adozona.hu
ÍH 2021.103
ÍH 2021.103
ÉRVÉNYTELEN RENDELKEZÉS ÉS ANNAK JOGKÖVETKEZMÉNYE A munkáltatói szabályozásban a korengedményes nyugdíjazás felajánlása elmulasztásának esetére előírt emelt összegű végkielégítést megállapító rendelkezés érvénytelen, az ugyanis lehetetlen és jogszabályba ütköző feltételt tartalmaz. Semmisség esetén az érvénytelenség jogkövetkezménye attól függetlenül alkalmazandó, hogy a munkáltató jó- vagy rosszhiszeműen, esetleg felróhatóan és tájékoztatási kötelezettségét megsértve járt-e el. A jogszabályba ütközés felté
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 1995. szeptember 1-től állt az alperes alkalmazásában határozatlan idejű munkaviszonyban. Az alperesnél a 31/2008. számú Ügyvezető Igazgatói Utasítás 4.6. pontja rendelkezett a végkielégítésről. A 4.6.1. pont szerint az Mt. szerinti végkielégítés jár, ha a korengedményes nyugdíjazási lehetőséget a munkavállaló nem fogadja el. A 4.6.2. pont előírta, hogy amennyiben a 4.6.1. pontban meghatározott feltételt a munkáltató nem tudja biztosítani, abban az esetben emelt összegű végkielégít...
ÍH 2021.103 ÉRVÉNYTELEN RENDELKEZÉS ÉS ANNAK JOGKÖVETKEZMÉNYE
A munkáltatói szabályozásban a korengedményes nyugdíjazás felajánlása elmulasztásának esetére előírt emelt összegű végkielégítést megállapító rendelkezés érvénytelen, az ugyanis lehetetlen és jogszabályba ütköző feltételt tartalmaz. Semmisség esetén az érvénytelenség jogkövetkezménye attól függetlenül alkalmazandó, hogy a munkáltató jó- vagy rosszhiszeműen, esetleg felróhatóan és tájékoztatási kötelezettségét megsértve járt-e el. A jogszabályba ütközés feltétlen érvénytelenség, a célzott joghatás kiváltását a jog nem engedi meg [a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény 19. § (2) bekezdés, 27. § (1)-(3) bekezdés, 29. § (3)-(4) bekezdés, 285. § (3) bekezdés].
A felperes 1995. szeptember 1-től állt az alperes alkalmazásában határozatlan idejű munkaviszonyban. Az alperesnél a 31/2008. számú Ügyvezető Igazgatói Utasítás 4.6. pontja rendelkezett a végkielégítésről. A 4.6.1. pont szerint az Mt. szerinti végkielégítés jár, ha a korengedményes nyugdíjazási lehetőséget a munkavállaló nem fogadja el. A 4.6.2. pont előírta, hogy amennyiben a 4.6.1. pontban meghatározott feltételt a munkáltató nem tudja biztosítani, abban az esetben emelt összegű végkielégítést kell alkalmazni, mely 20-24 év munkaviszonyban töltött idő után kilenc hónap átlagkereset szerinti végkielégítést jelentett. A 2011. évi CLXVII. törvény megszüntette a korengedményes nyugdíjazás lehetőségét 2012. január 1. napjával. A 2013. január 1. napjával módosított 31/2008. számú utasítás a 4.6. pontban a korábbival azonos, változatlan rendelkezést tartalmazott.Az alperes 2020. március 23. napján felmondással megszüntette a felperes munkaviszonyát átszervezés miatt. Az alperes a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 77. § (3) és (4) bekezdése alapján 5+3 havi távolléti díjnak megfelelő végkielégítést fizetett meg a felperes részére.
A felperes keresetében az ügyvezető igazgatói utasítás 4.6.2. pontjára hivatkozással további négyhavi végkielégítésnek megfelelő 2 727 562 forint megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Hivatkozásképpen előadta, hogy az alperes az ügyvezetői utasítás 2013. évi módosításával fenntartotta a magasabb összegű végkielégítés lehetőségét. Azzal, hogy az alperes a 2013. január 1. napjától hatályos ügyvezetői utasításból a 4.6.2. pont rendelkezését a jogszabályi változások ellenére nem törölte, azt a szándékát rögzítette, hogy a munkavállalókat többlet végkielégítésben kívánja részesíteni, javukra, hűségüket jutalmazva el kíván térni a törvényi rendelkezésektől. A szabályzatot úgy kell értelmezni, hogy ha a munkáltató objektív törvényi okok miatt nem tudta biztosítani a 4.6.1. pontban foglaltakat, a 4.6.2. pont szerinti feltételt kell alkalmaznia. A felperes arra is hivatkozott, hogy ez az értelmezés általános volt a munkavállalók körében, ettől eltérő tájékoztatást nem kaptak. A törvényi változásokkal a munkáltatónak és a tulajdonosnak is tisztában kellett lennie. A munkavállalók felé soha nem jelezték, hogy az ügyvezetői utasítás ezen része nem jó, még akkor sem, amikor elkezdődtek 2019 augusztusában a felmondások. Szeptembertől márciusig lett volna lehetősége az alperesnek a változtatásra, amit nem tett meg. A tárgyaláson arra is hivatkozott, hogy megtévesztés volt, amit az alperes tett, mert nem volt egyértelmű, hogy miért nem törölték a hivatkozott rendelkezést.
