adozona.hu
BH+ 2015.9.402
BH+ 2015.9.402
A munkavállaló munkavégzés hiányában akkor jogosult munkabérre, ha a munkáltató a beosztás szerinti munkaidőben a foglalkoztatási kötelezettségének nem tesz eleget. Az utóbbi feltétel bizonyítása hiányában a munkavállalók munkabér iránti igényét el kellett utasítani [2012. évi I. tv. (Mt.) 146. § (1) bek.; 1952. évi III. tv. (Pp.) 164. § (1) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A közigazgatási és munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperesek munkaerő-kölcsönzés keretében gépkocsivezetői munkakörben álltak az alperes alkalmazásában, havi 230 000 forint munkabér ellenében, amelyen felül a külföldi kikölcsönzés ideje alatt jogosultak voltak 40 euró napidíjra. A szerződésben foglaltak szerint munkaviszonyuk - próbaidő kikötése mellett - határozatlan időtartamra, de legfeljebb öt évre szólt.
Az I. r. felperes 2013. április 1-jén, a II. r. felperes...
BH+ 2015.9.402 A munkavállaló munkavégzés hiányában akkor jogosult munkabérre, ha a munkáltató a beosztás szerinti munkaidőben a foglalkoztatási kötelezettségének nem tesz eleget. Az utóbbi feltétel bizonyítása hiányában a munkavállalók munkabér iránti igényét el kellett utasítani [2012. évi I. tv. (Mt.) 146. § (1) bek.; 1952. évi III. tv. (Pp.) 164. § (1) bek.].
A közigazgatási és munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperesek munkaerő-kölcsönzés keretében gépkocsivezetői munkakörben álltak az alperes alkalmazásában, havi 230 000 forint munkabér ellenében, amelyen felül a külföldi kikölcsönzés ideje alatt jogosultak voltak 40 euró napidíjra. A szerződésben foglaltak szerint munkaviszonyuk - próbaidő kikötése mellett - határozatlan időtartamra, de legfeljebb öt évre szólt.Az I. r. felperes 2013. április 1-jén, a II. r. felperes április 2-án utazott ki a megadott Németországi címre, ahol a szerződés aláírását követően munkába álltak, folyamatos fuvarfeladatokat végeztek. A kölcsönvevő munkáltató utasításairól SMS formában kaptak tájékoztatást, munkavégzésük során K. J.-vel tartottak kapcsolatot, aki tolmács szerepet is ellátott. Az I. r. felperes 2013. április 4-étől 9-éig végzett munkát, amelynek során többször kifogásolta K. J. számára, hogy a kapott utasítások végrehajtása során nem lehet teljesíteni a munka és pihenőidőre vonatkozó szabályokat, ezért ilyen körülmények között nem kíván dolgozni. Az I. r. felperest a kifogásait követően egy szállodában helyezték el azzal, hogy hazautazásáról gondoskodni fognak. A II. r. felperes április 9-én hagyott fel a munkavégzéssel, és azt az utasítást kapta, hogy saját gépkocsijával hozza haza az I. r. felperest is.
A felperesek Németországból hazatérve a kölcsönbeadó munkáltatóval a kapcsolatot nem vették fel, munkavégzésre nem jelentkeztek, ilyen irányú szándékukat sem jelezték.
Az alperes a felperesek részére postán küldte meg a munkaviszonnyal kapcsolatos igazolásokat azzal, hogy az I. r. felperes jogviszonya 2013. április 1-jétől április 5-éig, a II. r. felperes jogviszonya 2013. április 2-től április 9-éig állt fenn. Ezen időtartamra járó munkabérüket elszámolta. A munkáltató mindkét felperes részére egy megállapodás-tervezetet küldött a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetéséről, amelyet a felperesek nem írtak alá.
A megállapodás meghiúsulását követően a felperesek fizetési meghagyás kibocsátását kérték az alperessel szemben, az I. r. felperes 1 097 727 forint, a II. r. felperes 1 087 273 forint munkabér igényt érvényesített.
