adozona.hu
BH 2020.9.278
BH 2020.9.278
A Kkt. 18/D. § (1) bekezdése a munkáltatónak a személyszállítási, illetve árufuvarozási tevékenységére történő beosztási kötelezettségéről rendelkezik. Helyes értelmezés szerint ez nem a tevékenység megkezdését követő egyes fuvarfeladatokra, hanem a fuvarozási tevékenység megkezdésére vonatkozik [A közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. tv. (Kkt.) 18/D. § (1) bekezdés].
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
[1] A felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás szerint a felperesek 2013. október 24-től álltak munkaviszonyban az alperessel gépkocsivezető munkakörben. Munkaszerződésük szerint 2013-ban havi 98 000 Ft, míg 2014-ben 101 500 Ft alapbérben, valamint külföldi munkavégzésükre tekintettel 40 euró napidíjban részesültek. Munkájukat havi munkaidő-keretben látták el. Munkaidejük, illetve a vezetéssel, pihenéssel töltött idejük rögzítésére a tachográf kártya használatával került sor. A felperese...
[2] A munkáltatónál a szabadság kiadásának gyakorlata az volt, hogy előzetes szóbeli megállapodást követően arra a gépkocsivezetők kérésének megfelelő időpontban és módon került sor. Amennyiben a munkáltató működési körében felmerült okból nem tudott fuvarfeladatokat biztosítani, e napokat az alperes szintén szabadságként vette nyilvántartásba. A szabadság kiadásáról a munkáltató ilyen esetben előzetesen nem értesítette a munkavállalókat és a munkavégzés nélküli napok szabadságkénti elszámolásáról a munkavállalók csupán a következő havi bérjegyzékből, vagy az alperes utólagos tájékoztatásából értesültek, szabadságnyilvántartást ugyanis az alperes külön nem vezetett.
[3] A felperesek munkaviszonya 2014. szeptember 11-én közös megegyezéssel megszűnt. Számukra a munkaviszony fennállása alatt szabadság nem került kiadásra. A munkaviszony megszűnésekor az alperes megfizette számukra a 2014. szeptember 1-től szeptember 11-ig terjedő időre járó alapbérüket a minimálbér alapulvételével, továbbá garantált bérminimumra történő kiegészítés címén személyenként további 173 662 Ft-ot, illetve 10 nap szabadság megváltásaként személyenként 46 667 Ft-ot.
[5] Az alperes a keresetek elutasítását kérte. A rendelkezésre állási időre járó bérpótlék és a műszakpótlék követelés jogalapját vitatta, összegszerűségét pedig azért, mert nézete szerint azt a mindenkori legkisebb kötelező munkabérrel, nem pedig a garantált bérminimummal kellett számítani. Előadása szerint a felperesek a garantált bérminimumra nem váltak jogosulttá, mivel a vonatkozó jogszabályi rendelkezések nem írják elő a tehergépkocsi-vezető, kamionsofőr munkakör ellátásához szükséges iskolai végzettségként a középfokú végzettséget, és ezt a munkáltató sem várta el. A rendkívüli munkaidőre járó bérpótlék követelés tekintetében kifejtette, hogy a jogszabály rendelkezése szerint a munkavégzés megkezdése előtti beosztásnak kell megtörténnie a 12 órás időtartam betartásával és nem az egyes fuvarfeladatokhoz képest számítandó ez az időköz. E jogszabályi kötelezettségének eleget tett, minden esetben legalább 12 órával korábban beosztotta a felpereseket munkavégzésre és a külföldön töltött munkavégzési idő alatt az egyes fuvarfeladatokra történő beosztás esetében ezt már nem kellett megtartania. Vitatta a szabadságmegváltás-különbözet iránti igényt is arra hivatkozva, hogy azt természetben adta ki a felperesek számára.
[7] A külföldi munkavégzéssel töltött időszak alatt az egyes fuvarfeladatok első 12 órájára vonatkozó rendkívüli munkaidőre járó bérpótlék vonatkozásában megállapította, hogy a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (a továbbiakban: Kkt.) 18/D. § (1) bekezdésére figyelemmel a munkavégzésre való beosztás nem fuvarfeladatonként történik, a jogszabályi rendelkezés az árufuvarozási tevékenység megkezdésére vonatkozik. Ez a tevékenység akkor kezdődik meg, amikor a gépjárművezető a munkáltató utasítása alapján akár többhetes munkavégzésre elindul. Miután a munkát felvette, már tudnia kellett, hogy a 2-3 hét külföldi tartózkodása alatt nem egyetlen fuvarfeladatot kell teljesítenie. Erre tekintettel a felperesek ilyen címen előterjesztett igényét elutasította. A szabadságmegváltás körében megállapította, hogy a munkáltatónak kellett volna bizonyítania, hogy a bérjegyzéken feltüntetett szabadságot ténylegesen kiadta, e kötelezettségének azonban nem tudott eleget tenni. A munkáltató nem teljesítette a szabadság hiteles és pontos nyilvántartására vonatkozó kötelezettségét, így köteles a különbözetként megjelölt összeget is megfizetni.
