adozona.hu
ÍH 2021.26
ÍH 2021.26
BIZONYÍTÁSI KÖTELEZETTSÉG ÉS KÉRELEMHEZ KÖTÖTTSÉG - A CSTV. 33/A. §-A ALAPJÁN INDULT PERBEN I. A Cstv. 33/A. §-a (5) bekezdésének 2017. július 1-jétől hatályos rendelkezése nem törvényi vélelmet tartalmaz, hanem a bizonyítási kötelezettségre vonatkozó szabályt ír elő, miszerint ebben az esetben a vezető tisztségviselőnek kell bizonyítania, hogy vezetői tisztségének tartama alatt nem következett be fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet, vagy ha ilyen körülmény fennállt, akkor a vezetési feladatai során a h
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az alperes 2014. január 14-től a felperes (a továbbiakban úgyis mint adós) gazdasági társaság önálló képviseleti joggal rendelkező vezető tisztségviselője volt.
A felperes felszámolását a törvényszék a 2013. november 7-én benyújtott hitelezői kérelemre, 2014. május 9-ei kezdő időponttal rendelte el.
Az alperes, a felperes képviselőjeként a felszámolás kezdő időpontját követően nem tett eleget az iratátadási kötelezettségének, tevékenységet záró mérleget nem készített. Úgyszintén nem tett el...
ÍH 2021.26 BIZONYÍTÁSI KÖTELEZETTSÉG ÉS KÉRELEMHEZ KÖTÖTTSÉG - A CSTV. 33/A. §-A ALAPJÁN INDULT PERBEN
I. A Cstv. 33/A. §-a (5) bekezdésének 2017. július 1-jétől hatályos rendelkezése nem törvényi vélelmet tartalmaz, hanem a bizonyítási kötelezettségre vonatkozó szabályt ír elő, miszerint ebben az esetben a vezető tisztségviselőnek kell bizonyítania, hogy vezetői tisztségének tartama alatt nem következett be fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet, vagy ha ilyen körülmény fennállt, akkor a vezetési feladatai során a hitelezők érdekeit is figyelembe vette [Cstv. 33/A. § (5) bekezdés].
II. Ha a Cstv. 33/A. §-a alapján indított perben a felperes az alperes felelősségét vagyoncsökkentő magatartásra alapozza, akkor a vagyoncsökkenés tényállási elem és ilyenként bizonyítandó tény, a bíróság pedig ehhez a kereseti kérelemhez - ideértve a vagyoncsökkenés felperes által állított mértékét - kötve van, így eljárási szabálysértés az, ha az ítéletében ezen a kereseti kérelmen túlterjeszkedik [Cstv. 33/A. § (5) bekezdés, Pp. 342. § (1) bekezdés].
Az alperes 2014. január 14-től a felperes (a továbbiakban úgyis mint adós) gazdasági társaság önálló képviseleti joggal rendelkező vezető tisztségviselője volt.A felperes felszámolását a törvényszék a 2013. november 7-én benyújtott hitelezői kérelemre, 2014. május 9-ei kezdő időponttal rendelte el.
Az alperes, a felperes képviselőjeként a felszámolás kezdő időpontját követően nem tett eleget az iratátadási kötelezettségének, tevékenységet záró mérleget nem készített. Úgyszintén nem tett eleget a 2013. évre vonatkozóan a beszámolókészítési és letétbe helyezési kötelezettségének.
Az alperes, a felperes képviselőjeként 2014. január 20-án megbízási szerződést kötött a H. Kft.-vel, amely szerződésben a H. Kft. vállalta, hogy a reorganizációs eljárás és folyamat során annak gyakorlati megvalósítása, rövid és középtávú üzleti célok elérése érdekében menedzsmentszolgáltatást biztosít az adós részére. A megbízási díjat a szerződő felek 1 600 000 Ft + áfa/hó összegben határozták meg. Ez alapján a szerződés alapján a H. Kft. 2014. január 14-től az alperest biztosította ügyvezetőként.
Az alperes, a felperes képviselőjeként 2014. január 20-án tanácsadói szerződést is kötött a H. Kft.-vel, amelyben a felek rögzítették, hogy a felperes működésében nehézségek léptek fel, melyek hátrányosan befolyásolják az alap- és a kiegészítő tevékenységek ellátását is, ezért a felperes reorganizációra szorul. Az alperes megbízta a H. Kft.-t, hogy komplex reorganizációs programot készítsen el, és annak gyakorlati megvalósítása során - külön megállapodás esetén - tevékenyen működjön közre. A szerződésben kikötött megbízási díj 390 000 000 Ft + áfa volt.
A H. Kft. 2014. április 2-án 340 000 000 Ft + áfa, összesen 431 800 000 Ft összegről állított ki számlát a felperes részére, 2014. április 10-i fizetési határidővel. A felperes 2014. január 17-én 100 000 000, február 13-án 5 500 000, 2014. február 13-án 40 000 000, 2014. február 27-én 6 500 000, mindösszesen 152 000 000 Ft-ot utalt át a H. Kft.-nek.
