adozona.hu
ÍH 2014.38
ÍH 2014.38
FELSZÁMOLÁS KEZDETE UTÁN ENGEDMÉNYEZETT KÖVETELÉS BESZÁMÍTÁSÁNAK TILALMA - VAGYONI ÉRTÉKŰ JOGOT NYILVÁNOS ÉRTÉKESÍTÉSEN SZERZŐ SZÁMÁRA TILOS BESZÁMÍTÁS - SEMMIS BESZÁMÍTÁSI JOGNYILATKOZAT - FELSZÁMOLÓ DÍJAZÁSA SZEMPONTJÁBÓL FIGYELMEN KÍVÜL MARADÓ SEMMIS BESZÁMÍTÁSI ÜGYLET I. A Cstv. tiltja a beszámítást olyan követelés tekintetében, amelyet a felszámolás kezdő időpontját követően engedményeztek, valamint a tulajdonjogot vagy más vagyoni értékű jogot a nyilvános értékesítésen megszerző fél számára [Cstv. 36.
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság 14. sorszámú végzésével a kifogást elutasította.
A végzés indokolása szerint az elsőfokú bíróság az R. Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. adós felszámolását 2009. április 21-én érkezett kérelem alapján a 2010. április 15-én közzétett végzésével rendelte el.
A megállapított tényállás szerint az adós tulajdonát képezte a T. Körzeti Földhivatalnál, K. 0632/2 helyrajzi számon nyilvántartott, kivett üzem művelési ágú, 25 038 m2 alapterületű külterületi ingatlan. Az ingatlant a...
ÍH 2014.38 FELSZÁMOLÁS KEZDETE UTÁN ENGEDMÉNYEZETT KÖVETELÉS BESZÁMÍTÁSÁNAK TILALMA - VAGYONI ÉRTÉKŰ JOGOT NYILVÁNOS ÉRTÉKESÍTÉSEN SZERZŐ SZÁMÁRA TILOS BESZÁMÍTÁS - SEMMIS BESZÁMÍTÁSI JOGNYILATKOZAT - FELSZÁMOLÓ DÍJAZÁSA SZEMPONTJÁBÓL FIGYELMEN KÍVÜL MARADÓ SEMMIS BESZÁMÍTÁSI ÜGYLET
I. A Cstv. tiltja a beszámítást olyan követelés tekintetében, amelyet a felszámolás kezdő időpontját követően engedményeztek, valamint a tulajdonjogot vagy más vagyoni értékű jogot a nyilvános értékesítésen megszerző fél számára [Cstv. 36. § (1) bek., 49. § (4) bek.].
II. A tilalomba ütköző beszámításra irányuló jognyilatkozat semmis, nem váltja ki a jogszerű beszámításhoz fűződő joghatást. Így fel sem merülhet olyan értelmezés, hogy a beszámítással teljesített vételár-követelést befolyt vételárnak lehetne tekintetni, s alapját képezhetné a felszámoló díjazásának [Cstv. 49. § (4) bek.; 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 200. § (2) bek., 269. § (2) bek.].
Az elsőfokú bíróság 14. sorszámú végzésével a kifogást elutasította.
A végzés indokolása szerint az elsőfokú bíróság az R. Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. adós felszámolását 2009. április 21-én érkezett kérelem alapján a 2010. április 15-én közzétett végzésével rendelte el.
A megállapított tényállás szerint az adós tulajdonát képezte a T. Körzeti Földhivatalnál, K. 0632/2 helyrajzi számon nyilvántartott, kivett üzem művelési ágú, 25 038 m2 alapterületű külterületi ingatlan. Az ingatlant a 2010. június 7-én kiállított tulajdoni lap szerint több, egymást követő ranghelyű zálogjog is terhelte; ezek között elsődlegesen a III. rész 45. sorszám alatt (az adós és a zálogjogosult közötti kölcsönszerződés alapján fennálló, összesen 385 965 614 forint tartozásra tekintettel) a 2005. június 14-én érkeztetett és a K. Bank Zrt. jogosult javára bejegyzett keretbiztosítéki jelzálogjog 400 000 000 forint erejéig.
A jogosult a zálogjoggal biztosított (385 965 614 forint) követelését 2010. február 1-jén az O. Faktoring Követeléskezelő Zrt.-re engedményezte. Az engedményes O. Faktoring Követeléskezelő Zrt. az adóssal szemben fennálló hitelezői igényéből 235 000 000 forint igényt, annak bejelentését követően, 2010. november 29-én a saját alapítású I. 15 Kft.-re engedményezett.