[8] Az alperes fellebbezése és a felperesek csatlakozó fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felpereseknek személyenként 586 686 Ft-ot és késedelmi kamatát. Határozatában kifejtette, hogy a kiadott munkaköri leírás alapján tényként volt megállapítható, hogy a munkáltató a gépkocsivezetőktől elvárta a középfokú végzettséget, ez a körülmény a munkáltatónál kifejezetten alkalmazási feltételnek számított. Ebből következően a különböző jogcímen járó pótlékokat a garantált bérminimum összegének alapulvételével kellett meghatározni.
[9] Egyetértett a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak a szabadságmegváltás körében kifejtett álláspontjával is, alaptalannak tartotta azonban a rendkívüli munkaidőre járó bérpótlék tárgyában kifejtett érvelését. A törvényszék álláspontja szerint a Kkt. 18/E. § (1) és (2) bekezdésében foglaltak alapján az állapítható meg, hogy a rendkívüli munkaidőre járó bérpótlékra való jogosultság szempontjából a külföldön munkavégzéssel töltött időszak tekintetében az egyes fuvarfeladatokra való tényleges beosztás időpontjának van jelentősége, nem pedig a külföldre utazás közlésének. A jogszabályi rendelkezés nem a munkaidőre történő beosztást jelenti. A Kkt. 18/D. § (1) bekezdése kifejezetten a tevékenységre való beosztásról rendelkezik, azaz a tényleges fuvarfeladat megkezdése előtt legalább 12 órával korábban köteles a munkáltató közölni, hogy konkrétan milyen szállítási feladatot kell a munkavállalónak végrehajtania. A perbeli esetben az egyes konkrét fuvarfeladatokat a munkavállalók külföldre történő kiutazásakor maga a munkáltató sem látta előre, a munkavállalókat ekként előre be sem osztotta, kizárólag akkor, amikor maga a konkrét fuvarfeladat a munkáltató előtt ismertté vált. Erre tekintettel a tényleges fuvarfeladat megkezdését megelőzően az értesítésre 12 órával korábban nem került sor, így a fuvarfeladat során a munkaidőnek e részére rendkívüli munkavégzésre járó pótlék illette meg a munkavállalókat.
[11] Az alperes megalapozatlannak találta a másodfokú bíróság rendkívüli munkaidőre járó bérpótlékkal kapcsolatos döntését is. Érvelése szerint a Kkt. 18/D. § (1) bekezdésének szövege egyértelmű a tekintetben, hogy a munkavégzésre történő beosztásnak kell annak megkezdése előtt legalább 12 órával megtörténnie. A másodfokú bíróság ezzel szemben a jogszabály szövegével szemben tényként rögzíti, hogy e jogszabályi rendelkezés nem a munkaidőre történő beosztást jelenti, ezt az álláspontját azonban megfelelő érveléssel nem támasztotta alá. A másodfokú bíróság álláspontjának megfelelő értelmezés azt eredményezné, hogy lehetetlenné válna a munkaidőbeosztás közlésére vonatkozó jogszabályi rendelkezések betartása.
[12] Kifogásolta azt is, hogy a másodfokú bíróság iratellenesen állapította meg azt, hogy az alperes nem vitatta az összegszerűségben a rendkívüli munkaidőre járó bérpótlék összegét, sértve ezzel a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglalt kötelezettségét. A másodfokú bíróság nem értékelte a 2018. április 18-án és augusztus 10-én kelt előkészítő iratban hivatkozott tanúvallomásokat annak ellenére, hogy azoknak jelentősége lett volna. A másodfokú bíróság által megsértett jogszabályhely e körben a Kkt. 18/D. §-a, továbbá a munka törvénykönyvről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 143. § (2) bekezdése.
