adozona.hu
BH 2013.6.161
BH 2013.6.161
Az Mt. szabályainak alkalmazására vonatkozó szerződéses kikötés mellett kirendelés esetén a munkaviszony megszüntetés jogát a kirendelő munkáltató gyakorolhatja akkor is, ha angol honosságú jogi személy. Hatáskör átruházás hiányában az alperessel tulajdonosi (partneri) kapcsolatban álló személy nem tekinthető munkáltatói jogkörgyakorlónak [1992. évi XXII. tv. (továbbiakban: régi Mt.) 74. § (2) bek., 106. § (3) bek.].
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A külföldi állampolgár felperes 1996. június 19-én a II. r. alperesnél létesített munkaviszonyt. Az írásba foglalt megállapodásban a felek rögzítették, hogy a felperes munkavállalásának helyszíne május 1-jei hatállyal a b.-i iroda azzal, hogy a felperes másik II. r. alperesi irodában történő alkalmazást nem vállal. A felek rendelkeztek a munkaviszony főbb elemeiről, és azt kötötték ki, hogy a cég (a II. r. alperes) szakmai előírásokra, érdekösszeütközésre, valamint titoktartásra vonatkozó sza...
2003. március 5-én a felperes és a II. r. alperes megállapodást kötött, amelyben rögzítették, hogy a felperes a II. r. alperes alkalmazásában áll, ahonnan kirendeléssel került 1995. februártól a b.-i irodához, amely munkaviszonyra a Munka törvénykönyve alkalmazandó. A megállapodásban a felek részmunkaidős foglalkoztatásban állapodtak meg, amely szerint a felperesnek havi 30 órában kellett munkára rendelkezésre állnia. A megállapodás azt rögzíti, hogy a felperes részére szülési távolléte idejére járó rendes szabadságát megváltó pénzösszeg egy összegben kerül kifizetésre. A megállapodás szerint az felülírja az összes korábbi megállapodást a felek között, amely a kirendeléssel kapcsolatban jött létre.
Az Ügyvédi Irodát a B.-i Ügyvédi Kamara határozatával 2006. június 30-ával törölte az ügyvédi irodák névjegyzékéből, a III. r. alperest K. C. C. név alatt 2006. július 1-jén vette nyilvántartásba. A III. r. alperes elnevezése utóbb L., K. és T. Ügyvédi Irodára változott.
2007. december 10-én kelt rendes felmondással a II. r. alperes a felperes munkaviszonyát 55 nap felmondási idővel megszüntette. Ennek indokolása szerint a munkáltatónál, illetve a felperes munkavégzési helyén, a b.-i irodában történt átszervezés érinti az ő munkakörét. A feladatok felosztásra kerültek, az átszervezést követően a b.-i irodában megszűnt a részmunkaidős angol anyanyelvű lawyer munkakör. A munkaviszony megszüntetésének további indoka az, hogy a munkáltató bizalma megrendült a munkavállalóban, mely lehetetlenné teszi az együttműködést ebben a munkakörben. A II. r. alperes intézkedését dr. L. P. a munkáltatói jogkör gyakorlójaként látta el kézjegyével.
A felperes a keresetében egyebek mellett a munkaviszony jogellenes megszüntetésének megállapítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a rendes felmondás nem a munkáltatói jogkör gyakorlójától származott, továbbá vitatta az abban írt indokok valós és okszerű voltát. Erre tekintettel a jogellenes megszüntetés anyagi jogkövetkezményeinek alkalmazását igényelte.
A munkaügyi bíróság ítéletével megállapította, hogy a II. r. alperes jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát, és az az ítélet jogerőre emelkedésének napján szűnik meg. Kötelezte az alperest négy havi átlagkereset, elmaradt munkabér, valamint ezen összegek után járó kamat megtérítésére. A bíróság ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a II. r. alperesi felmondás nem a munkáltatói jogkör gyakorlójától származott, ezért az jogellenes. A régi Mt. 106. § (3) bekezdésében</a> foglaltak szerint kirendelés esetén a munkaviszony megszüntetésének joga kizárólag a kirendelő munkáltatót illeti, amely a munkáltatói jogkörgyakorlást kizárólag a vele munkaviszonyban álló személyre ruházhatja át. Erre tekintettel dr. L. P. akkor sem gyakorolhatta volna jogszerűen a megszüntetés vonatkozásában a munkáltatói jogkört, ha a II. r. alperes e jogát ráruházta volna. Nem volt bizonyított az sem, hogy a jogkörgyakorlás átruházása megtörtént, a II. r. alperes utóbb tett nyilatkozata csak a fél előadásaként volt értékelhető. Annak tartalma sem egyértelmű, mivel nem bizonyított, hogy dr. L. P. a döntés meghozatalára, vagy a II. r. alperesi döntés közlésére volt felhatalmazva. Ez utóbbinak nem lett volna jogszabályi akadálya, azonban ez esetben a II. r. alperesnek csatolnia kellett volna a tőle származó megszüntető iratot.
A munkáltatói jogkörgyakorlás a munkaviszonyra vonatkozó döntés meghozatalára ad jogosultságot. Ilyen joggal a fentiek szerint a III. r. alperes vezetője nem rendelkezhetett. A felperes továbbá nem következtethetett alappal dr. L. P. munkáltatói jogkör gyakorlására a munkaviszony megszüntetése körében, hiszen tisztában volt azzal, hogy ő a II. r. alperes kirendelésben munkát végző munkavállalója, akinek jogviszonyát kizárólag a II. r. alperes szüntetheti meg, és ezt a jogát a foglalkoztató munkáltató munkavállalójára nem ruházhatja át.