Az alperes ellentmondása folytán perré alakult eljárásban a felperesek keresetüket fenntartották, az I. r. felperes 2013. április 6-ától augusztus 31-éig, a II. r. felperes április 10-étől augusztus 31-éig kérte az alperest elmaradt munkabér, valamint kamatainak megfizetésére kötelezni. Álláspontjuk szerint a munkaviszonyuk nem szűnt meg, a munkát az alperes intézkedése miatt hagyták abba és tértek haza. Mivel a munkáltató kötelezettsége ellenére nem foglalkoztatta őket, ezért díjazásra jogosultak voltak függetlenül attól, hogy időközben elhelyezkedtek, illetőleg munkanélküli ellátását kaptak. Részükről írásban nem került sor a felmondás közlésére, és a felek között erre vonatkozóan megállapodás sem jött létre. A II. r. felperes utazási költségként 300 euró megfizetésére is igényt tartott.
Az alperes az utazási költségigényt nem vitatta, annak mértékét 170 eurós összegben elfogadta, ezt meghaladóan a kereset elutasítását kérte.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest a II. r. felperes részére 170 euró költségtérítés megfizetésére, ezt meghaladóan a felperesek keresetét elutasította.
A Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 146. § (1) bekezdésére utalva megállapította, hogy munkabér abban az esetben illeti meg a munkavállalót, ha a munkáltató a foglalkoztatási kötelezettségének a beosztás szerinti munkaidőben nem tesz eleget. A perbeli bizonyítékok alapján kifejtette, mely szerint a kölcsönvevő munkáltató mindkét felperest foglalkoztatta, egyikük sem állította, hogy fuvarfeladat hiányában nem végeztek munkát. A pernek nem képezte tárgyát, hogy a kölcsönvevő munkáltató által kiadott utasítások az Mt. 54. § (2) bekezdése alapján jogszerűnek tekinthetők-e, azonban a felperesek jogszerűtlen utasítás esetén is kötelesek voltak a munkáltató rendelkezésére állni. Mivel a felperesek szóban kinyilvánították, hogy nem kívánnak a továbbiakban munkát végezni és jogviszonyukat sem kívánják fenntartani, továbbá Magyarországra történő visszaérkezésük után sem jelentkeztek munkavégzésre a kölcsönbeadó munkáltatónál, okkal levezethető, hogy munkaviszonyuk felszámolása a részükről történt meg.
Az elsőfokú bíróság utalt az Mt. 22. § (4) bekezdésében foglaltakra és megállapította, hogy az alaki kötöttség megsértésével tett nyilatkozat esetén az érvénytelenség jogkövetkezménye nem alkalmazható abban az esetben, ha a jognyilatkozat a felek egyező akaratából teljesedésbe ment. Mivel az alperes a felperesek nyilatkozatát tudomásul vette, a munkaviszony megszüntetésével kapcsolatos iratokat a részükre megküldte, a teljesített munkavégzésért járó munkabérüket megfizette, a felperesek ezt meghaladó munkabérigénye nem volt megalapozott.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság érvelése szerint annak nem volt jelentősége, hogy a munkáltató a felperesek részére megállapodás tervezetet küldött a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésére, mert ezen iratra a felperesek magatartása alapján már nem volt szükség.
A felperesek fellebbezése alapján eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú ítélet nem fellebbezett rendelkezését nem érintette, fellebbezett rendelkezését helybenhagyta.
A felperesek fellebbezésére utalva kiemelte, hogy a perben nem nyert bizonyítást azon állításuk, mely szerint őket K. J. tolmács küldte haza Németországból, az állítás bizonyítatlanságát a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján pedig terhükre kellett értékelni.
