adozona.hu
BH+ 2013.6.258
BH+ 2013.6.258
A kártérítési igény érdemi elutasítását nem eredményezheti önmagában az, ha a fél a jogviszony téves jogi minősítéséből eredően az igénye jogcímét tévesen jelöli meg [1992. évi XXII. törvény (Mt.) 191. § (2) bekezdés, 192/A. § (1) bekezdés, Ptk. 339. § (1) bekezdés, Pp. 22. §, 349. §].
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az irányadó tényállás szerint a felperes, mint jogosult 2003. február 17-én fizetési meghagyás kibocsátása iránt nyújtott be kérelmet a városi bírósághoz, melyben az alperest, mint kötelezettet 3 000 000 Ft megfizetésére kérte kötelezni. A városi bíróság kibocsátotta a fizetési meghagyást, majd a kötelezett ellentmondása folytán indult peres eljárásban - a felperes keresetfelemelése miatt - megállapította hatáskörének hiányát és a keresetlevél áttételéről rendelkezett a megyei bírósághoz, ame...
A felperes munkáltató módosított keresetében 8 951 000 Ft kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest. A perben a kártérítési igényét mindvégig arra a tényállítására alapozta, hogy az alperes, mint a felperesi társaság igazgatóságának tagja a felperesi társaságnak kárt okozott azzal, hogy 1999. március 8-án 4 000 000 Ft névértékű részvényét 1 000 000 Ft vételáron vásárolta meg, valamint 2000 decemberében a T. Bt. részére - amely Bt.-nek a felesége volt a beltagja és a fia a kültagja - áron alul adott el gépeket, mellyel összefüggésben az adóhatóság 2000-2001. évekre megtartott ellenőrzés során meg nem fizetett adóhiányt és emiatt adóbírságot, valamint késedelmi pótlékot állapított meg. Az adóhatóság kimutatása szerint a felperesi társaság 5 629 596 Ft után mulasztotta el bevallani és megfizetni a 25%-os általános forgalmi adót.
A felperes a módosított keresetét arra alapította, hogy az alperes vezető állású munkavállalónak minősült, ezért az Mt. 190., valamint 191. § (1)-(2) bekezdés a)-c) pontja és a 192/A. § (1) bekezdése alapján a vezetői jogviszonya alatt a munkáltatóval szemben a vezetői tevékenységének keretében okozott kárért a polgári jog szabályai szerint felel.
A perben az nem volt vitatott, miszerint az alperes 1979. november 1-jétől 2000. december 31-ig állt munkaviszonyban a felperesnél, kereskedelmi és marketing igazgatói munkakörben, és 1994. október 15-től tagja volt a háromtagú igazgatóságnak.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság a perbeli bizonyítékok alapján megállapította, hogy az alperes az igazgatósági tagságot megbízás keretében látta el, amelyért tiszteletdíjat kapott. Az 1999. március 8-ai részvényvásárlása, valamint a perbeli gépvásárlás a munkaviszonyával semmilyen összefüggésben nem állt. A munkaügyi bíróság jogkövetkeztetése szerint az alperes nem minősült vezető állású munkavállalónak, kártérítési felelőssége nem állapítható meg az Mt. 191. § (1) és (2) bekezdése, valamint az Mt. 193. § (1) bekezdése alapján.
A felperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helyes indokainál fogva helybenhagyta.