Előadta, hogy az utasítástól eltérően egyes munkavállalók magasabb összegű végkielégítésben részesültek, méltányossági okokból. Az ő esetében is méltányolható lett volna az emelt összegű végkielégítés megfizetése több mint 24 év munkaviszonyban töltött idejére, a korára, személyi és családi körülményeire tekintettel.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Hivatkozásképpen előadta, hogy jogszabály által lehetetlenült el az ügyvezetői utasításban írt feltétel, ezért magasabb összegű végkielégítés fizetésére vonatkozó kötelezettsége nincs. Az ügyvezetői utasításban az emelt összegű végkielégítésre vonatkozó rendelkezések nem amiatt maradtak hatályban, mert a munkáltató feltétel nélkül emelt összegű végkielégítést kívánt nyújtani. A rendelkezések arra az esetre maradtak benn az ügyvezetői utasításban, ha a jogalkotó úgy dönt, hogy újra lehetővé teszi a korábban több évtizedig fennállt korengedményes nyugdíjat. Ennek a visszaállítását ugyanis több alkalommal kezdeményezték a szakszervezetek és az ellenzéki pártok, és annak megvolt a reális lehetősége is.
A méltányosság kapcsán előadta, hogy amennyiben elő is fordult egyedi méltánylás alapján többletkifizetés, arra nem a szabályzat alapján került sor. Az alperes a felperes kapcsán méltányosságot nem kívánt gyakorolni.
A kereset összegszerűségét is vitatta arra tekintettel, hogy a végkielégítést a távolléti díj alapján kell számítani. Hivatkozott az Mt. hatálybalépésével összefüggő átmeneti rendelkezésekről és törvénymódosításokról szóló 2012. évi LXXXVI. törvény (a továbbiakban: Mth.) 9. § (1) bekezdés b) pont rendelkezésére, mely szerint, ahol kollektív szerződés vagy a felek megállapodása átlagkeresetet említ, azon távolléti díjat kell érteni.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. A határozat indokolása szerint az elsőfokú bíróságnak a szabályzatot az Mt. 31. §-a folytán alkalmazandó Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:8. §-a és az Alaptörvény 28. cikke szerint kellett értelmezni. Ennek során az elsőfokú bíróság arra jutott, hogy nem rögzíthető tényként az, hogy az alperes azzal a szándékkal nem törölte a szabályzat 2013. évi hatályosításakor a 4.6. pontban foglalt rendelkezést, hogy egy akkor már nem létező jogintézményhez, a korengedményes nyugdíjhoz kösse a végkielégítés mértékét. A 2013. január 1. napjától hatályos utasításban a teljes 4.6. pont változatlanul megmaradt. Egy adott jogintézmény - nevezetesen a korengedményes nyugdíjazás - lehetőségét azonban csak annak legalább elvi léte esetén lehet elfogadni (4.6.1. pont), vagy ehhez kapcsolódóan biztosítani (4.6.2. pont). Ehhez nélkülözhetetlen az adott jogintézmény jogszabályi lehetősége. A teljes szövegből kizárólag az a következtetés vonható le a fent rögzített értelmezési alapelvek, az akarati elv, a nyilatkozati elv, a józan ész, a közjó, az erkölcsös és gazdaságos cél szolgálata mentén, hogy a 4.6. pontban foglalt rendelkezés csak akkor alkalmazható, amennyiben a munkáltatónak van jogszabályi lehetősége a korengedményes nyugdíj felajánlására. Az ezzel eltérő értelmezés ellentétes lenne a fent rögzített alapelvekkel. A 4.6. pont így csak akkor alkalmazható, amennyiben a jogszabály adta elvi lehetőség mellett a munkáltató egyéb okból nem tudja biztosítani a korengedményes nyugdíjazás lehetőségét. A perbeli időben azonban a korengedményes nyugdíjazás mint lehetőség nem létezett, ezért arra, hogy a munkáltató nem biztosított egy nem létező lehetőséget, többletjogosultságot nem lehet alapítani.
Az, hogy a munkáltató esetlegesen mérlegelési jogkörében más munkavállalót többletjuttatásban részesített, kizárólag az Mt. 285. § (3) bekezdésében foglaltak alapján vizsgálható. A felperes e körben nem hivatkozott sem külön rögzített szabályokra, azok megsértésére, sem pedig alapelvi sérelemre. Kizárólag azt kifogásolta, hogy az alperes nem részesítette többletjuttatásban. Önmagában arra azonban, hogy az alperes a felperes felé nem gyakorolt egyedi méltányosságot, jogot alapítani nem lehet.
Az ítélet ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, kérve elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a keresetnek való helytadást, másodlagosan az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság utasítását új eljárásra és új határozat hozatalára. Hivatkozásképpen előadta, hogy az elsőfokú bíróság ítélete sérti az Mt. 6. § (1), (2) és (4) bekezdését, a Polgári Perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban Pp.) 237. § (1)-(4) bekezdéseit, 263. § (1) bekezdését, a 279. § (1) bekezdését és a 346. § (4)-(5) bekezdéseit.