[13] Nem találta megalapozottnak az alperes az eljárt bíróságoknak a szabadságmegváltás és szabadságmegváltás-különbözet körében meghozott határozatát sem. Érvelése szerint az eljárt bíróságok nem megfelelően értékelték a rendelkezésükre álló bizonyítékokat, a meghallgatott tanúk vallomását. A tanúvallomások kivétel nélkül azt támasztották alá, hogy a szabadság kiadásra került a felperesek számára a bérjegyzékek szerint, amit ők minden esetben megkaptak, és azt nem panaszolták. A szabadság-nyilvántartás elmulasztása nem egyenlő a szabadság kiadásának elmulasztásával, így annak szankciója nem lehet a szabadságmegváltás kétszeri megfizetése. A jogerős ítélet e körben sérti az Mt. 122. §-át, továbbá 124-125. §-ait.
[15] A felperesek a felülvizsgálati ellenkérelmükben kérték, hogy a Kúria a jogerős ítéletet hatályában tartsa fenn. Érvelésük szerint a garantált bérminimum mind a szabadság-megváltással kapcsolatos kereseti kérelem körében az eljárt bíróságok helyesen állapították meg a tényállást, megfelelően értékelték az azt alátámasztó bizonyítékokat. A munkáltató az összegszerűséget csak abban az esetben vitathatta volna, ha megállapítást nyer, hogy minimálbért kellett volna fizetnie, amennyiben azonban a bérpótlék alapját a garantált bérminimum képezi, úgy ez az összeg utóbb már nem vitatható. A felülvizsgálati eljárásban a bíróság mérlegelési körébe tartozó kérdés általában nem vizsgálható és nincs lehetőség a bizonyítékok ismételt értékelésére sem.
[17] Az alperes felülvizsgálati kérelmében kifogásolta, hogy az eljárt bíróságok tévesen jutottak arra a következtetésre, hogy a felperesek garantált bérminimumra váltak jogosulttá, e körben a nagyobbrészt helyesen megállapított tényállásból részben okszerűtlen, részben pedig iratellenes következtetéseket vontak le.
[18] A felülvizsgálati kérelem egymással szorosan összefüggő kötelező tartalmi kellékei a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése, valamint annak kifejtése, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja [Pp. 272. § (2) bekezdés]. Ezen együttes törvényi feltételeknek a fél akkor tesz eleget, ha egyrészt a megsértett jogszabályhelyet konkrétan megjelöli, másrészt pedig a hivatkozott jogszabálysértést tartalmilag is körülírja, az arra vonatkozó jogi álláspontját kifejti, vagyis ha a jogszabálysértésre vonatkozó indokait is ismerteti. Mindezek bármelyikének is a hiánya a felülvizsgálati kérelem hivatalbóli elutasítását eredményezi [a felülvizsgálati kérelem hivatalbóli elutasításának egyes kérdéseiről szóló 1/2016. (II. 15.) PK vélemény 3. pont].
[19] Az alperes felülvizsgálati kérelme II.1. pontjában a bizonyítékok értékelésének nem megfelelő voltát kifogásolta és megsértett jogszabályhelyként a Pp. 221. § (1) bekezdését, illetve a kötelező legkisebb munkabér (minimálbér) és a garantált bérminimum megállapításáról szóló egyes kormányrendeleteket jelölte meg. A Pp. 221. § (1) bekezdése az ítélet indokolásával kapcsolatos rendelkezéseket tartalmaz, ezen előírásoknak azonban az eljárt bíróságok eleget tettek. A felperes felülvizsgálati kérelmében azt állította, hogy a törvényszék a bizonyítékokat tévesen értékelte, abból helytelen következtetéseket vont le, e körben azonban megsértett jogszabályhelyet [Pp. 206. § (1) bekezdés] nem jelölt meg, így a felülvizsgálati kérelme ezen pontját a Kúria érdemben nem vizsgálta.
[20] A felülvizsgálati kérelem II.2. pontjában az alperes azt adta elő, hogy jogsértő módon, a Kkt. 18/D., 18/E. §-aiba, továbbá az Mt. 143. § (2) bekezdésébe ütköző módon kötelezte a másodfokú bíróság rendkívüli munkaidőre járó pótlék megfizetésére.