A felperes felszámolója a törvényszéken 2014. augusztus 25-én előterjesztett keresetében a felperesnek a H. Kft.-vel 2014. január 20-án megkötött szerződéseit a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 40. § (1) bekezdés a)-c) pontjai alapján megtámadta. A törvényszék a 2017. június 17-én jogerőre emelkedett ítéletében kötelezte a H. Kft.-t, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 321 059 976 Ft tőkét és annak a járulékait. Az ítélete indokolásában megállapította, hogy a felperes és a H. Kft. között 2014. január 20-án megkötött tanácsadói szerződés a Cstv. 40. § (1) bekezdés b) pontja alapján érvénytelen, ezért a H. Kft. a felperes részére - az általa készített üzleti terv szakértői bizonyítással megállapított - 400 000 Ft és a felperes által a részére kifizetett megbízási díj különbözetének a visszafizetésére köteles.
A H. Kft. felszámolás alá került, a felszámolója a felperes részére behajthatatlansági nyilatkozatot állított ki.
2014. március 18-án az alperes által képviselt felperes, továbbá a - felperessel azonos cégcsoportba tartozó - F. Kft. és a T.V. Kft. mint engedményezők, a H. Kft.-vel mint engedményessel engedményezési szerződést írtak alá, amelyben a felperesi cégcsoporthoz tartozó cégek képviseletében eljáró alperes a D-T. Kft. részére értékesített élősertés-eladásból származó ellenértéket 267 564 000 Ft + áfa összeg erejéig a H. Kft.-re engedményezte, egyúttal rögzítették azt is, hogy a megbízási szerződés alapján ezen összeggel a felperes tartozik a H. Kft.-nek. Az engedményezési szerződés alapján a D-T. Kft. 169 459 076 Ft-ot fizetett meg a H. Kft. részére.
Az alperes, a felperes képviseletében eljárva, továbbá a F. Kft. 2014. április 4-én megállapodást kötöttek, amelyben a felperes a F. Kft. 571 500 000 Ft tartozását elengedte.
A felperes a módosított keresetében - a Cstv. 33/A. § (1) bekezdése alapján - annak a megállapítását kérte, hogy az alperes a felperes fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetében a feladatait nem a hitelezők érdekeinek a figyelembevételével látta el, és ezzel összefüggésben a felperes vagyona csökkent. A vagyoncsökkenés mértékét a tanácsadói szerződés alapján kifizetett összeg, továbbá a tartozáselengedés figyelembevételével 892 559 976 Ft-ban jelölte meg. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztének időpontját 2013. június 28. napjában határozta meg. Az alperes vagyoncsökkenést okozó magatartásán túl hivatkozott a Cstv. 33/A. § (5) bekezdésében foglalt törvényi vélelemre is.
Az alperes az ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Vitatta a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezését. Hivatkozott arra, hogy a Cstv. 31. §-ában foglalt kötelezettségeinek önhibáján kívül nem tett eleget. Előadta, hogy a felszámolási eljárás elrendelését követően a felszámoló képviselői kizárták a felperesi gazdasági társaság irodáiból, ezért a társaság iratanyagához és könyveléséhez nem fért hozzá.
Hivatkozott arra is, hogy ügyvezetői tevékenysége a felperesi gazdasági társaság fizetőképességének a fenntartására irányult, ezáltal a hitelezők érdekeit maximálisan figyelembe vette.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét megalapozottnak találta.
A legutolsó közzétett éves beszámoló adatai alapján megállapította, hogy a felperes 2012. december 31-én 1 598 000 Ft pénzeszközzel rendelkezett, míg rövid lejáratú kötelezettségeinek összege 3 123 633 000 Ft volt. Tekintve, hogy a felperes rövid lejáratú kötelezettségeinek összege nagyságrenddel haladta meg mozgósítható, likvid pénzeszközeinek összegét, kétséget kizáróan megállapíthatónak tartotta azt, hogy a felperes az általa megjelölt időpontban, sőt már azt megelőzően is fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben volt.
Az elsőfokú bíróság vizsgálta, hogy a perben fennáll-e a Cstv. 33/A. § (5) bekezdésében foglalt ún. törvényi vélelem.
Ennek keretében tényként állapította meg, hogy az alperes nem tett eleget a Cstv. 31. § (1) bekezdésében foglalt iratátadási kötelezettségének, továbbá nem készítette el a tevékenységet záró mérleget.
Azt az alperesi védekezést, miszerint a felperes felszámolója a felszámolási eljárás elrendelését követően őt a társaság irodájából kizárta, ezért kötelezettségének nem teljesítése neki nem felróható, az alperes indítványára meghallgatott tanúk vallomása alapján nem találta bizonyítottnak.