A felperes és a II. r. alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezett részében helybenhagyta azzal, hogy a felperes munkaviszonya a II. r. alperesnél 2011. szeptember 30-án szűnt meg. A keresetfelemelés folytán kötelezte a II. r. alperest a felperes részére további elmaradt munkabér fizetésére annak kamatával együtt.
A másodfokú bíróság ítéletének indokolása szerint a felperes nem vitásan kirendelés alapján dolgozott a felmondást megelőzően a korábbi I. r. alperes b.-i ügyvédi irodájában. Az erről szóló 2003. március 5-ei megállapodást, és a korábbi munkaszerződés-módosítást is a II. r. alperes, az iroda képviselői írták alá, nem pedig dr. L. P. A felperes a munkaviszonyát érintő lényeges kérdésekben is a II. r. alperes személyzeti vezetőjéhez fordult. A 2003. március 5-én kelt megállapodásban rögzítésre került, hogy a kirendelésre az Mt.</a> rendelkezései az irányadók, ennek 106. § (3) bekezdése pedig kimondja, hogy a munkaviszony megszüntetésének jogát csak a kirendelő munkáltató gyakorolhatja. Az egyéb munkáltatói jogok a kirendelés helye szerinti munkáltatót illetik.
A II. r. alperes ezt követően a 2009. március 18-án kelt előkészítő iratában már arra hivatkozott, hogy a felperes munkaviszonyával kapcsolatos valamennyi munkáltatói jogkört a II. r. alperes vezető partnere, C. C. P. dr. L. P.-nek "delegálta", és ennek igazolására csatolta az említett személy nyilatkozatát, miszerint a 2007. december 10-ei felmondás "közléséhez hozzájárult, amit a jelen nyilatkozat aláírásával ezúton is megerősít. Kijelenti, hogy a felperes munkaviszonyával kapcsolatos valamennyi munkáltatói jogot dr. L. P.-nek delegálta". Helyesen hivatkozott ezzel kapcsolatban a felperes arra, hogy az okirat éppen azt támasztja alá, miszerint dr. L. P. nem volt "saját jogán" munkáltatói jogkörgyakorló, hiszen ez esetben nem lett volna szükség a II. r. alperes által történő jogkör delegálásra, illetve a felmondáshoz való hozzájárulásra. Egyetértett a másodfokú bíróság ezzel kapcsolatban azzal az elsőfokú ítéleti megállapítással is, miszerint dr. L. P. akkor sem gyakorolhatta volna jogszerűen a felmondás jogát a felperessel szemben, ha a II. r. alperes részéről a munkáltatói jogkörgyakorlás átruházása valóban megtörtént volna, tekintettel arra, hogy a kirendelő munkáltató a munkáltatói jogkört kizárólag a vele munkaviszonyban álló személyre ruházhatja át. Az elsőfokú eljárás során egyik alperes sem hivatkozott arra, hogy dr. L. P. a II. r. alperessel munkaviszonyban állt volna.
A II. r. alperes fellebbezésében előterjesztett érvelése és az ennek alátámasztására csatolt okirati bizonyítékai fentiekben kifejtettekhez képest olyan új tényeknek, illetve bizonyítékoknak minősülnek, amelynek figyelembevételére a Pp. 235. § (1) bekezdésében foglaltak alapján nem volt lehetőség.
A II. r. alperes a felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását kérte. Másodlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a másodfokú bíróság új eljárásra utasítását, harmadlagosan a hatályon kívül helyezést követően az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte a felperes perköltség fizetésre kötelezése mellett.
A II. r. alperes a felülvizsgálati kérelmében a Pp. 1., 2., 3., 151., 235., és 243. §-ának megsértését panaszolta. Hivatkozása szerint az eljáró bíróságok tévesen alkalmazták a régi Mt. 74. §-ának (2) bekezdését és a 106. §-ának (3) bekezdését, továbbá az 1979. évi 13. tvr. 5. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat.
A felülvizsgálati érvelés szerint mind az elsőfokú-, mind a másodfokú bíróság a tényállást iratellenesen és helytelenül állapította meg, így a régi Mt. 74. §-ának (2) bekezdésébe ütközik, hogy a II. r. alperes által felperessel közölt felmondás nem az arra jogosult munkáltatói jogkört gyakorló személytől származik.
Dr. L. P. nem az I. r. alperes, mint üzleti partner képviselőjeként eljárva tette meg a kirendelt munkaviszonyt megszüntető felmondási nyilatkozatot, hanem mint a munkáltatói jogok gyakorlója, hiszen az angol honosságú II. r. alperes tagja (az angol terminológia alapján partnere) volt a perbeli időszakban.
A munkaviszony felmondását tartalmazó okirat egyértelműen szövegszerűen rögzíti és megállapítja dr. L. P. munkáltatói jogkör gyakorlását. A II. r. alperes már az elsőfokú eljárás során hivatkozott arra, hogy a munkáltatói rendes felmondást tartalmazó intézkedés a C. C.-től származott, a II. r. alperes 2008. május 15-én kelt előkészítő iratában egyértelműen azt állította, hogy a munkáltatói jogok gyakorlója dr. L. P. "mint vezető partner", ami megegyezik az angol OMP egyszerű magyar fordításával.