Előadta, hogy az elsőfokú bíróság ítéletében nem kerültek rögzítésre jelentős tények és a fél által tett nyilatkozatok, melyek az alábbiak voltak: a felperes válasziratában előadta, hogy az ügyvezető aláírásával és az alperes akkori jogászának lektorálását követően lépett hatályba az utasítás 2013. szeptember 1. napjával. A válasziratban külön kiemelte, hogy a törvényi változásokkal - jogász közreműködésére is tekintettel - a munkáltató alperesnek és a tulajdonosnak tisztában kellett lennie. Az alperes bírói kérdésre sem tudott nyilatkozni arra vonatkozóan, hogy "a jogszabályváltozást követően a félreértések elkerülhetősége végett miért nem törölték ezt a szabályt a szabályzatból" (17. számú tárgyalási jegyzőkönyv). A 2020. október 6-i iratban előadta, hogy az alperes soha nem jelezte a munkavállalók számára, hogy az utasítás ezen része alkalmazhatatlan és lehetetlen, még akkor sem, amikor elkezdődtek a felmondások 2019 augusztusában. Az alperesnek tudomása volt az utasítás 4.6. pontjával kapcsolatos problémáról, de intézkedést egyáltalán nem tett annak ellenére, hogy 2019 szeptemberétől 2020 márciusáig lett volna lehetőség a rendelkezés pontosítására vagy megváltoztatására. Az utolsó tárgyaláson megtévesztésre is hivatkozott.
Az elsőfokú eljárás során jogi képviselő nélkül eljáró felperes azon nyilatkozata, mely szerint "megtévesztés volt, amit az alperes tett" és "nem volt egyértelmű, miért nem törölték a hivatkozott rendelkezést", továbbá, hogy "2013. óta lehetett volna egyértelműsíteni, illetve egyértelmű tartalommal módosítani az ügyvezetői utasítást" az Mt. 6. § (1)-(2) bekezdésre történő hivatkozás volt. Az alperes, mint munkáltató akkor járt volna el az Mt. 6. § (1) bekezdésének megfelelően, ha az utasítás vitatott pontját késedelem nélkül, a hatályos jogszabályoknak megfelelően módosítja és egyértelműsíti, vagy amennyiben azt nem kívánja fenntartani, úgy azt törli. Az alperes a nyilvánvaló tudomása ellenére nem javította az utasítás megtévesztő pontját. Ezzel súlyosan megsértette a jóhiszeműség és tisztesség követelményét, és az Mt. 6. § (4) bekezdéséből eredő kötelezettségét, mivel nem tájékoztatta munkavállalóit arról, hogy a jogszabályváltozásra tekintettel az utasítás 4.6.2. pontjának teljesítése lehetetlenné vált, és azt a munkáltató nem tartja alkalmazhatónak. Az elsőfokú bíróság az erre vonatkozó felperesi és alperesi nyilatkozatokat ítéletében nem rögzítette, a munkáltató nyilvánvalóan megtévesztő és alapelveket is sértő magatartását egyáltalán nem vizsgálta. A felperes a munkáltató megtévesztő magatartása miatt került abba a téves feltevésbe, hogy az utasítás a vonatkozó hatályos jogszabályokkal összhangban álló rendelkezéseket tartalmaz.
Mivel a felperes az elsőfokú eljárás során jogi képviselő nélkül laikus félként járt el, a bíróság az anyagi pervezetési kötelezettségének nem tett eleget. A felperes ugyanis tartalmában hivatkozott arra, hogy az alperes megsértette az Mt. 6. § (1), (2) és (4) bekezdését, mert nem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható volt és megtévesztette. A jóhiszeműség és tisztesség követelményét különösen sérti, ha az adott személy joggyakorlása szemben áll olyan korábbi magatartásával, amelyben a másik fél okkal bízhatott. Az alperes érvelésével kapcsolatosan az Mt. 19. § (2) bekezdésének alkalmazása merül fel, az azonban nem vonja maga után a 4.6.2. pont érvénytelenné válását is, csak a 4.6.1. pont szerinti feltétel lehetetlenné válását. Az alperes így több mint hét éven át tanúsított megtévesztő magatartást, melyet az elsőfokú bíróság egyáltalán nem vizsgált.
Az elsőfokú bíróság ítéletében hivatkozott az Alaptörvény 28. cikkére, mint a munkáltatói szabályzat értelmezése tekintetében irányadó elvre. Ezen hivatkozás azonban jogszabályellenes, mivel a munkáltatói szabályzat az Mt. 13. §-a alapján nem minősül munkaviszonyra vonatkozó szabálynak, illetve jogforrásnak. Az Alaptörvény 28. cikke a józan észnek és a közjónak megfelelő erkölcsös és gazdaságos cél szerinti értelmezést a bíróságok számára a jogszabályok tekintetében írja elő, a munkáltatói szabályzat pedig nem minősül jogszabálynak. A Ptk. 6:8. §-a alapján az utasítás 4.6. pontja a jogban nem jártas munkavállaló számára a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint úgy értelmezhető, hogy ha az alperes a korengedményes nyugdíjazási lehetőséget "(ok meghatározása hiányában attól függetlenül)" nem tudja biztosítani, a munkavállalónak jár a táblázatban meghatározott végkielégítés. A Ptk. 6:8. §-a jognyilatkozat értelmezéséről, míg az Alaptörvény 28. cikke a jogszabály értelmezéséről rendelkezik. Ezért ezen elvek alkalmazására vonatkozó elsőfokú bírósági hivatkozás önmagában ellentmondásos és értelmezhetetlen, mert ez alapján a bíróság egyszerre jognyilatkozatnak és jogszabálynak is minősíti a munkáltatói szabályzatot. Az Mt. 17. §-a alapján a munkáltatói szabályzat valójában egyoldalú kötelezettségvállalás, így az semmiképpen sem tekinthető jogszabálynak.