Figyelembe véve a meghallgatott tanúk vallomásait, valamint azt is, hogy a bíróság a felszámolási eljárás során az alperest a Cstv. 31. §-ában foglalt kötelezettségei nem teljesítése miatt pénzbírsággal sújtotta, és ez ellen a végzés ellen az alperes nem fellebbezett, az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a Cstv. 33/A. § (5) bekezdésében foglalt törvényi vélelem fennáll, ennek következtében az alperesnek kellett bizonyítania, hogy vezetői tisztségének időtartama alatt nem következett be fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet, vagy ha ilyen körülmény fennállt, a vezetési feladatai ellátása során a hitelezők érdekeit is figyelembe vette.
Az alperes azonban nem tudta bizonyítani, hogy vezetői tisztségének időtartama alatt nem következett be fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes már 2012. december 31. napján, így az alperes ügyvezetése alatt végig fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben volt. Az általa aláírt szerződések tartalmából megállapíthatónak tartotta azt is, hogy mindezzel az alperes is tisztában volt.
Az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy az alperes nem bizonyította azt, hogy figyelembe vette, szem előtt tartotta volna a hitelezők érdekeit Az alperesi intézkedéseket vizsgálva nem a hitelezői érdeket szolgálta az, hogy az alperes - egyik első intézkedéseként - az őt delegáló H. Kft.-vel egy olyan tanácsadói szerződést kötött, amelyben a H. Kft. reorganizációra irányuló szolgáltatást vállalt, és az alperes ennek a kirívóan nagy ellenértékét részben meg is fizette, miközben 2013 novembere óta a felperes több milliárd forintos tartozása miatt indított felszámolási eljárás folyamatban volt. Az alperes azzal, hogy az általa vezetett adós a F. Kft.-vel tartozáselengedő megállapodást kötött, ugyancsak nem a hitelezők érdekeinek a figyelembevételével látta el az ügyvezetési feladatait, mert nem tett meg mindent sem a hitelezői követelések csökkentése, sem a felszámolás elkerülése érdekében.
Mivel az alperes a Cstv. 33/A. § (5) bekezdésében foglalt bizonyítási kötelezettségének nem tudott eleget tenni, ezért az elsőfokú bíróság a felelősségét megállapította.
Az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy bár a vagyoncsökkenés mértékét a felperes a tartozáselengedés illetőleg a tanácsadói szerződés alapján megfizetett ellenérték összege alapján állapította meg, ezzel szemben a bíróság a Cstv. 33/A. § (5) bekezdésében foglalt vélelem alapján a teljes hitelezői követelésállományt vette figyelembe. Hangsúlyozta ebben a részben, hogy a vezető tisztségviselő azzal, hogy irat- és vagyonátadási, valamint mérlegkészítési kötelezettségének nem tesz eleget, megnehezíti, illetőleg ellehetetleníti annak megállapítását, hogy ügyvezetői tevékenysége pontosan milyen mértékű vagyoncsökkenést okozott. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság a törvényi vélelmet és az ezzel összefüggésben kialakult bírói gyakorlatot is figyelembe véve, nem a vagyoncsökkenés mértékét állapította meg, hanem azt a tényt, hogy az alperes a magatartásával a hitelezők követelésének kielégítését meghiúsította. Mindezek alapján az ítélet rendelkezése szerint megállapította, hogy az alperes mint a felperes vezető tisztségviselője, a társaság fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetének bekövetkeztét követően vezetői feladatait nem a hitelezők érdekének figyelembevételével látta el, és ezáltal a hitelezők 6 810 971 826 Ft összegű követelésének kielégítését meghiúsította.
Az alperes a fellebbezésében a Pp. 369. § (3) bekezdés a) pontja szerinti felülbírálati jogkör gyakorlását, elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatását, a kereset elutasítását, másodlagosan az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság újabb eljárásra és újabb határozat hozatalára utasítását kérte.
A perorvoslati kérelmének indokai szerint az elsőfokú bíróság a Cstv. 33/A. § (1) és a Pp. 279. § (1) bekezdésének a megsértésével állapította meg azt, hogy a felperes már az alperes ügyvezetővé választását megelőzően fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben volt, mindössze abból, hogy a felperes készpénzállományát a rövid lejáratú kötelezettségei többszörösen meghaladták. Állította, hogy a per adatai bizonyították azt, hogy a felperes igen jelentős forgóeszköz-állománnyal rendelkezett, amelynek az értékesítésével fedezni tudta a rövid és hosszú lejáratú tartozásait.
Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a Pp. 1. § (2) és a 2. § (1) bekezdésére figyelemmel, a Pp. 342. § (1) bekezdésének a megsértésében megnyilvánuló eljárási szabálysértést is elkövetett azzal, hogy habár a felperes végleges kereseti kérelme az volt, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy az alperes a felperes fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetében az ügyvezetői feladatait nem a hitelezők érdekeinek figyelembevételével látta el, és ezzel összefüggésben a felperes vagyona 892 959 076 Ft-tal csökkent, ehhez képest az elsőfokú bíróság fellebbezett ítélete azt a rendelkezést tartalmazza, hogy az alperes mindezek miatt a hitelezők 6 810 971 826 Ft összegű követelésének kielégítését meghiúsította.
A fellebbezés szerint tévesek az elsőfokú bíróságnak a törvényi vélelemmel kapcsolatban tett megállapításai is, mert az alperes nyilatkozata, a perben meghallgatott tanúk és az okirati bizonyítékok egyértelműen azt támasztják alá, hogy az alperes akadályoztatva volt a Cstv. által előírt beszámolókészítési kötelezettsége teljesítésében. Hivatkozott arra is, hogy bár kétségtelen tény, hogy az alperes nem bizonyította azt, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet nem állt fenn, ezzel szemben eleget tett bizonyítási kötelezettségének, hogy a vezetési feladatai körében a hitelezők érdekeit figyelembe vette.
A felperes a fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását kérte.
Hangsúlyozta, hogy az alperes a fellebbezésben egyébként maga is kétségtelen tényként hivatkozott arra, hogy nem bizonyította azt, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet nem állt fent, így tehát a felelősség alóli mentesüléséhez azt kellett volna bizonyítania, hogy a vezetési feladatai ellátása során a hitelezők érdekeit figyelembe véve járt el. Az elsőfokú bíróság pedig a felek által előadottak és a bizonyítékok okszerű mérlegelésével állapította meg az alperes felelősségének a fennállását arra tekintettel, hogy a Cstv. 33/A. § (5) bekezdésében foglalt bizonyítási kötelezettségének nem tudott eleget tenni.
Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ítéletében részletesen kifejtve megindokolta, hogy miért a teljes hitelezői állományt vette figyelembe végül a vagyoncsökkenés megjelölt összegével szemben. A vagyoncsökkenés összegének megjelölésével kapcsolatban maga is arra utalt, hogy a Cstv. 33/A. § (5) bekezdésének alkalmazása során a vonatkozó miniszteri indokolás szerint nem tényállási elem a vagyoncsökkenés mértéke. Utalt továbbá az ezzel kapcsolatos, "messze nem egységes joggyakorlatra", és mindezen körülmények kifejtése mellett jelölte meg a vagyoncsökkenés mértékét. Így azzal, hogy az elsőfokú bíróság a módosított kereseti kérelme jogi indokolásában foglaltakkal egyező alapon nem vette tényállási elemként figyelembe a vagyoncsökkenés mértékét, nem is terjeszkedhetett túl a kereseti kérelem korlátain.
A fellebbezést az ítélőtábla a hatályon kívül helyezésre irányulóan alaptalannak, a megváltoztatásra irányulóan részben alaposnak találta.
Alaptalanul támadta az alperes az elsőfokú ítéletet arra hivatkozva, hogy az elsőfokú bíróság a rendelkezésére álló adatokból - jogszabálysértéssel - tévesen vonta le azt a következtetést, hogy a felperes által kifogásolt magatartásai időpontjában az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben volt, és ennélfogva tévesen állapította meg a vezetői felelőssége megállapításához szükséges törvényi feltétel fennállását.
A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet akkor következik be, amikor az adós a tartozásait likvid vagyon hiányában nem képes kifizetni (objektív feltétel), és erről a vezető tisztségviselő tudomást szerzett, vagy gondos eljárás esetén tudomást kellett volna szereznie (szubjektív feltétel).
Az elsőfokú bíróság az adós, alperes által sem vitatott legutolsó - a 2012. évre vonatkozó - közzétett éves beszámolója adatai alapján helytállóan állapította meg, hogy az alperes nemcsak a felperes által megjelölt időpontban, 2013. június 28-án, hanem már 2012. december 31-én fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben volt.
Általánosságban véve helytálló az alperesnek az arra való hivatkozása, miszerint önmagában az, hogy a rövid lejáratú kötelezettségei meghaladják a pénzeszközeit, még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy az adott gazdasági társaság fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben van.
Azon túl azonban, hogy az alperes a fellebbezésében nem tett részletes, érdemi tényelőadást arra vonatkozóan, hogy a per adatai miként bizonyították azt, hogy a felperesi társaság igen jelentős forgóeszköz-állománnyal rendelkezett, a Cstv. 33/A. §-a szerinti felelőssége megállapítása szempontjából ennek az állításának még a valósága esetén sem lenne jelentősége.
