábla a felperesnek a fellebbezési ellenkérelemben kifejtett álláspontját nem osztotta a tekintetben, hogy a felperes fizetési felszólítás hatályon kívül helyezése iránti keresetet érintő alperesi elismerésre figyelemmel a viszontkereset előterjesztése aggályos. Az alperes a fizetési felszólítás hatályon kívül helyezése iránti kereseti kérelmet akként ismerte el, hogy a fizetési felszólítás összegszerűségét tekintve az részben (45 339 forint) nem megalapozott, azonban ezt meghaladóan az alperes az igénye érvényesítéséről nem mondott le, és az ellenkérelem előterjesztésével egyidejűleg jogszerűen nyújtotta be a viszontkereset-levelet.
Az alperes a fellebbezésében alaptalanul hivatkozott arra, hogy a perrel érintett időszakban "egyéb pótlék" címén megfizette a felperesnek a rendkívüli munkavégzés ellenértékét. Az alperes fellebbezésében a peres eljárás során lefolytatott bizonyítás adataival ellentétesen állította, hogy a 16 óra 30 perces munkaidő végét semmilyen bizonyíték nem támasztotta alá. Ezzel szemben a tanúk vallomásaiból mindez megállapítható volt.
Az ítélőtábla szükségesnek tartja rámutatni arra, hogy az Mt. 134. § (1) bekezdés a) pont szerint a munkáltató kötelezettsége nyilvántartani a rendes és a rendkívüli munkaidő tartamát. A (2) bekezdés előírja, hogy a nyilvántartásból naprakészen megállapíthatónak kell lennie a teljesített rendes és rendkívüli munkaidő (…) kezdő és befejező időpontjának is.
A felperes írásbeli munkaszerződése 7.30 és 16 óra közötti munkaidőt rögzített. Az alperes hiteles és ellenőrizhető munkaidő nyilvántartást nem vezetett. Ennek a terhe az alperesre hárul. Az egyéb bizonyítékok, így a tanúvallomások és a munkaszerződés egyenként és összességében történő értékelése alapján az elsőfokú bíróság megalapozottan jutott arra a következtetésre, hogy a felperes által állított napi egy óra rendkívüli munka megvalósult, és hogy az alperes által "egyéb pótlék" címén kifizetett és eltérő összegű havi juttatás a munkaterület késedelmes átadása miatti meghosszabbodott munkaidő, vagy az utazással töltött, esetenkénti hosszabb idő kompenzálására, illetve a munkavállalók teljesítényének az elismerésére, ösztönzésére szolgált, és ebből következően nem tartalmazta a felperes keresetével érintett, és a reggeli munkakezdés korábbi időpontja miatt munkanaponként teljesített egy-egy órákra járó munkabér és pótlék ellenértékét.
Megjegyzi az ítélőtábla azt is, hogy az "egyéb pótlék" címén kifizetett juttatás összegén belül nem lehet meghatározni, hogy havonta és összességében mely összeg volt a munkaszerződésben rögzített 16 órás munkaidő végét követően teljesített munkavégzés díjazása és a tanúk által hivatkozott teljesítménybér, mely szintén az alperes terhére esik.
Az Mt. 155. § (3) bekezdés értelmében a kifizetett munkabér elszámolásáról szóló írásbeli tájékoztatásnak olyannak kell lennie, hogy a munkavállaló az elszámolás helyességét, a levonások jogcímét és összegét ellenőrizni tudja.
Az alperesi törvényes képviselő a nyilatkozatában előadta, hogy a munkabér elemeiről részletesen, írásban a felperest nem tájékoztatták, ebből következően az alperes által "egyéb pótlék" címén kifizetett juttatás havi összegét a felperes, mint munkavállaló nem tudta ellenőrizni, mivel annak elszámolása kizárólag az alperes (a termelésirányító, a csoportvezető, az építésvezető) mérlegelésétől függött.
Az ítélőtábla nem fogadta el az alperesnek az átalánypótlékra vonatkozó hivatkozását sem.
Az Mt. 145. § (2) bekezdés szerint a felek a munkaszerződésben
a) bérpótlék helyett,
b) készenlét vagy ügyelet esetén a munkavégzés díjazását és a bérpótlékot magában foglaló havi átalányt állapíthatnak meg.
A jogszabály lehetővé teszi, hogy a munkaszerződésben - tételes, illetve eseti elszámolás helyett - átalányként pótlékösszeget határozzanak meg. A havi átalányra vonatkozó megállapodással szemben követelmény, hogy annak kifejezettnek kell lennie, azaz a feleknek meg kell jelölniük a megállapodásukban, hogy az átalányban való kifizetés mely bérpótlék kiváltására irányul. A bérpótlékot helyettesítő átalány csak a bérpótlék összegét foglalhatja magában, kizárólag azt helyettesítheti, a munkavállaló "rendes" munkavégzéséért járó munkabérét nem. Az átalány megállapításával szemben követelmény az is, hogy az átalány megfizetése révén a munkavállaló nem kerülhet lényegesen, illetve aránytalanul hátrányosabb helyzetbe a tételes elszámoláshoz képest. A perbeli esetben az alperes megalapozatlanul hivatkozott a havi átalány kifizetésére vonatkozó megállapodásra, ilyet a perben nem bizonyított.
Az ítélőtábla a fent kifejtettek alapján az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatására nem látott indokot, ezért azt a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Debreceni Ítélőtábla Mf.I.50.071/2021/5.)