A felperes saját vallomása és a meghallgatott tanúk által is bizonyított, hogy a munkavállaló valamennyi munkajogilag releváns nyilatkozatát dr. L. P.-hez intézte, akkor az Mt. 74. § (2) bekezdése alapján a körülményekből alappal következtethetett arra, hogy dr. L. P. volt jogosult eljárni a felmondással kapcsolatban.
A bíróságok helyesen jutottak arra a következtetésre, hogy a felperes munkaviszonyára a kirendelés szabályai voltak alkalmazandóak, de az iratokból azt is fel kellett volna ismerniük, hogy a II. r. alperes nem magyar, hanem angol honosságú jogi személy, ezért a kirendelő munkáltató nevében tett nyilatkozatra nem a magyar, hanem az angol jogot kellett volna alkalmazni.
A bíróságoknak hivatalból kellett volna észlelniük, hogy az 1979. évi 13. tvr. 5. §-ának (1) bekezdése előírja a bíróság külföldi jog felőli tájékozódási kötelezettségét amennyiben az előtte nem ismert. Mind az első-, mind a másodfokú bíróság ezen kötelezettségét elmulasztotta.
A Pp. 3. § (3) bekezdése alapján a bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni. Az elsőfokú bíróság ilyet nem tett, a II. r. alperest fel kellett volna hívnia a bizonyítás sikertelenségének következményeire.
A jogerős ítélet a Pp. 235. § (1) bekezdésébe is ütközik, mivel a másodfokú eljárásban nem kerültek előterjesztésre új tények, bizonyítékok, hanem "az elsőfokú ítélet jogszabálysértő voltának alátámasztására irányuló" hivatkozások történtek.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A Pp. 275. § (2) bekezdés alapján a Kúria a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem (és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem) keretei között vizsgálhatja felül. Ebből következően jelen eljárásban kizárólag a munkáltatói jogkör gyakorlójának személye és ezzel összefüggésben a jogviszony megszüntetés jogszerűsége volt vizsgálat tárgyává tehető.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A perbeli időben hatályos 1979. évi 13. tvr. 51. §-ának (1) bekezdése szerint a munkaviszonyra azt a jogot kell alkalmazni, amelyet a felek a munkaszerződés megkötésekor vagy később választottak. Jelen esetben a 2003. március 5-én kelt megállapodásban egyértelműen rögzítették, hogy a felperes "kirendelésre került az l.-i CC b.-i irodájához 1995 februárja óta. Ezen munkaviszonyra a magyar Munka törvénykönyve alkalmazandó". A II. r. alperes a felülvizsgálati kérelmében maga is azt állította, hogy a felek között létrejött munkaszerződés és a jogviszony megszüntetés értékelésekor az Mt. 106. § (3) bekezdésében foglaltak az irányadóak. Ebből következően alaptalan az 1979. évi 13. tvr. 5. §-ának megsértésére való utalás, a bíróságoknak a külföldi jogot hivatalból nem kellett vizsgálniuk akkor sem, ha a kirendelő munkáltató angol honosságú jogi személy. Az Mt. 106. § (3) bekezdése szerint a kirendelés során - eltérő megállapodás hiányában - a munkaviszonyból származó jogok és kötelezettségek azt a munkáltatót illetik illetve terhelik, amelyhez a munkáltatót kirendelték. A munkaviszony megszüntetésének lehetőségét a kirendelő munkáltató gyakorolhatja, vagyis a jelen esetben a II. r. alperes élhetett ezzel a joggal.
Az eljáró bíróságok helytállóan foglaltak állást abban a kérdésben, miszerint a II. r. alperes nem tudta bizonyítani (Pp. 164. §), hogy dr. L. P. munkáltatói jogkörrel rendelkező személy volt. Az a körülmény, hogy a II. r. alperes tagja volt (partnere) nem jelenti, hogy munkáltatói jogkör gyakorló is volt. A felperes felett mint az iroda vezetője rendelkezett ugyan bizonyos jogosultságokkal amivel a felperes maga is tisztában volt (nem számlázható órák elszámolása, szabadság kiadásáról való tájékozódás), ez azonban nem jelenti azt, hogy mint munkáltatói jogkörgyakorló jogosult volt a felperes munkaviszonyának megszüntetésére. A munkáltatói jogkör gyakorlás nem azonos a képviseleti, illetve a nyilatkozattételi jogosultsággal [1998. évi XI. törvény (továbbiakban: Üt.) 86. § (4) bekezdés>, régi Mt. 106. § (3) bekezdés].
A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott azon tény, hogy a II. r. alperes már az első tárgyaláson is állította, miszerint a felmondó intézkedés tőle származott, nem került hiteltérdemlő módon igazolásra, nem volt bizonyított sem a jogkör átadás ténye, ebből következően dr. L. P. eljárásra való jogosultsága. A felülvizsgálati eljárásban maga is arra hivatkozott, hogy hatáskör átruházás nem történt. A 2008. június 10-én kelt nyilatkozat rögzíti utólagosan csak a delegálás tényét, amely az intézkedés kiadásának időpontjára visszamenőlegesen nem volt hiteltérdemlő okiratként értékelhető.
Az eljáró bíróságok helytállóan fejtették ki, hogy az Mt. 74. §-ának (2) bekezdése alapján sem volt mód dr. L. P. munkáltatói jogkörgyakorlásának megállapítására. A felperes munkaviszonnyal kapcsolatos nyilatkozatait a kirendelő munkáltató, vagyis az l.-i C. C. iroda képviselői írták alá, a munkavállaló jelentős problémáival is az itteni személyzeti vezetőt kereste fel. Önmagában az a körülmény, hogy dr. L. P.-től a mindennapi tevékenység végzése során utasításokat kapott, nem támasztja alá az ő munkáltatói jogkör gyakorlására való jogosultságát.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján.