[21] A Kkt. 18/A-18/L. §-ai rendelkeznek az utazó munkavállaló munkaidejéről. A törvény 18/B. §-a pontosan meghatározza, hogy e szakaszok alkalmazásában mi minősül munkaidőnek, rendelkezésre állási időnek, illetve pihenőidőnek. A 18/D. § különbséget tesz az árufuvarozási tevékenységre beosztás, illetve a munkaidő-beosztás között. Az árufuvarozási tevékenységre a munkáltató osztja be a munkavállalót az egészséges és biztonságos munkavégzés, továbbá a közlekedésbiztonság követelményére figyelemmel a munkaviszonyra vonatkozó szabályokkal összhangban, ezt követően azonban a munkavállaló a munkaidejét a 18/D. § (3) bekezdésének megfelelően a munkaviszonyra vonatkozó szabályok, a szakmai szabályok, a menetrend és a munkáltató utasítása keretei között már maga osztja be. Az 18/D. § (1) bekezdése az árufuvarozási tevékenységre történő beosztás vonatkozásában írja elő kötelezettségként a munkáltató számára azt, hogy ezt a munkavégzés megkezdése előtt legalább 12 órával korábban közölje a munkavállalóval. Abban az esetben, ha a munkavállaló munkára képes állapotban van és az árufuvarozási tevékenységre történő beosztás és a munka megkezdése között kevesebb mint 12 óra áll a munkavállaló rendelkezésére a tevékenység megkezdésére való felkészülésre, úgy a munkaidő első 12 órája rendkívüli munkavégzésnek minősül.
[22] Helyesen állapította meg a törvényszék, hogy a 18/D. § (1) bekezdése kifejezetten a tevékenységre való beosztásról rendelkezik, ez azonban nem a tevékenység megkezdését követően kiadott egyes fuvarfeladatokra, hanem a fuvarozási tevékenység megkezdésére vonatkozik. Amennyiben e szabályt minden egyes munkáltatói utasítás esetén, az egyes fuvarfeladatok vonatkozásában is alkalmazni kellene, az ellehetetlenítené az árufuvarozási tevékenységet. Az árufuvarozási tevékenység megkezdése, a munkáltató utasítására történő munka felvételét követően a munkáltatónak a 18/D. § (2) bekezdése alapján arra kell törekednie a munkavégzés szervezése során, hogy a rendelkezésére álló lehetőségeken belül a munkavállaló pihenőidejének minél nagyobb részét az általa megválasztott helyen tudja eltölteni. Erre figyelemmel jogszabályba ütköző módon kötelezte a másodfokú bíróság az alperest a rendkívüli munkaidőre járó bérpótlék megfizetésére.
[23] Nem találta megalapozottnak a Kúria az alperes azzal kapcsolatos felülvizsgálati kérelmét, hogy jogsértően kötelezték az eljárt bíróságok az alperest a szabadságmegváltás és szabadságmegváltás-különbözet megfizetésére. E körben megsértett jogszabályhelyként a munkáltató az Mt. 122. §-át, illetve 124-125. §-át jelölte meg, azonban azt kifogásolta, hogy a tanúk vallomását nem megfelelően értékelték a bíróságok, megsértett jogszabályhelyként azonban a Pp. 206. § (1) bekezdését nem jelölte meg. Az Mt. 122. § (1) bekezdése a munkáltató kötelezettségévé teszi a szabadság kiadását. Az alperes állítása ellenére nem tudta bizonyítani, hogy e kötelezettségének eleget tett, ezért az Mt. 125. §-a alapján a ki nem adott arányos szabadságot meg kellett volna váltania. Mivel e kötelezettségének részben tett eleget, illetve a megváltásra nem a garantált bérminimum, hanem a minimálbér alapulvételével került sor, jogszabálysértés nélkül jutottak arra a következtetésre az eljárt bíróságok, hogy a különbözet megfizetésére köteles a munkáltató.
[24] Mindezekre figyelemmel a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet a rendkívüli munkaidőre járó díjazás megfizetése körében hatályon kívül helyezte és e körben az elsőfokú ítéletének a felperesek keresetét elutasító rendelkezését helybenhagyta, egyebekben a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria Mfv.X.10.325/2019.)
Az ügy száma: Mfv.X.10.325/2019/7.
A tanács tagjai: Dr. Stark Marianna a tanács elnöke
Dr. Tánczos Rita előadó bíró
Szolnokiné dr. Csernay Krisztina bíró
I. rendű felperes:
II. rendű felperes:
A felperesek képviselője: Dr. Jáki Zoltán Gábor ügyvéd
Az alperes:
Az alperes képviselője: Dr. Albert Zoltán ügyvéd
A per tárgya: elmaradt munkabér megfizetése
A felülvizsgálati kérelmet benyújtó fél: alperes
A felülvizsgálni kért jogerős határozat: Kecskeméti Törvényszék 6.Mf.20.389/2019/4.