Az ingatlan értékesítése tárgyában a felszámoló a Cégközlöny 2010. évi 25. számában, 2010. június 24-én pályázati felhívást tett közzé. A pályázati ajánlatok bontására 2010. július 16-án került sor közjegyző jelenlétében.
A felszámoló az engedményes - privilegizált igénnyel rendelkező - hitelező vételi ajánlatát fogadta el, amely szerint az ingatlan teljes vételára 250 000 000 forint volt. A vételár oly módon került rendezésre, hogy a zálogjog alapján fennálló 235 000 000 forint erejéig a vevő érvényesítette zálogjogából eredő igényét, míg a fennmaradó 15 000 000 forintot - a felszámoló előadása szerint - megfizette az adós részére.
A kifogást előterjesztő NAV, mint hitelező a jogügylet lebonyolítása kapcsán kifogásolta, hogy a felszámoló olyan beszámítást fogadott el, amely a felszámolás kezdő időpontját követően engedményezett követelésre vonatkozott, noha ezt az eljárást az 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 36. §-ának (1) bekezdése kifejezetten tiltja. Ugyancsak jogszabályt sértett a felszámoló, amikor a nyilvános értékesítésen a vevő (engedményes hitelező) az adóssal szemben beszámítással élt, a Cstv. 49. §-ának (4) bekezdésében foglaltak ellenére.
Kifogásolta továbbá a hitelező a felszámolói díj elszámolását is, arra hivatkozva, hogy a beszámítás folytán ténylegesen csak 15 000 000 forint vételár került megfizetésre, ennél fogva a díjszámítás alapja is csak ezen összeg lehetne.
A felszámoló ellenkérelmében elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a hitelező kifogása elkésett, mert a vételár rendezésének módjáról már az ingatlant érintő vagyonszerzési illeték kiszabását megelőzően megtartott helyszíni bejárás során tudomást szerzett, arra pedig még 2011 áprilisában sor került. Ezért indokolatlannak tartotta, hogy a tudomásszerzés időpontjaként a hitelező a felszámolói válaszlevél kézhezvétele időpontját jelölte meg.
Előadta: az ingatlan értékesítése során egyebekben a Cstv. 49/D. §-ában foglaltak szerint járt el. A zálogjoggal érintett igény eredeti jogosultja - a K. Bank Zrt. - még a felszámolás kezdő időpontja előtt engedményezte követelését a felszámolási eljárás során a hitelezői igényt bejelentő hitelezőre, az O. Faktor Zrt.-re. Ez utóbbi jogosult kétségtelenül a kezdő időpont után engedményezte tovább igénye egy részét az engedményes hitelezőre (vevőre).
Az értékesítésből származó bevételből a vevővel mint zálogjoggal biztosított hitelezővel kellett elszámolni, azaz a vételár elszámolását követően fennmaradó részt ugyanezen hitelező részére kellett volna kifizetnie. Erre tekintettel ugyan elismerte, hogy a jogszabályi rendelkezések ellenére megengedte a beszámítást, azonban így jelentős banki költséget takarított meg, mivel a 235 000 000 forintot nem kellett a zálogjogos hitelező részére átutalnia. Álláspontja szerint ténylegesen nem is beszámításra került sor, hanem a két egymással szemben álló fizetési kötelezettség "összevezetésére". Ennélfogva a jogszabályi rendelkezés kifejezett és szigorú betartása sem eredményezett volna más helyzetet. Mivel pedig a vevő és a privilegizált hitelező személye azonos, az eredeti jogalkotói szándék sem sérült eljárásával, a kielégítési elsőbbséget élvező hitelező érdekével. Az engedményes hitelező közvetlen jogelődje pedig tulajdonosa a vevő hitelezőnek, amely a 2010. július 12-i "Pályázat" megnevezésű okiratban a beszámításhoz előzetesen hozzájárult. Hitelezői érdeksérelem - megítélése szerint - éppen ezért nem történt.
Az elsőfokú bíróság felhívására a felszámoló előadta még, hogy a beszámított vételár-részen túlmenően a fennmaradó vételár-hányadot három részletben fizette meg a vevő.
A felszámoló a díjalap vonatkozásában is kérte a hitelezői kifogásának elutasítását. A jogszabály szerint a díjszámítás alapjaként mindenképpen az adásvételi szerződésben meghatározott vételárat kell figyelembe venni.
A hitelező álláspontja szerint kifogása azért nem tekinthető elkésettnek, mert az illetékkiszabás során az adóhatóság mint közigazgatási szerv járt el. Az illetékes hatóság e tárgyban a NAV K. Megyei Adóigazgatósága volt. A jelen eljárásban az adóhatóság mint hitelező jár el, a kifogással élő hitelező pedig nem azonos a hatósági jogkörben eljáró adóhatósággal.