A másodfokú bíróság ítélete indokolásában hangsúlyozta, hogy a felperes alapszabálya szerint kizárólag a közgyűlés dönthetett a társaság igazgatóságából egy, vagy több igazgatónak az ügyvezetéssel való megbízásáról. A felperes ilyen közgyűlési döntést nem csatolt, ilyenre nem is hivatkozott. A becsatolt igazgatósági határozatok kifejezetten arról rendelkeznek, hogy alperest, mint az igazgatóság egy tagját bízzák meg ügyvezetői teendőkkel, ami - a közgyűlési határozat hiányát is figyelembe véve - kizárólag csak a nem munkaviszonyban ellátott igazgatósági tagok között a feladat megosztását igazolja, s nem bizonyítja, hogy az alperes a felperesi társaság egyszemélyi felelős ügyvezetőjeként a felperessel munkaviszonyban álló vezetőnek minősült. Az alperes a munkaviszonya alapján munkabérben, igazgatósági tagságával összefüggésben "közvetett bérben", azaz megbízási díjban részesült, melyből az a következtetés vonható le, hogy az alperes eredetileg létesített munkaviszonya és igazgatósági tagsági viszonya elkülönült egymástól.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését és elsődlegesen keresete szerinti döntés hozatalát, másodlagosan az ügyben eljárt bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte. Fenntartotta perbeli álláspontját, mely szerint az alperes a perbeli bizonyítékok alapján igazoltan a munkaviszonya keretében tipikus ügyvezetői feladatokat végzett, így munkáltatói jogokat is gyakorolt, a cég képviseletében eljárt, szerződéseket kötött és mondott fel. Ezért az eljárt bíróságok megsértették az Mt. 188. § (1) bekezdésében, valamint a 192/A. § (1) bekezdésében foglaltakat és az Mt. 191. § (2) bekezdését.
A felperes azt is panaszolta, hogy az eljárt bíróságok figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy az általános kártérítési szabályok szerint kívánta igényét érvényesíteni az alperessel szemben. Ezért amennyiben a rendelkezésre álló adatokból az eljárt bíróságok arra a következtetésre jutottak, hogy az alperes kártérítési felelősségének megállapítása nem a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik, rendelkezniük kellett volna az ügy áttételéről a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz, illetve intézkedniük kellett volna az eljáró bíróság kijelölése érdekében. A felperes részletesen kifejtett jogi álláspontja szerint az alperes felróható magatartása és ezzel okozati összefüggésben a felperesi társaságnál bekövetkezett kár a Ptk. 339. § (1) bekezdésében foglaltak alapján a perben igazolásra került, ezért a keresetének elutasítása jogszabálysértő, a jogerős ítélet sérti a Ptk. 4. §-ában, 6. §-ában, a Pp. 3. §-ában és a 206. § (1) bekezdésében foglaltakat.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint részben alapos.
A Kúria annyiban osztotta az eljárt bíróságok jogi álláspontját, hogy a perbeli bizonyítékok nem támasztották alá, miszerint az alperes igazgatóságban betöltött tagságát, valamint 1999. július 1-jétől ügyvezetői tisztségét munkaviszony keretében látta el. A rendelkezésre álló iratokból kitűnően az alperes kereskedelmi és marketing igazgatóként ugyan munkaviszonyban állt a felperessel, de a felperes által hivatkozott igazgatósági határozat egyfelől nem minősült munkaszerződés-módosításnak, másfelől - közgyűlési határozat hiányában - az ügyvezetői feladatok ellátására csupán megbízást és a feladatok elosztását jelentette. A gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (régi Gt.) 240. § (2) bekezdése értelmében pedig az igazgatóság elnökének, illetve tagjának tisztsége erre irányuló munkaviszony keretében nem volt ellátható.