Az elsőfokú bíróság határozata: Kecskeméti Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 6.M.312/2016/75.
A Kúria megállapítja, hogy a fellebbezési eljárásban 20.998,- (húszezer-kilencszázkilencvennyolc) Ft, míg a felülvizsgálati eljárásban 50.000,- (ötvenezer) Ft alperes által fizetendő illeték merült fel. A felperesek oldalán felmerült 93.869,- (kilencvenháromezer-nyolcszázhatvankilenc) Ft fellebbezési és 117.337,- (tizenhétezer-háromszázharminchét) Ft felülvizsgálati eljárási illetéket az állam viseli.
Az ítélet ellen felülvizsgálatnak nincs helye.
[2] A munkáltatónál a szabadság kiadásának gyakorlata az volt, hogy előzetes szóbeli megállapodást követően arra a gépkocsivezetők kérésének megfelelő időpontban és módon került sor. Amennyiben a munkáltató működési körében felmerült okból nem tudott fuvarfeladatokat biztosítani, e napokat az alperes szintén szabadságként vette nyilvántartásba. A szabadság kiadásáról a munkáltató ilyen esetben előzetesen nem értesítette a munkavállalókat és a munkavégzés nélküli napok szabadságkénti elszámolásáról a munkavállalók csupán a következő havi bérjegyzékből, vagy az alperes utólagos tájékoztatásából értesültek, szabadságnyilvántartást ugyanis az alperes külön nem vezetett.
[3] A felperesek munkaviszonya 2014. szeptember 11-én közös megegyezéssel megszűnt. Számukra a munkaviszony fennállása alatt szabadság nem került kiadásra. A munkaviszony megszűnésekor az alperes megfizette számukra a 2014. szeptember 1-től szeptember 11-ig terjedő időre járó alapbérüket a minimálbér alapul vételével, továbbá garantált bérminimumra történő kiegészítés címén személyenként további 173.662,- Ft-ot, illetve 10 nap szabadság megváltásaként személyenként 46.667,- Ft-ot.
[5] Az alperes a keresetek elutasítását kérte. A rendelkezésre állási időre járó bérpótlék és a műszakpótlék követelés jogalapját vitatta, összegszerűségét pedig azért, mert nézete szerint azt a mindenkori legkisebb kötelező munkabérrel, nem pedig a garantált bérminimummal kellett számítani. Előadása szerint a felperesek a garantált bérminimumra nem váltak jogosulttá, mivel a vonatkozó jogszabályi rendelkezések nem írják elő a tehergépkocsi vezető, kamionsofőr munkakör ellátásához szükséges iskolai végzettségként a középfokú végzettséget, és ezt a munkáltató sem várta el. A rendkívüli munkaidőre járó bérpótlék követelés tekintetében kifejtette, hogy a jogszabály rendelkezése szerint a munkavégzés megkezdése előtti beosztásnak kell megtörténnie a 12 órás időtartam betartásával és nem az egyes fuvarfeladatokhoz képest számítandó ez az időköz. E jogszabályi kötelezettségének eleget tett, minden esetben legalább 12 órával korábban beosztotta a felpereseket munkavégzésre és a külföldön töltött munkavégzési idő alatt az egyes fuvarfeladatokra történő beosztás esetében ezt már nem kellett megtartania. Vitatta a szabadságmegváltás-különbözet iránti igényt is arra hivatkozva, hogy azt természetben adta ki a felperesek számára.
[7] A bizonyítékok értékelését követően megállapította, hogy az alperes elvárta a felperesektől a középfokú végzettséget, szakképzettséget, ezen elvárást a munkaköri leírásban is rögzítette. A munkáltató ennek az ellenkezőjét nem bizonyította, így a felperesek követelését a garantált bérminimum összegét alapul véve kellett megállapítani.