Az Mt. 220. § (6) bekezdésére, továbbá (4) bekezdésére utalással kifejtette, hogy a munkaviszony megszüntetésére irányuló jognyilatkozatot a munkavállaló a kölcsönbeadóval köteles közölni, erre pedig a (4) bekezdés rendelkezése alapján azonnali hatályú felmondással abban az esetben is lehetősége van, ha a munkaviszonyból származó lényeges kötelezettség jelentős mértékű megszegését a kölcsönvevő tanúsítja.
A törvényszék álláspontja szerint K. J. tanúvallomásával szemben nem igazolódott az a felperesi állítás, hogy a kölcsönvevő által tanúsított és a kikölcsönzött munkavállaló által sérelmezett magatartással kapcsolatban a jognyilatkozat nem a munkaerő-kölcsönzési jogviszony megszüntetésére irányult volna. A munkaviszony megszüntetésére irányuló szóban tett felperesi nyilatkozatokat a tolmács telefonon továbbította a Németországban tartózkodó ügyvezető részére, amely az Mt. 31. §-a alapján alkalmazandó, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. tv. (a továbbiakban: Ptk.) 6:5. §-a (1) bekezdése alapján nyomban hatályossá vált.
A törvényszék egyetértett az elsőfokú bíróságnak az Mt. 22. § (4) bekezdése kapcsán kifejtett álláspontjával is. A fellebbezéssel kapcsolatban még kiemelte, hogy a perben az alperes nem állította, hogy a munkaviszony az általa kezdeményezett közös megegyezés alapján került megszüntetésre. A felpereseknek az alaki kötöttség megsértésével tett nyilatkozata a tolmács közvetítésével hatályosult.
A felperesek a felülvizsgálati kérelmükben a jogerős ítéletnek az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedő hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat meghozatalát, a kereseti kérelemnek történő helyt adást kérték.
Álláspontjuk szerint a jogerős ítélet a Pp. 164. § (1) bekezdésébe ütközik, mivel a perben a munkavállalói felmondás tényét az alperesnek kellett volna bizonyítania, amelyre K. J. tanúvallomása nem volt alkalmas, az ellentétben állt nyilatkozatukkal. Álláspontjuk szerint a hivatkozott tanúvallomás nem tekinthető elfogulatlannak, mivel a tolmács megbízási jogviszonyban állt az alperessel, ezért a megbízó érdekeit volt köteles képviselni.
Megalapozott a jogerős ítélet azon jogi álláspontja, hogy a munkaviszony az írásbeli alakiság mellőzésével is megszüntethető, amennyiben a felek magatartása egybehangzóan ezt támasztja alá. A törvényszék azonban téves következtetést vont le abból, hogy hazatérésüket követően nem jelentkeztek munkavégzésre, mivel K. J. tolmács útján a munkáltató őket arra utasította, hogy adják le a munkaeszközöket és térjenek haza, további foglalkoztatásukról a munkáltató fog intézkedni. Ebből következően a kapott információ alapján nem nekik kellett volna itthon a munkáltatónál jelentkezni, hanem a munkáltatónak kellett volna számukra munkát biztosítani.
Az eljáró bíróságok ezen túl figyelmen kívül hagyták azt a peres iratokkal is igazolt tényt, hogy sem a munkaszerződésben, sem egyéb tájékoztatóban nem volt megjelölve a munkáltatói jogkör gyakorlója és elérhetősége, ezért a munkára jelentkezés elmaradása akkor sem lenne számukra felróható, ha őket ez a kötelezettség valóban terhelte volna.