Nem vitatott tény, hogy az alperes - noha a felperes ügyvezetőjeként ez már az ő feladata volt - az adós 2013. évre vonatkozó éves beszámolókészítési és letétbe helyezési kötelezettségének nem tett eleget. Helyesen járt el ezért az elsőfokú bíróság, amikor az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetbe kerülése, illetőleg annak az időpontja vizsgálatánál az adós utolsó közzétett (hiteles), 2012. évre vonatkozó éves beszámolója adataiból indult ki. Az abból megállapított - és a fellebbezésben sem vitatott - tényállás szerint pedig 2012. december 31-én az adósnak összesen 3 123 633 000 Ft rövid lejáratú kötelezettsége volt, amellyel szemben 1 598 000 Ft pénzeszközzel rendelkezett. Ebben az időpontban tehát az adós pénzeszközeit jelentősen meghaladták a kötelezettségei, ezen a tényen pedig a forgóeszköz-állomány figyelembevétele sem változtat. Így nem volt kirívóan okszerűtlen, vagy a logika szabályaival ellentétes az elsőfokú bíróságnak a mérlegadatokból levont az a következtetése, hogy a beszámolási időszak végére, 2012. december 31-ére az adós már fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetbe került.
Az elsőfokú bíróság a perbeli jogvita elbírálásánál helyesen tekintette alkalmazandónak a Cstv. 33/A. § (5) bekezdésének a hatályos rendelkezéseit, az azonban téves, hogy e vizsgálatnak arra kellett irányulnia, hogy "a perben fennáll-e a Cstv. 33/A. § (5) bekezdésében foglalt ún. törvényi vélelem".
A Cstv. 33/A. §-ának - a 83/R. § (4) bekezdése értelmében - a jelen ügyben irányadó - a 2017. évi XLIX. törvénnyel módosított, 2017. július 1-jét követően - hatályos szabályai lényegesen eltérnek a korábbi szabályoktól arra az esetre vonatkozóan, amikor a felszámolás alá került adós vezetője nem tett eleget az éves beszámoló közzététele és letétbe helyezése (vagy a Cstv. 31. §-a szerinti beszámolókészítés, irat- és vagyonátadás, tájékoztatás) iránti kötelezettségének. A Cstv. 33/A. § jelen ügyben alkalmazandó (5) bekezdése már nem tartalmazza a korábbi szabályozás szerinti, a hitelezői érdekek sérelmére vonatkozó törvényi vélelmet, hanem a bizonyítási kötelezettségre vonatkozó szabályt ír elő, miszerint ebben az esetben a vezetőnek kell bizonyítania, hogy vezetői tisztségének tartama alatt nem következett be fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet, vagy ha ilyen körülmény fennállt, akkor a vezetési feladatai ellátása során a hitelezők érdekeit is figyelembe vette.
A Cstv.-t módosító törvény 17. §-ához fűzött miniszteri indokolás szerint ebben az esetben nem tényállási elem a vagyoncsökkenés, illetve a vezető mulasztása és a vagyoncsökkenés közötti okozati összefüggés. Ez azt jelenti, hogy a hitelezőnek (vagy a felszámolónak) elegendő a vezetőt terhelő mulasztást bizonyítani. Ez alól ugyan a vezető kimentheti magát, de az (5) bekezdés szerint a bizonyítási teher is megfordul. Ennek megfelelően a vezetőnek az őt terhelő felelősség alóli kimentéshez azt kell bizonyítani, hogy vezetői tisztségének időtartama alatt nem következett be fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet, vagy ha ilyen körülmény fennállt, a vezetési feladatai ellátása során a hitelezők érdekeit is figyelembe vette.
Az alperes felelősségének a megállapításához szükséges, a Cstv. 33/A. § (1) bekezdésében előírt törvényi feltételek fennállása tekintetében az eredetileg a felperest terhelő bizonyítási teher megfordulásának a Cstv. 33/A. § (5) bekezdésének a normaszövege szerint két feltétele van: egyrészt, hogy a vezető a felszámolás kezdő időpontját megelőzően nem vagy nem megfelelően tett eleget a gazdálkodó szervezet éves beszámolója külön jogszabályban meghatározott letétbe helyezési és közzétételi kötelezettségének, vagy nem teljesítette a 31. § (1) bekezdés a)-d) pontja szerinti beszámolókészítési, irat- és vagyonátadási, továbbá tájékoztatási kötelezettségét (objektív feltétel). Másrészt, hogy az neki felróható (szubjektív feltétel).
Ez utóbbi azt jelenti, hogy ha az objektív feltétel - a vezetőt terhelő mulasztás - megállapítható, az alperes a mulasztás alól kimentheti magát.