[8] A külföldi munkavégzéssel töltött időszak alatt az egyes fuvarfeladatok első 12 órájára vonatkozó rendkívüli munkaidőre járó bérpótlék vonatkozásában megállapította, hogy a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (a továbbiakban: Kkt.) 18/D. § (1) bekezdésére figyelemmel a munkavégzésre való beosztás nem fuvarfeladatonként történik, a jogszabályi rendelkezés az árufuvarozási tevékenység megkezdésére vonatkozik. Ez a tevékenység akkor kezdődik meg, amikor a gépjárművezető a munkáltató utasítása alapján akár több hetes munkavégzésre elindul. Miután a munkát felvette, már tudnia kellett, hogy a 2-3 hét külföldi tartózkodása alatt nem egyetlen fuvarfeladatot kell teljesítenie. Erre tekintettel a felperesek ilyen címen előterjesztett igényét elutasította. A szabadságmegváltás körében megállapította, hogy a munkáltatónak kellett volna bizonyítania, hogy a bérjegyzéken feltüntetett szabadságot ténylegesen kiadta, e kötelezettségének azonban nem tudott eleget tenni. A munkáltató nem teljesítette a szabadság hiteles és pontos nyilvántartására vonatkozó kötelezettségét, így köteles a különbözetként megjelölt összeget is megfizetni.
[9] Az alperes fellebbezése és a felperesek csatlakozó fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felpereseknek személyenként 586.686,- Ft-ot és késedelmi kamatát. Határozatában kifejtette, hogy a kiadott munkaköri leírás alapján tényként volt megállapítható, hogy a munkáltató a gépkocsivezetőktől elvárta a középfokú végzettséget, ez a körülmény a munkáltatónál kifejezetten alkalmazási feltételnek számított. Ebből következően a különböző jogcímen járó pótlékokat a garantált bérminimum összegének alapulvételével kellett meghatározni.
[10] Egyetértett a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak a szabadságmegváltás körében kifejtett álláspontjával is, alaptalannak tartotta azonban a rendkívüli munkaidőre járó bérpótlék tárgyában kifejtett érvelését. A törvényszék álláspontja szerint a Kkt. 18/E. § (1) és (2) bekezdésében foglaltak alapján az állapítható meg, hogy a rendkívüli munkaidőre járó bérpótlékra való jogosultság szempontjából a külföldön munkavégzéssel töltött időszak tekintetében az egyes fuvarfeladatokra való tényleges beosztás időpontjának van jelentősége, nem pedig a külföldre utazás közlésének. A jogszabályi rendelkezés nem a munkaidőre történő beosztást jelenti. A Kkt. 18/D. § (1) bekezdése kifejezetten a tevékenységre való beosztásról rendelkezik, azaz a tényleges fuvarfeladat megkezdése előtt legalább 12 órával korábban köteles a munkáltató közölni, hogy konkrétan milyen szállítási feladatot kell a munkavállalónak végrehajtania. A perbeli esetben az egyes konkrét fuvarfeladatokat a munkavállalók külföldre történő kiutazásakor maga a munkáltató sem látta előre, a munkavállalókat ekként előre be sem osztotta, kizárólag akkor, amikor maga a konkrét fuvarfeladat a munkáltató előtt ismertté vált. Erre tekintettel a tényleges fuvarfeladat megkezdését megelőzően az értesítésre 12 órával korábban nem került sor, így a fuvarfeladat során a munkaidőnek e részére rendkívüli munkavégzésre járó pótlék illette meg a munkavállalókat.
[12] Az alperes megalapozatlannak találta a másodfokú bíróság rendkívüli munkaidőre járó bérpótlékkal kapcsolatos döntését is. Érvelése szerint a Kkt. 18/D. § (1) bekezdésének szövege egyértelmű a tekintetben, hogy a munkavégzésre történő beosztásnak kell annak megkezdése előtt legalább 12 órával megtörténnie. A másodfokú bíróság ezzel szemben a jogszabály szövegével szemben tényként rögzíti, hogy e jogszabályi rendelkezés nem a munkaidőre történő beosztást jelenti, ezt az álláspontját azonban megfelelő érveléssel nem támasztotta alá. A másodfokú bíróság álláspontjának megfelelő értelmezés azt eredményezné, hogy lehetetlenné válna a munkaidőbeosztás közlésére vonatkozó jogszabályi rendelkezések betartása.
[13] Kifogásolta azt is, hogy a másodfokú bíróság iratellenesen állapította meg azt, hogy az alperes nem vitatta az összegszerűségben a rendkívüli munkaidőre járó bérpótlék összegét, sértve ezzel a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglalt kötelezettségét. A másodfokú bíróság nem értékelte a 2018. április 18-án és augusztus 10-én kelt előkészítő iratban hivatkozott tanúvallomásokat annak ellenére, hogy azoknak jelentősége lett volna. A másodfokú bíróság által megsértett jogszabályhely e körben a Kkt. 18/D. §-a, továbbá a munka törvénykönyvről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 143. § (2) bekezdése.