Az elsőfokú bíróság ítélete súlyosan sértette az Mt. 6. § (1), (2) és (4) bekezdését, melyet az elsőfokú bíróság egyáltalán nem vizsgált és arra az anyagi pervezetése sem terjedt ki. Az elsőfokú bíróság az ítélet 13. pontjában iratellenesen állapította meg, hogy az Mt. 285. § (3) bekezdésével összefüggésében nem hivatkozott a felperes alapelvi sérelemre. Jogi képviselő hiányában laikusként az utolsó tárgyaláson a jogszabályhelyek megjelölése nélkül, de tartalmilag helyesen hivatkozott a felperes arra, hogy az alperes megtévesztő magatartásával megszegte az Mt. 6. § (1), (2) és (4) bekezdésében rögzített elvárható magatartás, jóhiszemű és tisztességes joggyakorlás, valamint kölcsönös együttműködés alapelvét.
Az elsőfokú ítélet jogi indokolása továbbá a Pp. 346. § (4) és (5) bekezdését is sérti, mert nem tartalmazza teljeskörűen a perben jelentős tényeket és e tényekre vonatkozó körülményeket, valamint azokat az okokat, amelyek miatt valamely tényállítást nem talált bizonyítottnak, a részben megállapított tényekből pedig hibás jogkövetkeztetést vont le.
Az elsőfokú bíróság nem tett eleget a jogi képviselő nélkül, laikusként eljáró felperessel szembeni anyagi pervezetési kötelezettségének sem, a perfelvételi nyilatkozat teljes körű előadásában és pontosításában nem hatott közre a Pp. 237. § (1), (2) és (4) bekezdésében foglaltak ellenére. Nem elvárható egy jogi képviselő nélkül eljáró laikus féltől, hogy a jogszabályokat, valamint az alapelvi rendelkezéseket és azok sérelmét jogszabályhely megjelölésével egyértelműen állítsa. Pontosan a laikus fél jogai érvényesítésének elősegítése, valamint az eredményesebb pervitel és perkoncentráció érvényesülése érdekében nevesítette külön az új Polgári Perrendtartás a bíróság anyagi pervezetés útján történő közreműködési feladatát. Ez a felperes esetében pedig különösen fontosnak és a jogvita eldöntése szempontjából perdöntőnek minősült volna.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Hivatkozásképpen előadta, hogy a felperes kereseti kérelme nem irányult az ügyvezetői utasítás 4.6.1. és 4.6.2. pontjai érvénytelenségének megállapítására, ilyen érvelést az elsőfokú eljárás során a felperes nem adott elő. Azon nyilatkozata, hogy "megtévesztés volt, amit az alperes tett" és az, hogy "nem volt egyértelmű, hogy miért nem törölték a hivatkozott rendelkezést", nem minősült keresetváltoztatásnak. Így azt a felperes fellebbezésében sem pótolhatja azon az alapon, hogy laikusként jogi képviselő nélkül járt el az elsőfokú eljárás során. Az Mt. 285. § (3) bekezdésével kapcsolatban a felperes szintén alaptalanul, keresetét megváltoztatva hivatkozik az Mt. 6. § (1), (2) és (4) bekezdéseinek megsértésére, a felperes ugyanis ezekre az elsőfokú eljárás során nem hivatkozott. Kizárólag arra tett előadást, hogy a munkáltató méltányosságból pozitív irányban eltérhetett az Mt. rendelkezéseitől. A felperes megtévesztésre tett hivatkozásai alaptalanok és elkésettek, megtámadó nyilatkozatot nem közölt az alperessel, a megtámadási határidő pedig már eltelt. Az elsőfokú bíróság helyesen értelmezte az ügyvezetői utasítás 4.6.1 és 4.6.2. pontját a Ptk. 6:8. §-ában szabályozott akarati és nyilatkozati elv alapján. A Ptk. 6:8. §-a és az Mt. nem tartalmaz eltérő szabályokat a jogban járatlan munkavállaló számára az értelmezés kapcsán. Az alperesi munkáltató a jóhiszeműség és tisztesség alapelveit sem sértette meg, és megtévesztő magatartást sem tanúsított. A felperes által is ismert köztudomású tény volt, hogy a korengedményes nyugdíjazás lehetősége 2012. január 1-jével megszűnt. A felperesnek és kollégáinak is tisztában kellett azzal lennie, hogy az ügyvezetői utasítás emelt összegű végkielégítésre vonatkozó rendelkezése felmondásukkor alkalmazhatatlan volt. Mivel a korengedményes nyugdíjazás lehetőségét az alperes nem tudta felajánlani, így az annak elmaradása esetén ellentételezésként, kompenzációként szolgáló plusz végkielégítés sem várható el az alperestől. Egyértelmű, hogy ha a munkáltató feltétel nélkül szándékozott volna fizetni emelt összegű végkielégítést, akkor a 4.6.1. és 4.6.2. pontból törölte volna a korengedményes nyugdíjazás lehetőségére vonatkozó hivatkozást. A felperes az Alaptörvény 28. cikkével kapcsolatban téves okfejtést vezet le, az elsőfokú ítélet egyértelműen a Ptk. 6:8. §-a mint jogszabály értelmezése során utalt az Alaptörvény jogszabályok értelmezésére vonatkozó cikkére. Amennyiben lehetetlen a 4.6.1. pontban írt feltétel, akkor azzal együtt lehetetlen a 4.6.2. pontban foglalt feltétel is. A felperes a perben mind az írásbeli perfelvétel, mind a három perfelvételi tárgyalás során perfelvételi nyilatkozatait teljeskörűen előadhatta és pontosíthatta. A továbbiakban is vitatta a kereseti kérelem összegszerűségét arra hivatkozással, hogy a végkielégítést távolléti díjjal kell számolni.