A díjszámítás körében a hitelező előadta, hogy a jogszabály a befolyt vételárra utal, amellyel szemben elszámolható a felszámolói díj. Ha megengedett lenne a beszámítás, akkor pénzmozgás hiányában a felszámolói díj sem volna levonható. A beszámítás ugyan megszüntette az adós fizetési kötelezettségét, azonban az összeg nem folyt be az adóshoz. Ezért a díjszámítás alapja csupán a 15 000 000 forint lehet és ez 750 000 forint felszámolói díjat eredményez, szemben a felszámoló által igényelt 12 500 000 forinttal. Amennyiben pedig a hitelezői számítás a helyes, úgy a fennmaradó összeg a további hitelezői igények kielégítésére fordítható. A hivatkozott jogszabályhely egyébként kifejezetten tiltja a beszámítást.
Az elsőfokú bíróság a hitelező kifogását az adásvételi szerződésben megnevezett vevő (hitelező) részére is kiadta; az úgy nyilatkozott, hogy a felszámoló érvelése helytálló, a felszámoló a Cstv.-ben foglaltak szerint járt el. Az ingatlan vételárának rendezése sem sért jogszabályt. A fizetés módja valóban nem átutalás volt, hanem beszámítás, de ettől még az eljárás nem jogszabálysértő. A kifogásnak megfelelő döntés nem változtatna a tényleges helyzeten, mert a többi hitelező kielégítési alapja a kifogásnak helyt adó rendelkezés esetén sem növekedne, figyelemmel arra, hogy az engedményezési szerződése szerint a hitelezői követelés körében befolyó megtérülés mindenképpen őt illetné. A jogszabályban meghatározott levonható költségeket a felszámoló a tényleges pénzmozgásból származó 15 000 000 forintból rendezni tudta. Az általa mint vevő által megfizetett összegből a felszámoló köteles lenne részére, mint jogosult részére kifizetést teljesíteni, ez viszont többszöri átutalási költséggel járna.
Az elsőfokú bíróság a kifogást nem találta megalapozottnak.
Elsődlegesen abban a kérdésben foglalt állást, hogy a kifogást elkésetten nyújtotta-e be a hitelező.
Ismertette a Cstv. 51. § (1) bekezdését, majd egyetértve a hitelező nyilatkozatával - amely szerint az illetékkiszabás során az adóhatóság hatósági, közigazgatási jogkörében járt el - a kifogást mint határidőben érkezettet érdemben bírálta el.
Az elsőfokú bíróság osztotta a hitelező álláspontját a beszámítás kizártságát illetően, s ismertetve a Cstv. 36. §-ának (1) és 49. §-ának (4) bekezdését kiemelte: a felszámoló maga is elismerte, hogy e kógens rendelkezéseket megsértette, részben mert a kezdő időpontot követően engedményezett követelést illetően engedte meg a beszámítást, továbbá, mert a nyilvános értékesítésen jogot szerző vevő javára engedte azt meg.
A Cstv. 51. §-ában foglaltakból következően azonban nincs helye pusztán a jogsértés megállapításának [Cstv. 51. § (3) bekezdés].
Úgy vélte: a bevétel, vételár ily módon történő "összevezetése" jelen esetben a pénzforgalom kímélését eredményezi, hiszen a kötelezett és a jogosult személye azonos.
Az elsőfokú bíróság a 16/2006. (IV. 7.) IM rendelet 3. §, 4. § (1) bekezdésére utalva arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felszámolói díj alapja nem lehet más, mint a szerződésben meghatározott, rendezést nyert vételár. Mivel a kérelem keretei között döntött a kifogás tárgyában, ezért csupán felhívta a felszámoló figyelmét a díja mértékét meghatározó jogszabályra.
Az elsőfokú bíróság végzését a hitelező támadta meg fellebbezéssel, amelyben annak hatályon kívül helyezését kérte.
Előadta: kifogásával támadta a felszámoló azon jogszabálysértő intézkedését, hogy az adós tulajdonában volt K., T. u. 1. szám alatti telep értékesítése során a 250 000 000 forint összegű vételárból 235 000 000 forint összeg kielégítéseként a Cstv. 36. § (1) bekezdésében és 49. § (4) bekezdésében foglaltak ellenére beszámítást fogadott el. Kifogásában a hitelező előadta, hogy e felszámolói intézkedést már a felszámolónak is jelezte, aki a jogszabálysértést el is ismerte, de amint fogalmazott, a jogszabályok betartása "nem eredményezett volna a jelenlegi helyzettől eltérést."