Az előbbiekből következően nem volt jogszabálysértő az eljárt bíróságok megállapítása, mely szerint az alperes nem minősült vezető állású munkavállalónak. Ebből azonban nem vonható le megalapozottan az a következtetés, hogy a ténylegesen ellátott vezetői tevékenységéért nem állhat fenn az általános polgári jog szabályai szerinti kártérítési felelőssége, csupán az, hogy annak elbírálása - minthogy a keresettel érvényesített igény nem minősül a Pp. 349. §-a szerint munkaügyi pernek - nem a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik, hanem az irányadó hatályos jogszabályok szerint helyi bíróság hatáskörébe. (Pp. 22. §)
Az iratokból megállapíthatóan a felperes a kártérítési igényét mindenekelőtt általános hatáskörű polgári bíróság előtt érvényesítette és az alperes vétkességét állítva a régi Gt. 29. § (1) bekezdésére alapította, mely szerint a vezető tisztségviselők az ilyen vezető tisztségviselőtől elvárható fokozott gondossággal a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek eljárni. Az alperes a per kezdetétől fogva a kártérítési igénye alapjául szolgáló tényként az alperes részvényvásárlása és az általa vezetett másik - közeli hozzátartozója tulajdonában álló - társaság javára a felperes tulajdonában álló eszközök elidegenítésére hivatkozott. Nem vitásan utóbb kártérítési igénye jogalapjaként a Munka Törvénykönyve rendelkezéseit jelölte meg, azonban egymagában a jogcím téves megjelölése miatt a kártérítésre irányuló kereseti követelése nem volt elutasítható. A bíróságnak a felek jognyilatkozataihoz való kötöttsége ugyanis nem jelenti azt, hogy ha valamelyik fél a perbeli jogviszony jogi minősítését illetően tévesen rossz jogcímet jelöl meg, azt a bíróság a határozata meghozatalánál ne minősíthesse a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően. A perbeli esetben ezért a munkaügyi vita hiányára levont megalapozott következtetés jogszerűen egyszersmind nem eredményezhette a kártérítés iránti felperesi teljes kereset - res iudicatát jelentő - érdemi elutasítását.
Az előbbiekre tekintettel a megismételt eljárásban a munkaügyi bíróságnak a hatásköre hiányának megállapítása mellett - a hatásköri összeütközés miatt - a Pp. 45. § (2) bekezdés b) pontja alkalmazásával az eljáró bíróság kijelölését kell kezdeményeznie.
Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Kúria Mfv. II. 11.024/2011.)
A Kúria mint felülvizsgálati bíróság a Debreceni Munkaügyi Bíróságon 6.M.774/2010. szám alatt megindított és másodfokon a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 2.Mf.21.036/2011/5. számú ítéletével jogerősen befejezett perében az említett másodfokú határozat ellen a felperes által előterjesztett felülvizsgálati kérelem folytán - tárgyaláson kívül - meghozta a következő
A felperes felülvizsgálati eljárásban felmerült költségét 40 000,- Ft-ban (Negyvenezer forintban) és 10 800,- Ft (Tízezer-nyolcszáz forint) áfában, a felülvizsgálati eljárás illetékét 537 060,- Ft-ban (Ötszázharminchétezer-hatvan forintban) állapítja meg.
A felperes munkáltató módosított keresetében 8 951 000,- Ft kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest. A perben a kártérítési igényét mindvégig arra a tényállítására alapozta, hogy az alperes, mint a felperesi társaság igazgatóságának tagja a felperesi társaságnak kárt okozott azzal, hogy 1999. március 8-án 400 db, egyenként 10 000,- Ft, mindösszesen 4 000 000,- Ft névértékű részvényét 1 000 000,- Ft vételáron vásárolta meg, valamint 2000 decemberében a T. Bt. részére - amely Bt-nek a felesége volt a beltagja és a fia a kültagja - áron alul adott el gépeket, mellyel összefüggésben az APEH H. Megyei Igazgatósága a 2000-2001. évekre megtartott ellenőrzés során meg nem fizetett adóhiányt és emiatt adóbírságot, valamint késedelmi pótlékot állapított meg. Az adóhatóság kimutatása szerint a T. Bt. részére aránytalanul alacsony áron (391 000,- Ft + 96 750,- Ft áfa) értékesített eszközök értékesítés időpontjában fennálló forgalmi értéke 6 020 596,- Ft volt, ezért a felperesi társaság 5 629 596,- Ft után mulasztotta el bevallani és megfizetni a 25 %-os általános forgalmi adót.