A fellebbezés - az alábbiak szerint - megalapozatlan.
A Pp. 370. § (1) bekezdése szerint a másodfokú bíróság felülbírálati jogkörét - a (2)-(4) bekezdésben foglalt eltéréssel - az erre irányuló fellebbezési kérelemre, csatlakozó fellebbezésre, ellenkérelemre, azok korlátai között gyakorolja. Ilyen korlátnak minősülnek a 371. § (1) bekezdés a)-d) pontjában megjelölt tartalmi követelmények körében előadottak.
A Pp. 371. § (1) bekezdés a)-d) pontjai szerint a fellebbezésben - a beadványra vonatkozó alaki kellékek mellett - fel kell tüntetni a fellebbezéssel támadott ítélet számát, valamint az ítéletnek a fellebbezéssel támadott rendelkezését vagy részét, határozott kérelmet arra, hogy az elsőfokú ítélet kifogásolt rendelkezését vagy részét a másodfokú bíróság mennyiben és milyen okból változtassa meg, vagy helyezze hatályon kívül, és azt az anyagi, illetve eljárási jogszabálysértést, amelyre a fellebbező a fellebbezését alapítja, kivéve, ha a felülbírálati jogkör gyakorlásának nem feltétele a jogszabálysértés. A másodfokú bíróság felülbírálati jogkörének korlátait a fél által megjelölt jogszabálysértések szabják meg (BDT 2019.4084.). Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság a fellebbezésben előadott anyagi és eljárásjogi jogszabálysértések alapján vizsgálta az elsőfokú bíróság ítéletét.
A másodfokú bíróság rögzíti, hogy a hivatkozott alperesi szabályzat, a munkaviszonnyal összefüggő egyes kérdések szabályozásáról szóló 31/2008. számú ügyvezető igazgatói utasítás 4.6. pontja nem kizárólag a korengedményes nyugdíjazással kapcsolatos végkielégítést szabályozta. A 4.6.1. pont az Mt. szerinti végkielégítés (Mt. 77. §) megfizetéséről rendelkezett abban az esetben, ha a korengedményes nyugdíjazás lehetőségét a munkavállaló nem fogadja el. A 4.6.2. pont arra az esetre írt elő magasabb összegű végkielégítést, ha a munkáltató a korengedményes nyugdíjazás lehetőségét nem tudja biztosítani. A 4.6.3. pont a végkielégítés számítását szabályozta, míg a 4.6.4. pont az Mt. 77. § (4) bekezdésben rögzített szabálytól a munkavállalókra kedvezőbb eltérésként egységesen háromhavi végkielégítést állapított meg arra az esetre, ha a munkaviszony a munkavállaló öregségi nyugdíja, korkedvezményes öregségi nyugdíjra jogosultsága megszerzését megelőző öt éven belül szűnik meg. Az alperes a felperes részére a munkaviszony megszüntetésekor megfizette az Mt. 77. § (3) és (4) bekezdése, valamint a szabályzat 4.6.4. pontja szerinti 5+3 havi végkielégítést.
A perben eldöntendő jogkérdés az volt, hogy azon alperesi szabályzat alapján, melynek előírása szerint ha a munkáltató a korengedményes nyugdíjazás feltételét nem tudja biztosítani, a munkavállalót emelt összegű végkielégítés illeti meg, jár-e a felperesnek az emelt összegű végkielégítés, ha a korengedményes nyugdíjazás törvényben biztosított lehetőségét már a szabályzat elfogadása előtt eltörölték.