Az eljáró bíróságok ezen túl a Pp. 206. §-ba ütközően az ügy érdemére kiható súlyos mérlegelési hibát vétettek azzal, hogy nem vonták értékelési körükbe az alperes által, a lakcímükre hazaérkezésük után kiküldött, a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésére vonatkozó okiratokat. A bíróságok megállapították, hogy ez az irat joghatás kiváltására nem volt alkalmas, de ennek indokát nem adták meg. Önmagában a megállapodás tervezet elküldése bizonyítja, hogy a munkaviszony más jogcímen előtte nem került, nem kerülhetett megszüntetésre. Ezen irat kézhezvétele után megalapozottan gondolhatták, hogy munkaviszonyuk változatlanul fennáll, ennek hiányában ugyanis a megszüntetésére vonatkozó kezdeményezés indokolatlan lenne. Ebből következően szóbeli munkavállalói felmondással és egyező ráutaló magatartással a munkaviszony nem szűnt meg, így a bíróságok ítéletei jogszabálysértőek.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában történő fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
Az eljáró bíróságok helytállóan állapították meg, hogy a felperesek a keresetüket nem arra alapítva terjesztették elő, hogy a munkaviszonyuk jogellenesen került megszüntetésre, hanem 2014. augusztus 31. napjáig elmaradt munkabérüket igényelték, ezért az eljáró bíróságoknak abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy ezen igényük Magyarországra történt hazaérkezésüket követően és munkavégzés hiányában megalapozott volt-e.
A megállapított tényállás szerint a felperesek Németországban néhány nap után a munkavégzéssel felhagytak, hazatértek, majd járadékot vettek igénybe, illetve elhelyezkedtek, az alperesnél munkavégzésre nem jelentkeztek.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság helytállóan állapította meg, hogy a munkavállalót alapbér munkavégzés hiányában abban az esetben illeti meg, ha a munkáltató a foglalkoztatási kötelezettségének a beosztás szerinti munkaidőben (állásidő) nem tesz eleget [Mt. 146. § (1) bekezdése]. A felpereseknek ezért a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján az alperes foglalkoztatási kötelezettségének megsértését kellett bizonyítani, azon állításukat kellett igazolni, mely szerint K. J. a németországi munkavégzés befejezését követően olyan tartalmú utasítást közölt számukra, hogy a munkáltató a hazaérkezésüket követően jelentkezni fog a foglalkoztatásuk érdekében, amely állításukat azonban a tanúvallomás nem támasztotta alá. A tolmács vallomásának - a felperesek kereseti kérelmére tekintettel - nem a munkaviszony megszüntetésének módja vagy időpontja szempontjából volt jelentősége, hanem annak körében, hogy az a felperesek állítását a további foglalkoztatás körében mennyiben támasztja alá. Ennek alapján nem volt jelentősége annak sem, hogy K. J. tanúvallomása az alperessel fennálló megbízási jogviszonyra tekintettel elfogulatlannak tekinthető-e, mivel ennek figyelmen kívül hagyása esetén a felperesek nyilatkozatát egyéb bizonyíték nem támasztotta alá, ezért a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján ezt a terhükre kellett értékelni. Mivel a felperesek az alperes foglalkoztatási kötelezettségének megsértését nem igazolták, munkavégzés hiányában őket munkabér nem illeti meg.
A felperesek alaptalanul hivatkoztak arra, hogy nem ismerték a munkáltatói jogkört gyakorló személyt, mivel a munkaszerződésben foglalt adatok alapján, illetve K. J.-n keresztül módjuk lett volna kapcsolatot teremteni az alperessel, ezt azonban a perbeli iratok szerint meg sem kísérelték. Ezen mulasztásuk, valamint az a körülmény, hogy a hazaérkezésüket követően munkanélküli ellátást vettek igénybe, illetve más munkáltatónál elhelyezkedtek, kizárja annak megállapíthatóságát, hogy az alperes a foglalkoztatási kötelezettségének nem tett eleget és ezért a felperesek munkavégzés hiányában is jogosultak díjazásra.
A fentiekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet - eltérő indokolással - a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria Mfv. II. 10.056/2015.)