Az elsőfokú bíróság az adott esetben a Cstv. 33/A. § (5) bekezdésének az alkalmazását azzal indokolta, hogy az alperes nem tett eleget a Cstv. 31. § (1) bekezdésében foglalt iratátadási kötelezettségének, továbbá nem készítette el a tevékenységzáró mérleget, amelyet az adós felszámolási eljárásában a törvényszék 2014. december 4-én hozott végzése közokiratként a Pp. 323. § (1) bekezdése szerint megfelelően bizonyítja; az elsőfokú bíróság tehát a Cstv. 33/A. § (5) bekezdése alkalmazása objektív feltételeinek a fennállását jogszabálysértés nélkül állapította meg. Az alperes felróhatóságát támasztja alá az a nem vitatott tény is, hogy az alperes a Cstv. 31. § (1) bekezdése szerinti kötelezettségének megszegését megállapító, az előzőekben hivatkozott végzését fellebbezéssel nem támadta meg, így azt tudomásul vette. A bíróság ugyanis a hivatkozott végzésében az alperessel mint az adós vezető tisztségviselőjével szemben a Cstv. 31. § (1) bekezdésében írt kötelezettségének az elmulasztása miatt pénzbírságot szabott ki, amely szankció nem alkalmazható abban az esetben, ha a gazdálkodó szervezet vezetője a kötelességének objektív okból nem képes eleget tenni.
Az ítélőtábla mindezek alapján egyetértett az elsőfokú bírósággal abban is, hogy a bizonyítási teher megfordulását eredményező mulasztását az alperes eredményesen kimenteni nem tudta.
Mindebből a jelen perre vonatkozóan az következik, hogy az alperesnek a felelősség alóli mentesüléséhez bizonyítani kellett egyrészt azt, hogy a vezetői tisztségének tartama alatt, vagyis 2014. január 14. és 2014. május 9-e között nem következett be az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyzete, illetőleg a fizetőképessége helyreállt.
Az alperes azonban ennek a bizonyítási kötelezettségének nem tett eleget.
Az alperes a perben rendelkezésre álló adatokkal nem tudta bizonyítani azt az állítását, hogy az ügyvezetői időszaka alatt, a vezetői tevékenységének az eredményeként a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet megszűnt. Sem a felperes - szakértő által vizsgált - főkönyvi adatai, sem pedig a 2013. december 31-ei fordulónappal elkészített nem hiteles mérlegadatai nem igazolják azt az alperesi állítást, hogy 2012. december 31-ét követően az adós "a cég készpénzlikviditásának a megállapításához alkalmas rövid lejáratú kötelezettségeit meghaladó vagyonnal rendelkezett. Ugyanakkor abból a tényből, hogy a 2012. december 31-én fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetbe került adós felszámolását a 2013. november 7-én benyújtott hitelezői kérelem alapján elrendelték (azaz ekkor már fizetésképtelen volt), az elsőfokú bíróság okszerű következtetést vont le arra is, hogy az alperes ügyvezetése alatt az adós végig fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben volt."
A Cstv. 33/A. § (5) bekezdése szerint az őt terhelő felelősség alóli mentesüléshez a felperesnek kellett (volna) bizonyítania azt is, hogy a vezetési feladatai ellátása során a hitelezők érdekeit figyelembe vette.
A felelősség alóli mentesüléshez az alperesnek azt kellett volna eredményesen bizonyítania, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően nem vállalt az adós pénzügyi helyzetéhez képest indokolatlan üzleti kockázatot, vagy hogy az adott helyzetben az ilyen tisztséget betöltő személytől elvárható valamennyi intézkedést megtette a hitelezői veszteségek elkerülése, csökkentése, továbbá az adós szerve intézkedéseinek a kezdeményezése érdekében.
Az ítélőtábla rámutatott arra, hogy a felszámolási eljárásban a felszámoló kötelessége az adós vagyonának mielőbbi értékesítése, a hitelezői igények kielégítése, nem pedig az adós reorganizációjának az elősegítése. Másrészt a felszámolási eljárásban abban a kérdésben, hogy az adós gazdasági tevékenységének továbbfolytatása mennyiben észszerű, kizárólag a felszámoló jogosult dönteni, neki kell meghatározni azt, hogy az adós gazdasági tevékenységének észszerű befejezésével kapcsolatos teendők során milyen intézkedések indokoltak, mivel a felszámoló önálló felelősség mellett végzi a tevékenységét. Arra nincs mód, hogy az adós maga irányítsa a felszámolását. Az alperesnek mindezekkel tisztában kellett lennie, és így azzal is, hogy a hitelezői kérelem benyújtásával ellene kezdeményezett felszámolási eljárás alatt az adós reorganizációja nem reális célkitűzés, ezért az általa vezetett adós fizetésképtelenségének a megállapítása és a felszámolásának az elrendelése iránti kérelem 2013. november 7-ei benyújtására tekintettel nem a hitelezői érdekeket szolgálta az, hogy a 2014 januárjában kötött szerződéseiben a H. Kft.-nek az alperes az adós reorganizációs céljai gyakorlati megvalósítása érdekében menedzsmentszolgáltatás biztosítására, a tanácsadói szerződésben komplex reorganizációs program elkészítésére és annak a gyakorlati megvalósítása során tevékeny közreműködésre adott megbízást. Nyilvánvalóan nem a hitelezők érdekeit szolgálta az sem, hogy az alperes a vele 2014. április 4-én kötött megállapodásban a F. Kft. 571 500 000 Ft-os tartozását elengedte. Ezzel ugyanis anélkül csökkentette az adósnak a hitelezői követelések kielégítésére alkalmas vagyonát, hogy ugyanilyen mértékben az adós tartozásai is csökkentek volna.
Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok okszerű mérlegelésével állapította meg az alperesnek a Cstv. 33/A. § (1) bekezdése szerinti felelősségének a megállapításához szükséges valamennyi törvényi feltétel hiánytalan fennállását, tekintettel arra, hogy az alperes kimentésre irányuló bizonyítása eredménytelen volt.
Részben alapos volt ugyanakkor a fellebbezés a Pp. 342. § (1) bekezdésének a megsértésére alapítottan.
Tény, hogy az elsőfokú bíróság az ítéletében részletesen kifejtve megindokolta, hogy miért a teljes hitelezői állományt vette figyelembe végül a vagyoncsökkenés megjelölt összegével szemben. Ezzel az indokolási kötelezettségének eleget tett, az abban elfoglalt jogi állásponttal azonban az ítélőtábla nem értett egyet.
Ezzel szemben az ítélőtábla a Pécsi Ítélőtábla Gf.IV.40.020/2018/5. számú ítéletében kifejtett jogértelmezést tartja helyesnek, amely szerint a Cstv. 33/A. § (5) bekezdése esetében a vezető tisztségviselő felelőssége megállapításának alapjául szolgáló tényállási elem a felperes keresetében megjelölt tényállítástól függően a vagyoncsökkenés vagy a hitelezők kielégítése meghiúsulása, illetve meghiúsulásának lehetősége. Amennyiben a felperes keresetében vagyoncsökkenést állít, a bizonyítandó tény a vagyoncsökkenés bekövetkezte és mértéke, míg abban az esetben, ha a felperes a hitelezői igény meghiúsítására hivatkozik, a vagyoncsökkenés nem tényállási elem. Ebben az esetben azt kell bizonyítani, hogy a felszámolási eljárásban bejelentett, a felszámoló által nyilvántartásba vett hitelezői igények kielégítése a vezető tisztségviselő hitelezői érdekeket sértő magatartása következtében meghiúsulhat.
Ez következik a vezetői kártérítési felelősség jelenlegi jogi szabályozásából is. A Cstv. 33/A. §-át beiktató 2006. évi VI. törvény (Gt.) 14. §-a ugyanis a törvénytervezet miniszteri indoklása szerint - a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. tv. (Gt.) 33. § (3) bekezdésével összhangban - új, önálló felelősségi szabályt vezetett be, mely a vezető tisztségviselő felelősségét fogalmazza meg a hitelezők irányában, amennyiben a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben olyan gondatlanul megvalósított, jogszerűtlen gazdálkodást folytat, amelynek következtében a társaság hitelezőit kár éri. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte után - a Gt. indokolása szerint - a vezető tisztségviselőnek a hitelezők érdekeinek figyelembevételével kell eljárnia, ezért minden olyan eljárás, amely a társaság hitelezőinek a megkárosítását eredményezi, jogszerűtlen gazdálkodásnak minősül. A Cstv. 33/A. §-ára alapított kártérítési felelősség megállapítására a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezése utáni, hitelezői érdekeket sértő vagyonvesztés adhat alapot, a vezető tisztségviselő felelőssége a hitelezői érdekeket sértő vagyoncsökkenés mértékéig terjed. A felelősség megállapítására pedig olyan speciális kétlépcsős eljárást lehet igénybe venni, amelynek az első lépcsőjében (megállapítási per) kell vizsgálni a felelősség megállapításához szükséges tényeket mind a jogalap, mind az összegszerűség tekintetében. A második lépcsőben (marasztalási per) pedig a vezető marasztalása már csak olyan összeg erejéig történhet, amelyre a felelősségét jogerősen megállapították.
A jelen ügyben a felperes a keresetében vagyoncsökkenést állított, és nem hivatkozott a hitelezői igény kielégítése meghiúsítására. Ennélfogva nem volt lehetőség arra, hogy az elsőfokú bíróság a felperes keresetét mint a hitelezői követelések meghiúsítását eredményező vezetői kártérítési felelősség megállapítása iránti igényként bírálja el. A jelen esetben a felperes keresete tekintetében a vagyoncsökkenés mértéke olyan tényállási elem, amelyre vonatkozó felperesi kereseti tényállításhoz az elsőfokú bíróság a Pp. 2. § (2) bekezdése alapján kötve volt, és attól az ítéletében - a Pp. 2. § (1) bekezdésére figyelemmel - a kereseten való túlterjeszkedés tilalmának [Pp. 342. § (1) bekezdése] a megsértése nélkül nem térhetett (volna) el. A keresetben állított összegszerűségi korlát átlépése ugyanis akkor sem megengedett, ha az elsőfokú bíróságnak törvényes lehetősége lett volna arra, hogy az alperes jogellenes vezetői magatartásával okozott hitelezői érdeksérelem mértékét ne a vagyoncsökkenéssel, hanem hitelezők meghiúsított követelésének a mértékével azonosan állapítsa meg.