A korhatár előtti öregségi nyugdíjak megszüntetéséről, a korhatár előtti ellátásról és a szolgálati járandóságról szóló 2011. évi CLXVII. törvény 1. § c) pontja a korhatár előtti öregségi nyugdíjak között szabályozza a korengedményes nyugdíjt. Az egyéb ellátásokkal együtt a korengedményes nyugdíj 2012. január 1-jétől megszűnt. Egyidejűleg a korengedményes nyugdíjazásról szóló 181/1996. (XII. 6.) kormányrendelet, valamint a korengedményes nyugdíjba vonulás lehetőségének meghosszabbításáról szóló 283/2009. (XII. 11.) kormányrendelet is hatályát vesztette 2011. december 31-én. A korengedményes nyugdíj mint jogintézmény célja az volt, hogy a nyugdíj előtt álló munkavállaló egy esetleges leépítés miatt ne váljon munkanélkülivé, hanem a foglalkoztató által előre, egy összegben befizetett nyugdíjkiadás terhére nyugdíjban részesüljön. A kifizetett nyugdíjösszeget a gazdálkodó szervezet a költségei, a költségvetési szerv megtakarításai terhére számolta el. A munkáltató a jogszabályi feltételek teljesítése esetén a munkavállalóval megállapodhatott annak korengedményes nyugdíjazásáról azzal, hogy a korengedményes nyugdíj összegét nem a társadalombiztosítás fedezte, hanem azt a munkáltatónak kellett kifizetnie. 2012. január 1-től ezen jogszabályi lehetőség megszűnt.
Az emelt összegű végkielégítést az alperes szabályzata egyoldalú kötelezettségvállalása tartalmazta, melyre nézve az Mt. 15-17. §-ának előírásai alkalmazandóak. Az Mt. 15. § (1) bekezdése szerint egyoldalú jognyilatkozatból csak munkaviszonyra vonatkozó szabályban meghatározott esetben származhatnak jogok vagy kötelezettségek. Az Mt. 15. § (3) bekezdése előírja, hogy az egyoldalú jognyilatkozatra a megállapodásra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. Az Mt. 16. § (3) bekezdése szerint a kötelezettségvállalásra egyebekben az egyoldalú jognyilatkozatra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni, azzal az eltéréssel, hogy a kötelezett nem hivatkozhat jognyilatkozata hatálytalanságára, hogy a jogosulttal való közlés nem, vagy nem szabályszerűen történt. Az Mt. 17. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a munkáltató a 15-16. §-ban meghatározott jognyilatkozatait általa egyoldalúan megállapított belső szabályzatban vagy egyoldalúan kialakított gyakorlat érvényesítésével is megteheti.
Az alperes azon elsőfokú eljárásban tett nyilatkozata, mely szerint jogszabály által lehetetlenült el az ügyvezetői utasításban írt feltétel, tartalmában érvénytelenségre hivatkozás volt, melyet az eljárt bíróságoknak a Pp. 110. § (3) bekezdése alapján tartalma alapján kellett elbírálniuk. Az Mt. 19. § (2) bekezdése szerint az ellentmondó, lehetetlen vagy értelmezhetetlen feltétel érvénytelen. A megállapodást ilyen esetben úgy kell elbírálni, mintha a felek az adott feltételt nem kötötték volna ki. Az Mt. 27. § (1)-(3) bekezdése szerint semmis az a megállapodás, amely munkaviszonyra vonatkozó szabályba ütközik, vagy munkaviszonyra vonatkozó szabály megkerülésével jött létre, vagy nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik. A semmis megállapodás érvénytelen, kivéve, ha az a rendelkezést megállapító munkaviszonyra vonatkozó szabály más jogkövetkezményt fűz. A semmisségre az érdekelt határidő nélkül hivatkozhat, a megállapodás semmisségét a bíróság hivatalból észleli. Az Mt. 29. § (3)-(4) bekezdései úgy rendelkeznek, hogy ha a megállapodás valamely része érvénytelen, helyette a munkaviszonyra vonatkozó szabályt kell alkalmazni, kivéve, ha a felek az érvénytelen rész nélkül nem állapodtak volna meg. Az Mt. 29. § (4) bekezdése szerint az egyoldalú jognyilatkozat érvénytelensége esetén e jognyilatkozatból jogok és kötelezettségek nem származnak.
Az érvénytelenség a bírói gyakorlat és a jogirodalom szerint értékítéletet fejez ki: azt, hogy megengedi-e a jog az adott jogi aktus számára, hogy (a fél vagy a felek által) célzott joghatást váltson ki. Az érvénytelenségnek két fajtája ismert: a semmisség és a megtámadhatóság. Míg a semmisség ipso jure, a törvény erejénél fogva beálló érvénytelenséget von maga után, a megtámadhatósági ok csak akkor, ha az arra jogosult a jognyilatkozatot az előírt határidőn belül eredményesen megtámadja. Az érvénytelenség bírói úton való ki nem kényszeríthetőséget jelent. A semmisség az érvénytelenség súlyosabb, úgynevezett feltétlen vagy abszolút formája.
A korengedményes nyugdíj feltételeit a jogszabály biztosította 2011. december 31-ig. Ezt követően korengedményes nyugdíjazásra vonatkozó jogszabályi lehetőség nincs, ilyen megállapodás jogszabályba ütközik, egyben lehetetlen is. Ebből kifolyólag a korengedményes nyugdíjazás felajánlására vonatkozó alperesi szabályzat erre vonatkozó részében érvénytelen. A munkáltatói szabályozásban a korengedményes nyugdíjazást felajánlásának elmulasztásának esetére előírt emelt összegű végkielégítést megállapító rendelkezés is érvénytelen, az ugyanis lehetetlen és jogszabályba ütköző feltételt tartalmaz. Téves az a felperesi érvelés, hogy az érvénytelenség a 4.6.1. pontra vonatkozik, ugyanakkor a 4.6.2. pont alkalmazandó. Az elsőfokú bíróság e tekintetben helytállóan hivatkozott az Mt. 31. §-a folytán alkalmazandó Ptk. 6:8. §-ában foglalt értelmezési elvre, az ugyanis az egyoldalú jognyilatkozatok tekintetében is alkalmazandó. A 4.6.2. pont szerinti rendelkezést a 4.6.1. ponttal együtt kell értelmezni, és az arra az esetre szól, hogy ha a korengedményes nyugdíjazás lehetőségét a munkáltató - saját döntése folytán - nem biztosítja. Jelen esetben azonban a korengedményes nyugdíjazás lehetőségét nem a munkáltató nem tudja biztosítani, hanem az a vonatkozó jogszabályi rendelkezések alapján kizárt.