* * *
TELJES HATÁROZAT
A Kúria a Prekub Ügyvédi Iroda (ügyintéző: dr. Prekub János ügyvéd) által képviselt V. I. I. r. és S. Gy. II. r. felpereseknek a dr. Udvarhelyi Miklós ügyvéd által képviselt H. Kft. alperes ellen munkabér megfizetése iránt a Veszprémi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságnál 1.M.319/2013. szám alatt megindított és másodfokon a Veszprémi Törvényszék 3.Mf.20.740/2014/4. számú ítéletével jogerősen befejezett perében az említett másodfokú határozat ellen a felperesek által előterjesztett felülvizsgálati kérelem folytán - tárgyaláson kívül - meghozta a következő
í t é l e t e t :
A Kúria a Veszprémi Törvényszék 3.Mf.20.740/2014/4. számú ítéletét abban a részében, amelyben helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletének a felperesek elmaradt munkabér megfizetésére irányuló keresetét elutasító rendelkezését, hatályában fenntartja, ezt meghaladóan nem érinti.
Kötelezi a felpereseket, hogy tizenöt napon belül fizessenek meg az alperesnek személyenként 10 000-10 000 (tízezer-tízezer) forint felülvizsgálati eljárási költséget.
A felülvizsgálati eljárás illetékét az állam viseli.
I n d o k o l á s
A közigazgatási és munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperesek munkaerő-kölcsönzés keretében gépkocsivezetői munkakörben álltak az alperes alkalmazásában, havi 230 000 forint munkabér ellenében, amelyen felül a külföldi kikölcsönzés ideje alatt jogosultak voltak 40 euró napidíjra. A szerződésben foglaltak szerint munkaviszonyuk - próbaidő kikötése mellett - határozatlan időtartamra, de legfeljebb öt évre szólt.
Az I. r. felperes 2013. április 1-jén, a II. r. felperes április 2-án utazott ki a megadott Németországi címre, ahol a szerződés aláírását követően munkába álltak, folyamatos fuvarfeladatokat végeztek. A kölcsönvevő munkáltató utasításairól sms formában kaptak tájékoztatást, munkavégzésük során K. J.-vel tartottak kapcsolatot, aki tolmács szerepet is ellátott. Az I. r. felperes 2013. április 4-étől 9-éig végzett munkát, amelynek során többször kifogásolta K. J. számára, hogy a kapott utasítások végrehajtása során nem lehet teljesíteni a munka és pihenőidőre vonatkozó szabályokat, ezért ilyen körülmények között nem kíván dolgozni. Az I. r. felperest a kifogásait követően egy szállodában helyezték el avval, hogy hazautazásáról gondoskodni fognak. A II. r. felperes április 9-én hagyott fel a munkavégzéssel, és azt az utasítást kapta, hogy saját gépkocsijával hozza haza az I. r. felperest is.
A felperesek Németországból hazatérve a kölcsönbeadó munkáltatóval a kapcsolatot nem vették fel, munkavégzésre nem jelentkeztek, ilyen irányú szándékukat sem jelezték.
Az alperes a felperesek részére postán küldte meg a munkaviszonnyal kapcsolatos igazolásokat avval, hogy az I. r. felperes jogviszonya 2013. április 1-től április 5-éig, a II. r. felperes jogviszonya 2013. április 2-től április 9-éig állt fenn. Ezen időtartamra járó munkabérüket elszámolta. A munkáltató mindkét felperes részére egy megállapodás-tervezetet küldött a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetéséről, amelyet a felperesek nem írtak alá.
A megállapodás meghiúsulását követően a felperesek fizetési meghagyás kibocsátását kérték az alperessel szemben, az I. r. felperes 1 097 727 forint, a II. r. felperes 1 087 273 forint munkabér igényt érvényesített.
Az alperes ellentmondása folytán perré alakult eljárásban a felperesek keresetüket fenntartották, az I. r. felperes 2013. április 6-ától augusztus 31-éig, a II. r. felperes április 10-étől augusztus 31-éig kérte az alperest elmaradt munkabér, valamint kamatainak megfizetésére kötelezni. Álláspontjuk szerint a munkaviszonyuk nem szűnt meg, a munkát az alperes intézkedése miatt hagyták abba és tértek haza. Mivel a munkáltató kötelezettsége ellenére nem foglalkoztatta őket, ezért díjazásra jogosultak voltak függetlenül attól, hogy időközben elhelyezkedtek, illetőleg munkanélküli ellátását kaptak. Részükről írásban nem került sor a felmondás közlésére, és a felek között erre vonatkozóan megállapodás sem jött létre. A II. r. felperes utazási költségként 300 euró megfizetésére is igényt tartott.