(Kúria Mfv. I. 10.035/2012.)
A Kúria Fővárosi Bíróság 49.Mf.635.003/2010/12. számú jogerős ítélete ellen a II.r. alperes által benyújtott felülvizsgálati kérelem folytán a 2013. március 20. napján megtartott tárgyaláson meghozta a következő
Kötelezi a II.r. alperest, hogy fizessen meg a felperesnek - tizenöt napon belül - 80.000 (nyolcvanezer) forint és 21.600 (huszonegyezer-hatszáz) forint áfa felülvizsgálati eljárási költséget.
Kötelezi a II. r. alperest, hogy fizessen meg az államnak - felhívásra - 373.728 (háromszázhetvenháromezer-hétszázhuszonnyolc) forint felülvizsgálati eljárási illetéket.
1996. májusát követően a munkaviszonyt megszüntették és a felperes 1996. június 19-én a II.r. alperesnél létesített munkaviszonyt. Az írásba foglalt megállapodásban a felek rögzítették, hogy a felperes munkavállalásának helyszíne május 1-jei hatállyal a budapesti iroda azzal, hogy a felperes másik II.r. alperesi irodában történő alkalmazást nem vállal. A felek rendelkeztek a munkaviszony főbb elemeiről, és a 7. pontban azt kötötték ki, hogy a cég (a II.r. alperes) szakmai előírásokra, érdekösszeütközésre, valamint titoktartásra vonatkozó szabályai a felperesre irányadóak.
2003. március 5-én a felperes és a II.r. alperes megállapodást kötött, amelynek 1. pontjában rögzítették, hogy a felperes a II.r. alperes alkalmazásában áll, ahonnan kirendeléssel került 1995. februártól a budapesti irodához, amely munkaviszonyra a Munka törvénykönyve alkalmazandó. A megállapodásban a felek részmunkaidős foglalkoztatásban állapodtak meg, amely szerint a felperesnek havi 30 órában kellett munkára rendelkezésre állnia. A megállapodás 11. pontja azt rögzíti, hogy a felperes részére szülési távolléte idejére járó rendes szabadságát megváltó pénzösszeg egy összegben kerül kifizetésre. A megállapodás szerint az felülírja az összes korábbi megállapodást a felek között, amely a kirendeléssel kapcsolatban jött létre.
Az ... Ügyvédi Irodát a Budapesti Ügyvédi Kamara 3206/2006. számú határozatával 2006. június 30-ával törölte az ügyvédi irodák névjegyzékéből, a III.r. alperest K. C. C. név alatt 2006. július 1-jén vette nyilvántartásba. A III.r. alperes elnevezése utóbb L., K. és T. Ügyvédi Irodára változott.
2007. december 10-én kelt rendes felmondással a II.r. alperes a felperes munkaviszonyát 55 nap felmondási idővel megszüntette. Ennek indokolása szerint a munkáltatónál, illetve a felperes munkavégzési helyén, a budapesti irodában történt átszervezés érinti az ő munkakörét. A feladatok felosztásra kerültek, az átszervezést követően a budapesti irodában megszűnt a részmunkaidős angol anyanyelvű lawyer munkakör. A munkaviszony megszüntetésének további indoka az, hogy a munkáltató bizalma megrendült a munkavállalóban, mely lehetetlenné teszi az együttműködést ebben a munkakörben. A II.r. alperes intézkedését dr. L. P. a munkáltatói jogkör gyakorlójaként látta el kézjegyével.
A felperes a keresetében egyebek mellett a munkaviszony jogellenes megszüntetésének megállapítását kérte. E körben arra hivatkozott, hogy a rendes felmondás nem a munkáltatói jogkör gyakorlójától származott, továbbá vitatta az abban írt indokok valós és okszerű voltát. Erre tekintettel a jogellenes megszüntetés anyagi jogkövetkezményeinek alkalmazását igényelte.
A Fővárosi Munkaügyi Bíróság 29.M.4762/2006/53. számú ítéletével megállapította, hogy a II.r. alperes jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát, és az a II.r. alperesnél az ítélet jogerőre emelkedésének napján szűnik meg. Kötelezte az alperest négy havi átlagkereset, elmaradt munkabér, valamint ezen összegek után járó kamat megtérítésére. A bíróság ezt meghaladóan a keresetet elutasította és rögzítette, hogy a felek a költségeiket maguk viselik. Kötelezte a II.r. alperest, hogy fizessen meg az államnak külön felhívásra kereseti illetéket, valamint tolmácsdíjat.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a II.r. alperesi felmondás nem a munkáltatói jogkör gyakorlójától származott, ezért az jogellenes. A régi Mt. 106. § (3) bekezdésében foglaltak szerint kirendelés esetén a munkaviszony megszüntetésének joga kizárólag a kirendelő munkáltatót illeti, amely a munkáltatói jogkörgyakorlást kizárólag a vele munkaviszonyban álló személyre ruházhatja át. Erre tekintettel dr. L. P. akkor sem gyakorolhatta volna jogszerűen a megszüntetés vonatkozásában a munkáltatói jogkört, ha a II.r. alperes e jogát ráruházta volna. Nem volt bizonyított az sem, hogy a jogkörgyakorlás átruházása megtörtént, a II.r. alperes utóbb tett nyilatkozata csak a fél előadásaként volt értékelhető. Annak tartalma sem egyértelmű, mivel nem bizonyított, hogy dr. L. P. a döntés meghozatalára, vagy a II.r. alperesi döntés közlésére volt felhatalmazva. Ez utóbbinak nem lett volna jogszabályi akadálya, azonban ez esetben a II.r. alperesnek csatolnia kellett volna a tőle származó megszüntető iratot.