Alapos azonban a felperes fellebbezése a tekintetben, hogy az Alaptörvény 28. cikke szerinti értelmezés az Alaptörvényre és a jogszabályokra vonatkozik, a munkáltatói szabályzatra azonban nem. Ezért az elsőfokú bíróság tévesen hívta fel a munkáltatói szabályzat, mint egyoldalú jognyilatkozat és kötelezettségvállalás kapcsán az Alaptörvény 28. cikke szerinti értelmezést, ez azonban az ügy érdemi eldöntésére - a fent kifejtettek okán - nem hatott ki.
Az elsőfokú bíróság az indokolási kötelezettségét nem sértette meg, de a felperes fellebbezésében alappal kifogásolta az elsőfokú ítélet indokolásának hiányosságait. A Pp. 346. § (4)-(5) bekezdései szerint az indokolás a bíróság által megállapított tényeket, a feleknek a per tárgyára vonatkozó kérelmét, illetve nyilatkozatát és azok alapjának rövid ismertetését, az érdemi rendelkezés tartalmára történő utalást, továbbá a jogi indokolást tartalmazza. A jogi indokolás tartalmazza az ítélet alapjául szolgáló jogszabályokat és szükség esetén azok értelmezését, a megállapított tényekre vonatkozó bizonyítékokat azokkal a körülményekkel együtt, amelyeket a bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, a tények megállapításának egyéb körülményeit, továbbá azokat az okokat, amelyek miatt a bíróság valamely tényállítást nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte. A Pp. 110. § (3) bekezdésének előírása szerint a bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe. Az elsőfokú eljárásban a felperes megtévesztésre illetőleg arra hivatkozott, hogy munkáltató az Mt. rendelkezéseitől a munkavállaló javára eltért, továbbá hogy az alperes nem tájékoztatta a munkavállalókat arról, hogy a hivatkozott rendelkezés nem alkalmazható, és annak ellenére nem módosította a szabályt, hogy arra megfelelő idő állt rendelkezésre. Ezeket a nyilatkozatokat az elsőfokú bíróság nem tüntette fel az ítélet indokolásában, és azokat nem is bírálta el. Ezért a másodfokú bíróság az ítélet indokolását az alábbiakkal egészíti ki: semmisség esetén az érvénytelenség jogkövetkezménye attól függetlenül alkalmazandó, hogy a munkáltató jó-, vagy rosszhiszeműen, esetleg felróhatóan és tájékoztatási kötelezettségét megsértve járt-e el. A jogszabályba ütközés feltétlen érvénytelenség, a célzott joghatás kiváltását a jog nem engedi meg. Az alperes mindazonáltal helytállóan hivatkozott arra, hogy a korengedményes nyugdíjazás megszüntetése nemcsak a munkáltató, de a munkavállalók előtt is ismert tény kellett, hogy legyen.
Az elsőfokú bíróság az Mt. 285. § (3) bekezdése körében hivatkozott arra, hogy a felperes nem hivatkozott alapelvi sérelemre. Az Mt. 285. § (3) bekezdése szerint a munkáltató mérlegelési jogkörében hozott döntésével szemben igény abban az esetben érvényesíthető, ha a munkáltató a döntésének kialakítására irányadó szabályokat megsértette. A felperes fent hivatkozott, alapvető magatartási követelmények megsértésére vonatkozó nyilatkozatai nem a mérlegelési jogkörben hozott döntésre vonatkoztak, hanem a szabályzatra, illetve az abban megállapított végkielégítésre. A mérlegelési jogkörben hozott döntés körében helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság azt, hogy a felperes alapelvi sérelemre nem hivatkozott, csak arra, hogy az ő esetében is méltányolható lett volna a végkielégítés megfizetése. Megjegyzi a másodfokú bíróság, hogy e körben a tájékoztatási kötelezettség megsértése nem is értelmezhető, mert az nem a döntés kialakítására irányadó szabály, hanem a változást követő általános magatartási követelmény.
A másodfokú bíróság szerint az indokolás kismértékű hiányosságai nem eredményeztek olyan lényeges eljárási hibát, amely az ügy érdemi eldöntésére kihatott volna, s melynek folytán szükség lett volna az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére. A másodfokú bíróság az indokolás hiányait a másodfokú ítéletben az indokolás kiegészítésével pótolta.