Az alperes az utazási költségigényt nem vitatta, annak mértékét 170 eurós összegben elfogadta, ezt meghaladóan a kereset elutasítását kérte.
A Veszprémi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság az 1.M.319/2013/12. számú ítéletével kötelezte az alperest a II. r. felperes részére 170 euró költségtérítés megfizetésére, ezt meghaladóan a felperesek keresetét elutasította.
A Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. tv. (a továbbiakban: Mt.) 146. § (1) bekezdésére utalva megállapította, hogy munkabér abban az esetben illeti meg a munkavállalót, ha a munkáltató a foglalkoztatási kötelezettségének a beosztás szerinti munkaidőben nem tesz eleget. A perbeli bizonyítékok alapján kifejtette, mely szerint a kölcsönvevő munkáltató mindkét felperest foglalkoztatta, egyikük sem állította, hogy fuvarfeladat hiányában nem végeztek munkát. A pernek nem képezte tárgyát, hogy a kölcsönvevő munkáltató által kiadott utasítások az Mt. 54. § (2) bekezdése alapján jogszerűnek tekinthetők-e, azonban a felperesek jogszerűtlen utasítás esetén is kötelesek voltak a munkáltató rendelkezésére állni. Mivel a felperesek szóban kinyilvánították, hogy nem kívánnak a továbbiakban munkát végezni és jogviszonyukat sem kívánják fenntartani, továbbá Magyarországra történő visszaérkezésük után sem jelentkeztek munkavégzésre a kölcsönbeadó munkáltatónál, okkal levezethető, hogy munkaviszonyuk felszámolása a részükről történt meg.
Az elsőfokú bíróság utalt az Mt. 22. § (4) bekezdésében foglaltakra és megállapította, hogy az alaki kötöttség megsértésével tett nyilatkozat esetén az érvénytelenség jogkövetkezménye nem alkalmazható abban az esetben, ha a jognyilatkozat a felek egyező akaratából teljesedésbe ment. Mivel az alperes a felperesek nyilatkozatát tudomásul vette, a munkaviszony megszüntetésével kapcsolatos iratokat a részükre megküldte, a teljesített munkavégzésért járó munkabérüket megfizette, a felperesek ezt meghaladó munkabérigénye nem volt megalapozott.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság érvelése szerint annak nem volt jelentősége, hogy a munkáltató a felperesek részére megállapodás tervezetet küldött a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésére, mert ezen iratra a felperesek magatartása alapján már nem volt szükség.
A felperesek fellebbezése alapján eljárt Veszprémi Törvényszék a 3.Mf.20.740/2014/4. számú ítéletével az elsőfokú ítélet nem fellebbezett rendelkezését nem érintette, fellebbezett rendelkezését helybenhagyta.
A felperesek fellebbezésére utalva kiemelte, hogy a perben nem nyert bizonyítást azon állításuk, mely szerint őket K. J. tolmács küldte haza Németországból, az állítás bizonyítatlanságát a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján pedig terhükre kellett értékelni.
Az Mt. 220. § (6) bekezdésére, továbbá (4) bekezdésére utalással kifejtette, hogy a munkaviszony megszüntetésére irányuló jognyilatkozatot a munkavállaló a kölcsönbeadóval köteles közölni, erre pedig a (4) bekezdés rendelkezése alapján azonnali hatályú felmondással abban az esetben is lehetősége van, ha a munkaviszonyból származó lényeges kötelezettség jelentős mértékű megszegését a kölcsönvevő tanúsítja.