A munkáltatói jogkörgyakorlás a munkaviszonyra vonatkozó döntés meghozatalára ad jogosultságot. Ilyen joggal a fentiek szerint a III.r. alperes vezetője nem rendelkezhetett. A felperes továbbá nem következtethetett alappal dr. L. P. munkáltatói jogkör gyakorlására a munkaviszony megszüntetése körében, hiszen tisztában volt azzal, hogy ő a II.r. alperes kirendelésben munkát végző munkavállalója, akinek jogviszonyát kizárólag a II.r. alperes szüntetheti meg, és ezt a jogát a foglalkoztató munkáltató munkavállalójára nem ruházhatja át.
A felperes és a II.r. alperes fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Bíróság 49.Mf.635.003/2010/12. számú ítéletével az elsőfokú bíróság összegszerűségben kijavított ítéletét a fellebbezett részében helybenhagyta azzal, hogy a felperes munkaviszonya a II.r. alperesnél 2011. szeptember 30-án szűnt meg. A keresetfelemelés folytán kötelezte a II.r. alperest a felperes részére további elmaradt munkabér fizetésére annak kamatával együtt. Kötelezte továbbá a II.r. alperest részperköltség, valamint fellebbezési eljárási illeték viselésére.
A másodfokú bíróság ítéletének indokolása szerint a felperes nem vitásan kirendelés alapján dolgozott a felmondást megelőzően a korábbi I.r. alperes budapesti ügyvédi irodájában. Az erről szóló 2003. március 5-ei megállapodást, és a korábbi munkaszerződés-módosítást is a II.r. alperes, a londoni iroda képviselői írták alá, nem pedig dr. L. P. A felperes a munkaviszonyát érintő lényeges kérdésekben is a II.r. alperes személyzeti vezetőjéhez fordult. A 2003. március 5-én kelt megállapodásban rögzítésre került, hogy a kirendelésre a Munka törvénykönyve rendelkezései az irányadók, a régi Mt. 106. § (3) bekezdés pedig kimondja, hogy a munkaviszony megszüntetésének jogát csak a kirendelő munkáltató gyakorolhatja. Az egyéb munkáltatói jogok a kirendelés helye szerinti munkáltatót illetik.
A II.r. alperes ezt követően a 2009. március 18-án kelt (A/40. számú) előkészítő iratában már arra hivatkozott, hogy a felperes munkaviszonyával kapcsolatos valamennyi munkáltatói jogkört a II.r. alperes vezető partnere, C. C. P. dr. L. P-nek "delegálta", és ennek igazolására csatolta az említett személy nyilatkozatát, miszerint a 2007. december 10-ei felmondás "közléséhez hozzájárult, amit a jelen nyilatkozat aláírásával ezúton is megerősít. Kijelenti, hogy a felperes munkaviszonyával kapcsolatos valamennyi munkáltatói jogot dr. L. P-nek delegálta" (A/40/19. számú beadvány). Helyesen hivatkozott ezzel kapcsolatban a felperes arra, hogy az okirat éppen azt támasztja alá, miszerint dr. L. P. nem volt "saját jogán" munkáltatói jogkörgyakorló, hiszen ez esetben nem lett volna szükség a II.r. alperes által történő jogkör delegálásra, illetve a felmondáshoz való hozzájárulásra. Egyetértett a másodfokú bíróság ezzel kapcsolatban azzal az elsőfokú ítéleti megállapítással is, miszerint dr. L. P. akkor sem gyakorolhatta volna jogszerűen a felmondás jogát a felperessel szemben, ha a II.r. alperes részéről a munkáltatói jogkörgyakorlás átruházása valóban megtörtént volna, tekintettel arra, hogy a kirendelő munkáltató a munkáltatói jogkört kizárólag a vele munkaviszonyban álló személyre ruházhatja át. Az elsőfokú eljárás során egyik alperes sem hivatkozott arra, hogy dr. L. P. a II.r. alperessel munkaviszonyban állt volna.
A II.r. alperes fellebbezésében előterjesztett érvelése és az ennek alátámasztására csatolt okirati bizonyítékai fentiekben kifejtettekhez képest olyan új tényeknek, illetve bizonyítékoknak minősülnek, amelynek figyelembe vételére a Pp. 235. § (1) bekezdésében foglaltak alapján nem volt lehetőség.
A régi Mt. 100. § (4) bekezdése értelmében nemcsak a jogsértést, hanem annak következményei súlyát és az eset összes körülményét kell mérlegelni az átalánykártérítés megítélése során, a bíróság által megállapított négy havi átlagkereset pedig nem volt eltúlzott.
A felperes a Pp. 247. § (1) bekezdés b) pontja keretei között jogszerűen emelte fel a keresetét az elsőfokú bíróság ítéletének meghozatala óta eltelt időre vonatkozó elmaradt munkabér-különbözetre.
A felperes hátrányos megkülönböztetésével összefüggésben az elmaradt munkabér emelésre alapított kártérítési igény elutasítását a másodfokú bíróság megalapozottnak találta.