Alaptalan a felperes fellebbezése az elsőfokú bíróság anyagi pervezetése tekintetében. A munkaügyi perekre vonatkozó Pp. XXXIX. fejezet 514. § (2) bekezdése nem teszi kötelezővé a jogi képviseletet a munkaügyi perben, de a Pp. 509. §-a az általános szabályok alkalmazását írja elő a munkaügyi perekre vonatkozó fejezetben és a XV. fejezetben foglalt eltérésekkel. A XV. fejezet tartalmazza az eltérő rendelkezéseket a jogi képviselő nélkül eljáró félre. Az anyagi pervezetésre a Pp. XV. fejezete az általános szabályokhoz képest előírja a 253. §-ban, hogy az anyagi pervezetés szabályait azzal a kiegészítéssel kell alkalmazni, hogy a bíróság elrendelheti a fél személyes meghallgatását a jogvita kereteinek meghatározásához, így különösen a fél tényállításai, jogállításai és kérelme, ellenkérelme, valamint bizonyítási lehetőségei tisztázása érdekében, és a felet a bizonyításra szoruló tények vonatkozásában az e törvény szerinti bizonyítási lehetőségek bizonyítási eszközök és ezek feltételei tekintetében - szükség esetén - tájékoztatással látja el. Az elsőfokú bíróság e jogszabályi rendelkezéseket nem sértette meg. A perben bizonyítási kérdés a felek tényállításai alapján nem merült fel, a munkáltatói szabályzat értelmezése alapján kellett eldönteni a jogvitát. Az elsőfokú bíróság az ügyben több perfelvételi tárgyalást tartott, melynek során a felperes szóban érveit és jogi hivatkozásait előterjesztette. Mindezek alapján a felperes fellebbezésében alaptalanul hivatkozott az anyagi pervezetés hiányosságaira.
Iratellenesség nem volt megállapítható az ügyben. Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg a szükséges mértékben, így nem sérült a Pp. 263. § (1) bekezdése, további bizonyításra ugyanis nem volt szükség. Ugyancsak tévesen hivatkozott a felperes fellebbezésében a Pp. 279. § (1) bekezdésének sérelmére. Az elsőfokú bíróság a perben jelentős tényeket a felek tényállításainak és perben tanúsított magatartásának, valamint a per tárgyalása során megismert bizonyítékoknak és egyéb peradatoknak az egyenként és összességében történő értékelése alapján a meggyőződése szerint állapította meg. Az elsőfokú bíróságnak nem kellett további bizonyítást lefolytatni, a becsatolt munkáltatói szabályzatot kellett értelmezni elsősorban annak szövege, a jognyilatkozatot tevő fél feltehető akarata és a vonatkozó jogszabályi környezet alapján.
A Pp. 373. § (1) bekezdése szerint a fellebbezésben és a másodfokú eljárás során - a (2)-(5) bekezdésben foglaltak kivételével - a keresetet, a viszontkeresetet és a beszámítást, illetve az ellenkérelmet megváltoztatni nem lehet. A kereset-, illetve ellenkérelem változtatást elutasító végzést a másodfokú bíróság legkésőbb az ítéletben vagy az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyező végzésében indokolja.
A felperes fellebbezésében lényegében arra hivatkozott, hogy laikus félként jogi képviselő nélkül járt el az elsőfokú eljárásban és ez akadályozta abban, hogy a megfelelő jogszabályhely megjelölésével jogállításait előterjessze. A felperes fellebbezésében már az Mt. 6. § (1), (2) és (4) bekezdésének sérelmére is hivatkozott, melyek az adott helyzetben általában elvárható magatartást, a jóhiszemű és tisztesség elvének megfelelő joggyakorlást, valamint a tájékoztatási kötelezettséget szabályozzák. A Pp. 7. § (1) bekezdés 12. pontja szerint keresetváltoztatásnak minősül, ha a fél keresetével összefüggésben előadott korábbi jogállításához képest eltérő vagy további érvényesíteni kívánt jogot állít. A másodfokú bíróság ismét utal arra, hogy a munkaügyi perekre vonatkozó Pp. XXXIX. fejezet 514. § (2) bekezdése nem teszi kötelezővé a jogi képviseletet a munkaügyi perben, de a Pp. 509. §-a az általános szabályok alkalmazását írja elő a munkaügyi perekre vonatkozó fejezetben és a XV. fejezetben foglalt eltérésekkel. A XV. fejezet tartalmazza az eltérő rendelkezéseket a jogi képviselő nélkül eljáró félre. Ez a keresetváltoztatás kapcsán mindösszesen annyit tartalmaz a 250. §-ban, hogy a fél a keresetváltoztatás iránti kérelmét tárgyaláson szóban is előadhatja. Ez a rendelkezés a másodfokú eljárásban történő keresetváltoztatás szabályai alól nem enged eltérést a jogi képviselő nélkül eljáró fél esetében sem. A felperes a jóhiszemű joggyakorlás sérelmére az elsőfokú eljárás során még tartalmában sem hivatkozott, ezért az a fellebbezési eljárásban meg nem engedett keresetváltoztatás volt, melyet a másodfokú bíróság elutasított.
A felperes fellebbezésében egyéb eljárási jogszabálysértésre nem hivatkozott, a fellebbezési tárgyaláson előadott iratmegküldés elmaradására vonatkozó hivatkozása elkésett volt, a Pp. 375. § (1) bekezdése szerinti tilalomba ütközött.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla, 1.Mf.31.006/2021/7.)