A törvényszék álláspontja szerint K. J. tanúvallomásával szemben nem igazolódott az a felperesi állítás, hogy a kölcsönvevő által tanúsított és a kikölcsönzött munkavállaló által sérelmezett magatartással kapcsolatban a jognyilatkozat nem a munkaerő-kölcsönzési jogviszony megszüntetésére irányult volna. A munkaviszony megszüntetésére irányuló szóban tett felperesi nyilatkozatokat a tolmács telefonon továbbította a Németországban tartózkodó ügyvezető részére, amely az Mt. 31. §-a alapján alkalmazandó, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. tv. (a továbbiakban: Ptk.) 6:5. §-a (1) bekezdése alapján nyomban hatályossá vált.
A törvényszék egyetértett az elsőfokú bíróságnak az Mt. 22. § (4) bekezdése kapcsán kifejtett álláspontjával is. A fellebbezéssel kapcsolatban még kiemelte, hogy a perben az alperes nem állította, hogy a munkaviszony az általa kezdeményezett közös megegyezés alapján került megszüntetésre. A felpereseknek az alaki kötöttség megsértésével tett nyilatkozata a tolmács közvetítésével hatályosult.
A felperesek a felülvizsgálati kérelmükben a jogerős ítéletnek az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedő hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat meghozatalát, a kereseti kérelemnek történő helyt adást, továbbá az alperes első-, másodfokú és felülvizsgálati eljárási költségben történő marasztalását kérték.
Álláspontjuk szerint a jogerős ítélet a Pp. 164. § (1) bekezdésébe ütközik, mivel a perben a munkavállalói felmondás tényét az alperesnek kellett volna bizonyítania, amelyre K. J. tanúvallomása nem volt alkalmas, az ellentétben állt nyilatkozatukkal. Álláspontjuk szerint a hivatkozott tanúvallomás nem tekinthető elfogulatlannak, mivel a tolmács megbízási jogviszonyban állt az alperessel, ezért a megbízó érdekeit volt köteles képviselni.
Megalapozott a jogerős ítélet azon jogi álláspontja, hogy a munkaviszony az írásbeli alakiság mellőzésével is megszüntethető, amennyiben a felek magatartása egybehangzóan ezt támasztja alá. A törvényszék azonban téves következtetést vont le abból, hogy hazatérésüket követően nem jelentkeztek munkavégzésre, mivel K. J. tolmács útján a munkáltató őket arra utasította, hogy adják le a munkaeszközöket és térjenek haza, további foglalkoztatásukról a munkáltató fog intézkedni. Ebből következően a kapott információ alapján nem nekik kellett volna itthon a munkáltatónál jelentkezni, hanem a munkáltatónak kellett volna számukra munkát biztosítani.
Az eljáró bíróságok ezen túl figyelmen kívül hagyták azt a peres iratokkal is igazolt tényt, hogy sem a munkaszerződésben, sem egyéb tájékoztatóban nem volt megjelölve a munkáltatói jogkör gyakorlója és elérhetősége, ezért a munkára jelentkezés elmaradása akkor sem lenne számukra felróható, ha őket ez a kötelezettség valóban terhelte volna.
Az eljáró bíróságok ezen túl a Pp. 206. §-ba ütközően az ügy érdemére kiható súlyos mérlegelési hibát vétettek azzal, hogy nem vonták értékelési körükbe az alperes által, a lakcímükre hazaérkezésük után kiküldött, a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésére vonatkozó okiratokat. A bíróságok megállapították, hogy ez az irat joghatás kiváltására nem volt alkalmas, de ennek indokát nem adták meg. Önmagában a megállapodás tervezet elküldése bizonyítja, hogy a munkaviszony más jogcímen előtte nem került, nem kerülhetett megszüntetésre. Ezen irat kézhezvétele után megalapozottan gondolhatták, hogy munkaviszonyuk változatlanul fennáll, ennek hiányában ugyanis a megszüntetésére vonatkozó kezdeményezés indokolatlan lenne. Ebből következően szóbeli munkavállalói felmondással és egyező ráutaló magatartással a munkaviszony nem szűnt meg, így a bíróságok ítéletei jogszabálysértőek.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában történő fenntartását és a felperesek felülvizsgálati eljárási költségben történő marasztalását kérte.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
Az eljáró bíróságok helytállóan állapították meg, hogy a felperesek a keresetüket nem arra alapítva terjesztették elő, hogy a munkaviszonyuk jogellenesen került megszüntetésre, hanem 2014. augusztus 31. napjáig elmaradt munkabérüket igényelték, ezért az eljáró bíróságoknak abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy ezen igényük Magyarországra történt hazaérkezésüket követően és munkavégzés hiányában megalapozott volt-e.