Álláspontja szerint önmagában az a - jelen esetben nem fennálló - körülmény, hogy a végső helyzetben egy felszámolói intézkedés nem eredményez változást, nem teheti "legálissá" a felszámoló "duplán" jogszabálysértő intézkedését. Előadta továbbá, hogy a felszámoló válaszától eltérően a kifogásolt intézkedés hitelezői érdeksérelemmel is járt, mert az OTP Faktor engedményezés után "b" kategóriás 106 430 781 forint követelésének egy része sem nyert kielégítést.
Előadta: már a Fővárosi Törvényszéktől kérte, hogy amennyiben a kifogást elutasítja, az ingatlan értékesítése kapcsán a közbenső jelentésben feltüntetett 12 500 000 forint összegű felszámolói díj helyett a felszámolói díjat 750 000 forintban állapítsa meg.
Kiemelte, hogy az elsőfokú bíróság a felszámoló jogszabálysértésének tényét "kvázi" megállapította, a kifogást elutasította, mert a Cstv. 51. § (3) bekezdésében foglaltak alapján önmagában a jogszabálysértés megállapítására nincs lehetőség. Álláspontja szerint, ha a Cstv. 51. § (1) bekezdésében foglalt feltétel fennáll (a felszámoló jogszabálysértő intézkedését kifogással megtámadják) és a kifogás alapján a törvényszék észleli, hogy a felszámoló intézkedése valóban jogszabálysértő volt, akkor semmilyen más törvényes lehetősége nincs, mint a Cstv. 51. § (3) bekezdésének megfelelően a jogszabálysértő felszámolói intézkedést meg kell semmisítenie és az eredeti állapotot helyre kellene állítania.
A felszámoló a fellebbezésre nem tett észrevételt.
A fellebbezés az alábbiak szerint alapos.
Az elsőfokú bíróság a rendelkezésére álló bizonyítékok okszerű mérlegelésével a tényállást helyesen állapította meg, azonban az abból levont jogi következtetéssel az ítélőtábla az alábbiak szerint nem értett egyet.
Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a Cstv. 51. §-a alapján a kifogásolt felszámolói intézkedés puszta megállapításának nincs helye. Ugyanakkor az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta azt a körülményt, hogy a hitelező kifogása a felszámoló által képviselt adós által a vagyonértékesítés körében kötött szerződésből fakadó vételár fizetési kötelezettség teljesítése során alkalmazott beszámításra és ennek folytán a vételár nagyobb részének nemteljesítésére, továbbá a felszámolási költségnek minősülő felszámolói díjazásra is vonatkozott. A hitelező a vételár teljesítésének módját is támadta. A Cstv. 6. § (3) bekezdése alapján megfelelően alkalmazandó Pp. 3. § (2) bekezdése értelmében a kifogást előterjesztő hitelező kérelmét tartalma szerint kellett a bíróságnak figyelembe vennie. A felszámolási költségnek minősülő díjazásra irányuló kifogás esetén a Cstv. 51. § (3) bekezdése úgy rendelkezik: amennyiben a kifogás a felszámolási költségként való elszámolással függ össze, a bíróság erre irányuló kérelem esetén a jogellenesen felszámolási költségként elszámolt összegnek az adós vagyonába történő megfizetésre is kötelezheti a felszámolót. A bíróság a megalapozott kifogás tárgyában hozott jogerős végzését elektronikus úton megküldi a felszámolók névjegyzékét vezető szervnek is.
Az adott ügyben a hitelező kifogása - tartalmilag mindenképpen - magában foglalta azt is, hogy a felszámolót a vételár megfizetése körében a Cstv. irányadó szabályai szerinti eljárásra kötelezze a bíróság, illetve a felszámoló díját illetően arra is irányult, hogy a bíróság - amennyiben a felszámoló beszámítással kapcsolatos eljárását nem találja jogszabálysértőnek, és a szóban forgó összeget a felszámoló felvette - annak visszafizetésére is kötelezze a felszámolót. Ebből következik, hogy a kifogás marasztalásra irányuló kérelmeket is tartalmazott.
A Cstv. 51. § (1) bekezdése értelmében kifogást - egyéb törvényi feltételek mellett, egyebek között - a sérelmet szenvedett fél terjeszthet elő. Az ítélőtábla a vételár-hátralék nem beszámítással való teljesítésének adóvonatkozásai miatt az adóhatóságot mint hitelezőt érdekelt (sérelmet szenvedett) félnek tekintette.