A perbeli esetben a felperes keresetében vagyoncsökkenést állított, ezért - amellett is, hogy az elsőfokú bíróság helyes megállapítása szerint a jelen perben a Cstv. 33/A. § (5) bekezdése szerinti (fordított) bizonyítás szabályai érvényesültek - a Pp. 265. § (1) bekezdése értelmében a vagyoncsökkenés tényét a felperesnek kellett bizonyítania.
Az ítélőtábla megállapítása szerint a H. Kft.-vel 2014. január 20-án megkötött szerződések megtámadása tárgyában hozott jogerős ítélet közokiratként bizonyítja azt a tényt, hogy a felperes a H. Kft.-vel 2014. január 20-án megkötött megbízási szerződések alapján különböző időpontokban mindösszesen 152 000 000 Ft-ot utalt át a H. Kft.-nek és engedményezéssel további 169 459 076 Ft-ot teljesített, miközben ezért az összesen 321 459 076 Ft ellenszolgáltatásért csupán 400 000 Ft értékű szolgáltatást kapott. Ezzel a felperes bizonyította, hogy az alperes által a felperes nevében kötött ez a két jogügylet a felperes vagyoni elemeit 321 059 076 Ft-tal terhelte, ugyanakkor nem vitásan a H. Kft.-t a felperes részére 321 059 976 Ft visszafizetésére kötelező jogerős ítéletet a kötelezett nem teljesítette, és a felszámolási vagyonából annak a megtérülése nem várható.
Az alperes nem vitatta a felperesnek azt a tényállítását, hogy a felperes ügyvezetőjeként az alperes a F. Kft.-vel kötött, 2014. április 4-én kelt megállapodásban a felperesnek a kft.-vel szemben fennálló követeléséből 571 500 000 Ft-ot elengedett. Tekintettel arra, hogy a tartozás elengedése a követelés jogosultját illető rendelkezési jog egyik eleme, az alperesnek ez a nyilatkozata a tartalma szerint joglemondás volt, amely annak a kötelemnek a megszűnésével járt, amely alapján a felperes a követelését a kötelezettel szemben érvényesíthette. Ezzel megszűnt e követelés kötelezettől történő behajtásának a jogi lehetősége. Figyelemmel arra, hogy a bírói gyakorlat szerint a vezetői felelősség megállapításához a Cstv. 33/A. § (1) bekezdésében megkívánt vagyoncsökkenés nem csupán az aktív vagyon csökkenését jelenti, hanem adott esetben ilyen a társaság tartozásának növekedése, illetve a követelések behajtásának elmaradása is, az alperes pedig azt az állítását, hogy az elengedett tartozásért a felperes ellentételezést kapott, semmivel nem igazolta, és értékelhető módon (tényállításszerűen) a fellebbezésében sem hivatkozott olyan tényre vagy körülményre, ami ezt alátámasztaná, az ítélőtábla azt állapította meg, hogy a felperes eleget tett az alperes jogellenes magatartásával okozati összefüggésben bekövetkezett vagyoncsökkenés bizonyítására vonatkozó kötelezettségének.
Tekintettel arra, hogy az elsőfokú bíróság azzal, hogy az ítéletében azt állapította meg, miszerint az alperes a hitelezők 6 810 971 826 Ft összegű követelésének a kielégítését meghiúsította, megsértette a Pp. 342. § (1) bekezdését, hiszen túlterjeszkedett a felperes kereseti kérelmén. Az ítélőtábla ennek a következményét akként vonta le, hogy - mivel az eljárási szabálysértés az érdemi döntés egészét nem érinti, így az ítélet hatályon kívül helyezésére e törvény szerint nincs szükség - a Pp. 383. § (1) bekezdése szerint az ügy érdemében döntött, az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdés III. fordulata alapján részben megváltoztatta akként, hogy mellőzte azt a rendelkezését, hogy "és ezáltal a hitelezők 6 810 971 826 (hatmilliárd-nyolcszáztízmillió-kilencszázhetvenegyezer-nyolcszázhuszonhat) Ft összegű követelésének kielégítését meghiúsította". Egyebekben az ítéletet helybenhagyta azzal, hogy megállapította, hogy ezzel okozati összefüggésben a gazdálkodó szervezet vagyona 892 559 076 Ft-tal csökkent.
(Debreceni Ítélőtábla Gf.III.30.257/2019/10.)