A megállapított tényállás szerint a felperesek Németországban néhány nap után a munkavégzéssel felhagytak, hazatértek, majd járadékot vettek igénybe, illetve elhelyezkedtek, az alperesnél munkavégzésre nem jelentkeztek.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság helytállóan állapította meg, hogy a munkavállalót alapbér munkavégzés hiányában abban az esetben illeti meg, ha a munkáltató a foglalkoztatási kötelezettségének a beosztás szerinti munkaidőben (állásidő) nem tesz eleget (Mt. 146. § (1) bekezdése). A felpereseknek ezért a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján az alperes foglalkoztatási kötelezettségének megsértését kellett bizonyítani, azon állításukat kellett igazolni, mely szerint K. J. a németországi munkavégzés befejezését követően olyan tartalmú utasítást közölt számukra, hogy a munkáltató a hazaérkezésüket követően jelentkezni fog a foglalkoztatásuk érdekében, amely állításukat azonban a tanúvallomás nem támasztotta alá. A tolmács vallomásának - a felperesek kereseti kérelmére tekintettel - nem a munkaviszony megszüntetésének módja vagy időpontja szempontjából volt jelentősége, hanem annak körében, hogy az a felperesek állítását a további foglalkoztatás körében mennyiben támasztja alá. Ennek alapján nem volt jelentősége annak sem, hogy K. J. tanúvallomása az alperessel fennálló megbízási jogviszonyra tekintettel elfogulatlannak tekinthető-e, mivel ennek figyelmen kívül hagyása esetén a felperesek nyilatkozatát egyéb bizonyíték nem támasztotta alá, ezért a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján ezt a terhükre kellett értékelni. Mivel a felperesek az alperes foglalkoztatási kötelezettségének megsértését nem igazolták, munkavégzés hiányában őket munkabér nem illeti meg.
A felperesek alaptalanul hivatkoztak arra, hogy nem ismerték a munkáltatói jogkört gyakorló személyt, mivel a munkaszerződésben foglalt adatok alapján, illetve K. J.-n keresztül módjuk lett volna kapcsolatot teremteni az alperessel, ezt azonban a perbeli iratok szerint meg sem kísérelték. Ezen mulasztásuk, valamint az a körülmény, hogy a hazaérkezésüket követően munkanélküli ellátást vettek igénybe, illetve más munkáltatónál elhelyezkedtek, kizárja annak megállapíthatóságát, hogy az alperes a foglalkoztatási kötelezettségének nem tett eleget és ezért a felperesek munkavégzés hiányában is jogosultak díjazásra.
A fentiekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet - eltérő indokolással - a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
A felpereseket a Pp. 78. § (1) bekezdése alapján kötelezte perköltség megfizetésére.
A felperesek munkavállalói költségkedvezményére tekintettel a felülvizsgálati eljárás illetékét a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. §-a alapján az állam viseli.
Budapest, 2015. május 6.
Dr. Stark Marianna s.k. a tanács elnöke, Szolnokiné dr. Csernay Krisztina s.k. előadó bíró, Sipőczné dr. Tánczos Rita s.k. bíró
(Kúria Mfv. II. 10.056/2015.)