A II.r. alperes a felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását kérte. Másodlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a másodfokú bíróság új eljárásra utasítását, harmadlagosan a hatályon kívül helyezést követően az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte a felperes perköltség fizetésre kötelezése mellett.
A II.r. alperes a felülvizsgálati kérelmében a Pp. 1., 2., 3., 151., 235., és 243. §-ának megsértését panaszolta. Hivatkozása szerint az eljáró bíróságok tévesen alkalmazták a régi Mt. 74. §-ának (2) bekezdését és a 106. §-ának (3) bekezdését, továbbá az 1979. évi 13. tvr. 5. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat.
A felülvizsgálati érvelés szerint mind az elsőfokú-, mind a másodfokú bíróság a tényállást iratellenesen és helytelenül állapította meg, így a régi Mt. 74. §-ának (2) bekezdésébe ütközik, hogy a II.r. alperes által felperessel közölt felmondás nem az arra jogosult munkáltatói jogkört gyakorló személytől származik.
Az elsőfokú bíróság helyesen mutatott rá az ítéletében, hogy a felperes és a II.r. alperes között fennálló munkaszerződésre a magyar jog és a Munka törvénykönyve alkalmazandó, valamint arra, hogy a régi Mt. 106. § (3) bekezdés alapján a kirendelésre vonatkozó rendelkezések kizárják azt, hogy a kirendelő munkáltatóhoz képest más személy szüntesse meg a munkaviszonyt.
Dr. L. P. nem az I.r. alperes, mint üzleti partner képviselőjeként eljárva tette meg a kirendelt munkaviszonyt megszüntető felmondási nyilatkozatot, hanem mint a munkáltatói jogok gyakorlója, hiszen az angol honosságú II.r. alperes tagja (az angol terminológia alapján partnere) volt a perbeli időszakban.
A II.r. alperes több alkalommal kétséget kizáróan hivatkozott az elsőfokú eljárás során arra és azon állítását megfelelően, kimerítően bizonyította, hogy dr. L. P. a II.r. alperes munkáltatói jogkör gyakorlására és azon belül a II.r. alperes munkavállalóival - így a felperessel is - felmondás közlésére is felhatalmazott tagja és képviselője, aki ilyen jogosultsággal rendelkezett a perbeli időszakban is. Ezt támasztja alá a 2003. március 5-én létrejött munkaszerződés, amely 5. és 8. pontja kifejezetten, név szerint említi dr. L. P-t, amiből egyértelműen, következik a munkáltatói jogkör gyakorlására való jogosultsága. A munkaviszony felmondását tartalmazó okirat egyértelműen szövegszerűen rögzíti és megállapítja dr. L. P. munkáltatói jogkör gyakorlását. A II.r. alperes már az elsőfokú eljárás során hivatkozott arra, hogy a munkáltatói rendes felmondást tartalmazó intézkedés a C. C-től származott, a II.r. alperes 2008. május 15-én kelt előkészítő iratának 8.2. pontjában egyértelműen azt állította, hogy a munkáltatói jogok gyakorlója dr. L. P. "mint vezető partner", ami megegyezik az angol OMP egyszerű magyar fordításával.
A felperes saját vallomása és a meghallgatott tanúk által is bizonyított, hogy a munkavállaló valamennyi munkajogilag releváns nyilatkozatát dr. L. P-hez intézte. Ha a felperes nem is tudott arról, hogy helyi jogi személy működik de mindig dr. L. P-rel volt kapcsolatban munkajogi kérdéseket illetően, akkor az Mt. 74. § (2) bekezdése alapján a körülményekből alappal következtethetett arra, hogy dr. L. P. volt jogosult eljárni a felmondással kapcsolatban.
A II.r. alperes adminisztratív és személyzeti felső vezetője által tett, közokiratba foglalt és 2009. március 19-én az elsőfokú eljárás során a per irataihoz csatolt melléklettel kétséget kizáróan bizonyította, hogy dr. L. P. a II.r. alperes tagja és a munkáltatói jogok gyakorlója volt. A másodfokú eljárásban benyújtásra került a C. C. LLP cégnyilvántartásának közokiratban hitelesített cég kivonata, amely alátámasztja, hogy dr. L. P. a perbeli időszakban a II.r. alperes partnere, azaz tagja volt.
A bíróságok helyesen jutottak arra a következtetésre, hogy a felperes munkaviszonyára a kirendelés szabályai voltak alkalmazandóak, de az iratokból azt is fel kellett volna ismerniük, hogy a II.r. alperes nem magyar, hanem angol honosságú jogi személy, ezért a kirendelő munkáltató nevében tett nyilatkozatra nem a magyar, hanem az angol jogot kellett volna alkalmazni.
A bíróságoknak hivatalból kellett volna észlelniük, hogy az 1979. évi 13. tvr. 5. §-ának (1) bekezdése előírja a bíróság külföldi jog felőli tájékozódási kötelezettségét amennyiben az előtte nem ismert. Mind az első-, mind a másodfokú bíróság ezen kötelezettségét elmulasztotta.
A Pp. 3. § (3) bekezdése alapján a bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni. Az elsőfokú bíróság ilyet nem tett, a II.r. alperest fel kellett volna hívnia a bizonyítás sikertelenségének következményeire.
A jogerős ítélet a Pp. 235. § (1) bekezdésébe is ütközik, mivel a másodfokú eljárásban nem kerültek előterjesztésre új tények, bizonyítékok, hanem "az elsőfokú ítélet jogszabálysértő voltának alátámasztására irányuló" hivatkozások történtek.