A Ptk. 296. §-ának (1) bekezdése értelmében a kötelezett a jogosulttal szemben fennálló egynemű és lejárt követelését - ha jogszabály kivételt nem tesz - a jogosulthoz intézett vagy a bírósági eljárás során tett nyilatkozattal tartozásába beszámíthatja.
A Ptk.-nak a beszámításra vonatkozó idézett szabályai alól a felszámolási eljárásban a Cstv. 36. §-ának (1) bekezdése képez kivételt, mert tilalmazza a beszámítást abban az esetben, ha a felszámolás kezdő időpontját - vagy ha a követelés később keletkezett, a keletkezését - követően engedményezésre került sor, illetve a Cstv. 49. § (4) bekezdése tilalmazza a beszámítást, a tulajdonjogot vagy más vagyoni értékű jogot a nyilvános értékesítésen megszerző fél számára az adóssal szemben. E szabályok nem mellőzhetők abban az esetben sem, ha a Csődtörvény irányadó szabályai szerint maga a vevő juthatna részben vagy teljes egészben kielégítéshez az értékesítéssel befolyt vételárból.
Az idézett jogszabályi rendelkezésekből az következik, hogy a jogszabályba ütköző beszámítás nem váltotta ki a jogszerű beszámításhoz fűződő joghatást {a kölcsönös, egynemű és lejárt követelések megszűnését a beszámítás erejéig [Ptk. 296. § (2) bekezdés]}, hanem a beszámításra irányuló jognyilatkozat semmis, ezért a vevő beszámított összeggel továbbra is tartozik [Ptk. 200. § (2) bekezdés]. Ezért a kifogás annyiban alapos, hogy köteleznie kellett a felszámolót az adóst megillető vételár-hátralék érvényesítésére [Cstv. 51. § (3) bekezdés].
Alaposnak találta a Fővárosi Ítélőtábla a kifogást a felszámolót a vagyonértékesítés eredményeképpen megillető díjazás mint felszámolási költség tekintetében.
A Cstv. 49/D. § (1) bekezdése úgy rendelkezik: ha a zálogjog a felszámolás kezdő időpontja előtt keletkezett, a felszámoló a zálogtárgy értékesítése során befolyt vételárból kizárólag a zálogtárgy megőrzésének - ideértve állaga megóvásának -, értékesítésének költségeit, valamint a külön jogszabályban meghatározott felszámolói díjat vonhatja le, és a fennmaradó összeget - a zálogtárgy értékesítését követően haladéktalanul - az értékesített zálogtárgyat terhelő zálogjoggal biztosított követelések kielégítésére köteles fordítani - több jogosult esetén a Ptk. 256. § (1) bekezdésében meghatározott kielégítési sorrend figyelembevételével. A 39/2009. (IX. 3.) IRM rendelet által hatályon kívül helyezett és az adott ügyben még alkalmazandó, 12/2006. (IV. 7.) IM rendelet is a zálogtárgy értékesítése során befolyt vételárról rendelkezik. Mivel a jogalkotó a Cstv. 49. § (4) bekezdésében a beszámítást kifejezetten tilalmazza, fel sem merülhet olyan értelmezés, hogy a beszámítással teljesített vételár-követelést befolyt vételárnak lehetne tekintetni, s alapját képezhetné a díjazásnak.
Mivel azonban az ügy rendelkezésre álló iratai alapján nem lehetett kétséget kizáróan megállapítani, hogy a felszámoló a 15 000 000 forint felszámolási költséget felvette-e vagy az még az adós vagyoni eszközei között szerepel, illetve, hogy a vételár-hátralék behajtása során a teljes vételár mikor folyik be, e körben az elsőfokú bíróság döntése megalapozatlan, és a tényállás tisztázása érdekében e keretben indokolt volt az elsőfokú bíróság végzésének hatályon kívül helyezése.
A hatályon kívül helyezéssel érintett körben, a megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak a felszámolót a zálogjoggal terhelt vagyontárgy értékesítéséből megillető díjat az ismertetett jogszabályok figyelembevételével kell megállapítania, s amennyiben ennél nagyobb összeg került számára kifizetésre, a felszámolót visszafizetésre is kell kötelezni.
A Fővárosi Ítélőtábla a fentiek alapján az elsőfokú bíróság végzését részben megváltoztatva a rendelkező részben foglaltak szerint határozott [Cstv. 6. § (3) bekezdés, Pp. 259. §, 252. § (3), 253. § (2) bekezdés].
(Fővárosi Ítélőtábla 15.Fpkf.43.844/2013/3.)