[14] Nem találta megalapozottnak az alperes az eljárt bíróságoknak a szabadságmegváltás és szabadságmegváltás-különbözet körében meghozott határozatát sem. Érvelése szerint az eljárt bíróságok nem megfelelően értékelték a rendelkezésükre álló bizonyítékokat, a meghallgatott tanúk vallomását. A tanúvallomások kivétel nélkül azt támasztották alá, hogy a szabadság kiadásra került a felperesek számára a bérjegyzékek szerint, amit ők minden esetben megkaptak, és azt nem panaszolták. A szabadság-nyilvántartás elmulasztása nem egyenlő a szabadság kiadásának elmulasztásával, így annak szankciója nem lehet a szabadságmegváltás kétszeri megfizetése. A jogerős ítélet e körben sérti az Mt. 122. §-át, továbbá 124-125. §-ait.
[15] A felperesek a felülvizsgálati ellenkérelmükben kérték, hogy a Kúria a jogerős ítéletet hatályában tartsa fenn. Érvelésük szerint a garantált bérminimum mind a szabadság megváltással kapcsolatos kereseti kérelem körében az eljárt bíróságok helyesen állapították meg a tényállást, megfelelően értékelték az azt alátámasztó bizonyítékokat. A munkáltató az összegszerűséget csak abban az esetben vitathatta volna, ha megállapítást nyer, hogy minimálbért kellett volna fizetnie, amennyiben azonban a bérpótlék alapját a garantált bérminimum képezi, úgy ez az összeg utóbb már nem vitatható. A felülvizsgálati eljárásban a bíróság mérlegelési körébe tartozó kérdés általában nem vizsgálható és nincs lehetőség a bizonyítékok ismételt értékelésére sem.
[17] Az alperes felülvizsgálati kérelmében kifogásolta, hogy az eljárt bíróságok tévesen jutottak arra a következtetésre, hogy a felperesek garantált bérminimumra váltak jogosulttá, e körben a nagyobbrészt helyesen megállapított tényállásból részben okszerűtlen, részben pedig iratellenes következtetéseket vontak le.
[18] A felülvizsgálati kérelem egymással szorosan összefüggő kötelező tartalmi kellékei a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése, valamint annak kifejtése, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja [Pp. 272. § (2) bekezdés]. Ezen együttes törvényi feltételeknek a fél akkor tesz eleget, ha egyrészt a megsértett jogszabályhelyet konkrétan megjelöli, másrészt pedig a hivatkozott jogszabálysértést tartalmilag is körülírja, az arra vonatkozó jogi álláspontját kifejti, vagyis ha a jogszabálysértésre vonatkozó indokait is ismerteti. Mindezek bármelyikének is a hiánya a felülvizsgálati kérelem hivatalbóli elutasítását eredményezi [a felülvizsgálati kérelem hivatalbóli elutasításának egyes kérdéseiről szóló 1/2016. (II.15.) PK vélemény 3. pont].
[19] Az alperes felülvizsgálati kérelme II.1. pontjában a bizonyítékok értékelésének nem megfelelő voltát kifogásolta és megsértett jogszabályhelyként a Pp. 221. § (1) bekezdését, illetve a kötelező legkisebb munkabér (minimálbér) és a garantált bérminimum megállapításáról szóló egyes kormányrendeleteket jelölte meg. A Pp. 221. § (1) bekezdése az ítélet indokolásával kapcsolatos rendelkezéseket tartalmaz, ezen előírásoknak azonban az eljárt bíróságok eleget tettek. A felperes felülvizsgálati kérelmében azt állította, hogy a törvényszék a bizonyítékokat tévesen értékelte, abból helytelen következtetéseket vont le, e körben azonban megsértett jogszabályhelyet [Pp. 206. § (1) bekezdés] nem jelölt meg, így a felülvizsgálati kérelme ezen pontját a Kúria érdemben nem vizsgálta.
[20] A felülvizsgálati kérelem II.2. pontjában az alperes azt adta elő, hogy jogsértő módon, a Kkt. 18/D., 18/E. §-aiba, továbbá az Mt. 143. § (2) bekezdésébe ütköző módon kötelezte a másodfokú bíróság rendkívüli munkaidőre járó pótlék megfizetésére.