A felülvizsgálati kérelem szerint a másodfokú bíróság ítéletének meghozatala során megsértette a Pp. 1., 2.</a> és 151. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat. A jogvita pártatlan eldöntésének elve nyilvánvalóan sérül azzal, hogy a II.r. alperes - akire az elsőfokú ítélet marasztaló rendelkezést tartalmazott - nem vehetett részt az általa fellebbezéssel kezdeményezett másodfokú eljárás tárgyalásán olyan emberi okból, amelyért sem a II.r. alperes, sem annak képviselője nyilvánvalóan nem tehető felelőssé. A felek közösen kérték a tárgyalás elhalasztását, amelynek a bíróság kérelmük ellenére nem tett eleget.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
Érvelése szerint a Pp. 3. §-ának (3) bekezdésében foglaltak megsértésére a II.r. alperes korábban nem hivatkozott, az eljárás során tisztában volt azzal, hogy dr. L. P. munkáltatói jogköre bizonyításra szoruló tény, és ennek igazolását meg is kísérelte.
A felperes álláspontja szerint a Pp. 243. § (2) bekezdésébe foglalt határidő nem abszolút, így az ügy elbírálására lényeges kihatása nyilvánvalóan nem volt annak, hogy a bíróság a négy hónapos határidőn túl tűzte ki a fellebbezési tárgyalást.
A Pp. 151. §-ának (1) bekezdésével összefüggésben kifejtette, hogy a törvény kivételesen fontos ok esetén is csak lehetővé, nem kötelezővé teszi a tárgyalás elhalasztását. A másodfokú bíróság mérlegelési jogkörében eljárva döntött a tárgyalás megtartásáról, hogy az másképpen is történhetett volna, nem jelent jogszabálysértést. A II.r. alperes emellett részletes írásos beadványban tett észrevételeket a felperes fellebbezési ellenkérelmére, amely mellékletekkel együtt csaknem 50 oldalt tett ki.
A felülvizsgálati ellenkérelem szerint a Pp. 235. §-ának (1) bekezdése sem sérült. A II.r. alperes által a fellebbezésében felhozott új tények és új bizonyítékok értékelése sem vezetett volna a jogerős ítéleti következtetéstől eltérő eredményre.
Az angol jog alkalmazandóságára a II.r. alperes sem az elsőfokú eljárásban, sem a fellebbezésében nem hivatkozott, így az 1979. évi 13. tvr. 5. §-ára történő utalása megalapozatlan.
A II.r. alperes a felülvizsgálati kérelmében maga sem állította azt, hogy a jogerős ítélet a munkáltatói jogkör gyakorlásával kapcsolatos jogkérdésben tévedett volna. Egyetlen iratellenes megállapítást sem tudott megjelölni a jogerős ítéletből. Okiratok igazolják, hogy a felperes munkaviszonyával kapcsolatos minden korábbi konstitutív nyilatkozatot a kirendelő munkáltató, vagyis a londoni C. C. iroda képviselői írtak alá. Nem következtethetett a felperes alappal dr. L. P. munkaviszony-megszüntetési jogosultságára abból, hogy tőle utasításokat kapott. Az okirati bizonyítékok arra utalnak, hogy a felperes esetében a munkáltatói jogokat a II.r. alperes és a magyar C. C. iroda - az Mt.</a> előírásainak megfelelően - megosztva gyakorolták, és a munkaviszony megszüntetésére csak a II.r. alperes munkáltatói jogkörgyakorlója lett volna jogosult. A jogerős ítélet tehát ebben a vonatkozásában sem jogszabálysértő.
A Pp. 275. § (2) bekezdés alapján a Kúria a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem (és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem) keretei között vizsgálhatja felül. Ebből következően jelen eljárásban kizárólag a munkáltatói jogkör gyakorlójának személye és ezzel összefüggésben a jogviszony megszüntetés jogszerűsége volt vizsgálat tárgyává tehető.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A perbeli időben hatályos 1979. évi 13. tvr. 51. §-ának (1) bekezdése szerint a munkaviszonyra azt a jogot kell alkalmazni, amelyet a felek a munkaszerződés megkötésekor vagy később választottak. Jelen esetben a 2003. március 5-én kelt megállapodás 1. pontjában egyértelműen rögzítették, hogy a felperes "kirendelésre került a CC budapesti irodájához 1995. februárja óta. Ezen munkaviszonyra a magyar Munka törvénykönyve alkalmazandó" (1/F/4.). A II.r. alperes a felülvizsgálati kérelmében maga is azt állította, hogy a felek között létrejött munkaszerződés és a jogviszony megszüntetés értékelésekor az Mt. 106. § (3) bekezdésében foglaltak az irányadóak. Ebből következően alaptalan az 1979. évi 13. tvr. 5. §-ának megsértésére való utalás, a bíróságoknak a külföldi jogot hivatalból nem kellett vizsgálniuk akkor sem, ha a kirendelő munkáltató angol honosságú jogi személy.
Az Mt. 106. § (3) bekezdése szerint a kirendelés során - eltérő megállapodás hiányában - a munkaviszonyból származó jogok és kötelezettségek azt a munkáltatót illetik illetve terhelik, amelyhez a munkáltatót kirendelték. A munkaviszony megszüntetésének lehetőségét a kirendelő munkáltató gyakorolhatja, vagyis a jelen esetben a II.r. alperes élhetett ezzel a joggal.