[21] A Kkt. 18/A.-18/L. §-ai rendelkeznek az utazó munkavállaló munkaidejéről. A törvény 18/B. §-a pontosan meghatározza, hogy e szakaszok alkalmazásában mi minősül munkaidőnek, rendelkezésre állási időnek, illetve pihenőidőnek. A 18/D. § különbséget tesz az árufuvarozási tevékenységre beosztás, illetve a munkaidő beosztás között. Az árufuvarozási tevékenységre a munkáltató osztja be a munkavállalót az egészséges és biztonságos munkavégzés, továbbá a közlekedésbiztonság követelményére figyelemmel a munkaviszonyra vonatkozó szabályokkal összhangban, ezt követően azonban a munkavállaló a munkaidejét a 18/D. § (3) bekezdésének megfelelően a munkaviszonyra vonatkozó szabályok, a szakmai szabályok, a menetrend és a munkáltató utasítása keretei között már maga osztja be. Az 18/D. § (1) bekezdése az árufuvarozási tevékenységre történő beosztás vonatkozásában írja elő kötelezettségként a munkáltató számára azt, hogy ezt a munkavégzés megkezdése előtt legalább 12 órával korábban közölje a munkavállalóval. Abban az esetben, ha a munkavállaló munkára képes állapotban van és az árufuvarozási tevékenységre történő beosztás és a munka megkezdése között kevesebb mint 12 óra áll a munkavállaló rendelkezésére a tevékenység megkezdésére való felkészülésre, úgy a munkaidő első 12 órája rendkívüli munkavégzésnek minősül.
[22] Helyesen állapította meg a törvényszék, hogy a 18/D. § (1) bekezdése kifejezetten a tevékenységre való beosztásról rendelkezik, ez azonban nem a tevékenység megkezdését követően kiadott egyes fuvarfeladatokra, hanem a fuvarozási tevékenység megkezdésére vonatkozik. Amennyiben e szabályt minden egyes munkáltatói utasítás esetén, az egyes fuvarfeladatok vonatkozásában is alkalmazni kellene, az ellehetetlenítené az árufuvarozási tevékenységet. Az árufuvarozási tevékenység megkezdése, a munkáltató utasítására történő munka felvételét követően a munkáltatónak a 18/D. § (2) bekezdése alapján arra kell törekednie a munkavégzés szervezése során, hogy a rendelkezésére álló lehetőségeken belül a munkavállaló pihenőidejének minél nagyobb részét az általa megválasztott helyen tudja eltölteni. Erre figyelemmel jogszabályba ütköző módon kötelezte a másodfokú bíróság az alperest a rendkívüli munkaidőre járó bérpótlék megfizetésére.
[23] Nem találta megalapozottnak a Kúria az alperes azzal kapcsolatos felülvizsgálati kérelmét, hogy jogsértően kötelezték az eljárt bíróságok az alperest a szabadságmegváltás és szabadságmegváltás-különbözet megfizetésére. E körben megsértett jogszabályhelyként a munkáltató az Mt. 122. §-át, illetve 124-125. §-át jelölte meg, azonban azt kifogásolta, hogy a tanúk vallomását nem megfelelően értékelték a bíróságok, megsértett jogszabályhelyként azonban a Pp. 206. § (1) bekezdését nem jelölte meg. Az Mt. 122. § (1) bekezdése a munkáltató kötelezettségévé teszi a szabadság kiadását. Az alperes állítása ellenére nem tudta bizonyítani, hogy e kötelezettségének eleget tett, ezért az Mt. 125. §-a alapján a ki nem adott arányos szabadságot meg kellett volna váltania. Mivel e kötelezettségének részben tett eleget, illetve a megváltásra nem a garantált bérminimum, hanem a minimálbér alapulvételével került sor, jogszabálysértés nélkül jutottak arra a következtetésre az eljárt bíróságok, hogy a különbözet megfizetésére köteles a munkáltató.
[24] Mindezekre figyelemmel a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet a rendkívüli munkaidőre járó díjazás megfizetése körében hatályon kívül helyezte és e körben az elsőfokú ítéletének a felperesek keresetét elutasító rendelkezését helybenhagyta, egyebekben a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
[26] Az alperes nagyobb részben pernyertes lett, ezért a felperesek a Pp. 78. § (1) bekezdése alapján kötelesek megfizetni az alperes számára az együttes másodfokú és felülvizsgálati eljárással kapcsolatban felmerült részperköltségét.
[27] A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a vészhelyzet ideje alatt érvényesülő egyes eljárásjogi intézkedésekről szóló 74/2020. (III.31.) korm. rendelet 29. § (2) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
[28] A felülvizsgálat lehetőségét a Pp. 271. § (1) bekezdés e) pontja kizárja.