Az eljáró bíróságok helytállóan foglaltak állást abban a kérdésben, miszerint a II.r. alperes nem tudta bizonyítani (Pp. 164. §), hogy dr. L. P. munkáltatói jogkörrel rendelkező személy volt. Az a körülmény, hogy a II.r. alperes tagja volt (partnere) nem jelenti, hogy munkáltatói jogkör gyakorló is volt. A felperes felett mint az ügyvédi iroda vezetője rendelkezett ugyan bizonyos jogosultságokkal amivel a felperes maga is tisztában volt (nem számlázható órák elszámolása, szabadság kiadásáról való tájékozódás), ez azonban nem jelenti azt, hogy mint munkáltatói jogkörgyakorló jogosult volt a felperes munkaviszonyának megszüntetésére. A munkáltatói jogkör gyakorlás nem azonos a képviseleti, illetve a nyilatkozattételi jogosultsággal [1998. évi XI. törvény (továbbiakban: Üt.) 86. § (4) bekezdés 86. § (4) bekezdés, régi Mt. 106. § (3) bekezdés].
A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott azon tény, hogy a II.r. alperes már az első tárgyaláson is állította, miszerint a felmondó intézkedés tőle származott, nem került hiteltérdemlő módon igazolásra, nem volt bizonyított sem a jogkör átadás ténye, ebből következően dr. L. P. eljárásra való jogosultsága. A felülvizsgálati eljárásban maga is arra hivatkozott, hogy hatáskör átruházás nem történt. A 2008. június 10-én kelt nyilatkozat rögzíti utólagosan csak a delegálás tényét, amely az intézkedés kiadásának időpontjára visszamenőlegesen nem volt hiteltérdemlő okiratként értékelhető (40/A/20.).
Az eljáró bíróságok helytállóan fejtették ki, hogy az Mt. 74. §-ának (2) bekezdése alapján sem volt mód dr. L. P. munkáltatói jogkörgyakorlásának megállapítására. A felperes munkaviszonnyal kapcsolatos nyilatkozatait a kirendelő munkáltató, vagyis a londoni C. C. iroda képviselői írták alá, a munkavállaló jelentős problémáival is az itteni személyzeti vezetőt kereste fel. Önmagában az a körülmény, hogy dr. L. P-től a mindennapi tevékenység végzése során utasításokat kapott, nem támasztja alá annak a munkáltatói jogkör gyakorlására való jogosultságát.
Alaptalan azon felülvizsgálati érvelés, hogy a másodfokú bíróság jogszabályba ütköző módon nem értékelte a fellebbezési eljárásban becsatolt okiratokat, amelyekkel az elsőfokú ítélet jogszabálysértő voltát kívánta alátámasztani. A jogerős ítélet helytállóan fejtette ki, hogy a cégnyilvántartás előterjesztésére a II.r. alperesnek lehetősége volt az elsőfokú eljárás során, így annak utóbb történő benyújtására és figyelembe vételére a Pp. 235. §-ának (1) bekezdésében rögzített feltételek hiányában nem volt jogszabályi lehetőség.
Alaptalanul állította a II.r. alperes a felülvizsgálati kérelmében, hogy a bíróságok részéről a kioktatás elmaradt, ezáltal sérült a Pp. 3. §-ában foglalt követelmény. Az elsőfokú bíróság a feleket kioktatta (18. sorszámú jegyzőkönyv, 4. oldal 8. bekezdés), és az eljárás során a II.r. alperes több beadványában is foglalkozott a munkáltatói jogkörgyakorló személyével, illetve eljárása jogszerűségével, vagyis tisztában volt e körben is a bizonyítandó tényekkel (27. sorszámú előkészítő irat, 49. sorszámú jegyzőkönyv, 6. oldal, 40/19. számú beadvány).
A Pp. 151. §-ának (1) bekezdése szerint a feleknek a kitűzött határnap előtt kevesebb mint nyolc nappal előterjesztett közös kérelmére a tárgyalás kivételesen fontos okból elhalasztható. A felek a másodfokú bíróság tárgyalásának elhalasztását közösen kérték a II.r. alperes jogi képviselőjének méltányolható akadályoztatása miatt. A másodfokú bíróság azonban nem követett el jogszabálysértést, amikor a tárgyalás megtartása mellett döntött jogszabályi kizáró feltétel hiányában. Az eljárás során a II.r alperes nem volt elzárva bizonyítékai előterjesztésétől, nyilatkozatai megtételétől. A másodfokú eljárásban is részletesen írásban kifejtette álláspontját, új tény, bizonyíték előterjesztésére pedig nem volt jogszabályi lehetőség [Pp. 235. § (1) bekezdés]. Lényeges eljárásjogi szabálysértés hiányában nem volt mód a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére és az eljárás megismétlésére [Pp. 275. § (4) bekezdés].
A II.r. alperes a felülvizsgálati kérelmében hivatkozott a Pp. 243. § (2) bekezdése megsértésére is. Az ebben foglaltak szerint a megjelölt négy hónapos határidő csak akkor alkalmazandó, ha az ügy körülményei ezt nem zárják ki. A másodfokú bíróság a határidőt ugyan túllépte, ennek azonban az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatása nem lehetett.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján.
A II.r. alperes a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján köteles a felperes részére perköltséget fizetni.
A II.r. alperes az adott ügyben irányadó 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §-ának (2) bekezdése alapján viseli a felülvizsgálati eljárás illetékét.