A felperes a módosított keresetét arra alapította, hogy az alperes vezető állású munkavállalónak minősült, ezért az Mt. 190. §, valamint 191. § (1)- (2) bekezdés a)-c) pontja és a 192/A. § (1) bekezdése alapján a vezetői jogviszonya alatt a munkáltatóval szemben a vezetői tevékenységének keretében okozott kárért a polgári jog szabályai szerint felel.
A perben az nem volt vitatott, miszerint az alperes 1979. november 1-től 2000. december 31-ig állt munkaviszonyban a felperesnél, illetve jogelődjénél, 1999 májusáig műszaki igazgató, majd 2000. december 31-ig kereskedelmi és marketing igazgatói munkakörben. Az sem volt vitatott, hogy az alperes 1994. október 15-től tagja volt a háromtagú igazgatóságnak, melynek rajta kívül dr. L. J. elnök-igazgató M. L. ügyvezető igazgató, majd 1999. május 7-től N. G. volt a tagja. Dr. L. J. a gazdasági-pénzügyi feladatokat, M. L. a termelést, az alperes a kereskedelmi és értékesítés irányítását végezte, majd a termeléssel kapcsolatos feladatokat is átvette.
A megismételt eljárásban a Legfelsőbb Bíróság Mfv.I.10.660/2009/3. számú végzésében foglalt iránymutatás szerint - minthogy az alperes nem minősült a felperes egyszemélyi vezetőjének és az ügyvezetői megbízása nem volt vezérigazgatói tisztségnek tekinthető - a munkaügyi bíróság azt vizsgálta, hogy az alperes az Mt. 188/A. §-a alapján a felperessel munkaviszonyban álló vezetőnek minősült-e.
A Debreceni Munkaügyi Bíróság megismételt eljárásban meghozott 6.M.774/2010/12. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította és a felperest perköltség megfizetésére kötelezte az alperes részére.
A munkaügyi bíróság a perbeli bizonyítékok alapján megállapította, hogy az alperes az igazgatósági tagságot megbízás keretében látta el, amelyért tiszteletdíjat kapott. Az 1999. március 8-ai részvényvásárlása, valamint a perbeli gépvásárlás a munkaviszonyával semmilyen összefüggésben nem állt. Ezért a munkaügyi bíróság levont jogkövetkeztetése szerint az alperes nem minősült vezető állású munkavállalónak, kártérítési felelőssége nem állapítható meg az Mt. 191. § (1) és (2) bekezdése, valamint az Mt. 193. § (1) bekezdése alapján.
A felperes fellebbezése folytán eljárt Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 2.Mf.21.036/2011/5. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helyes indokainál fogva a Pp. 253. § (2) bekezdése és 254. § (3) bekezdése alapján helybenhagyta.
A másodfokú bíróság ítélete indokolásában hangsúlyozta, miszerint a részvénytársaságban az igazgatóságot, mint testületi ügyvezető szervet megillető ügyvezetés átruházására, vagy továbbtelepítésére alapítói, tulajdonosi döntés, vagy felhatalmazás eredményeként kerülhetett sor, és ilyet a felperes nem igazolt. A felperes alapszabálya szerint kizárólag a közgyűlés dönthetett a társaság igazgatóságából egy, vagy több igazgatónak az ügyvezetéssel való megbízásáról. A felperes ilyen közgyűlési döntést nem csatolt, ilyenre nem is hivatkozott.
A becsatolt igazgatósági határozatok kifejezetten arról rendelkeznek, hogy alperest, mint az igazgatóság egy tagját bízzák meg ügyvezetői teendőkkel, ami - a közgyűlési határozat hiányát is figyelembe véve - kizárólag csak a nem munkaviszonyban ellátott igazgatósági tagok között a feladat megosztását igazolja, s nem bizonyítja, hogy az alperes a felperesi társaság egyszemélyi felelős ügyvezetőjeként a felperessel munkaviszonyban álló vezetőnek minősült. A másodfokú bíróság e körben értékelte a felperes előadását, mely szerint az alperes a munkaviszonya alapján munkabérben, igazgatósági tagságával összefüggésben "közvetett bérben", azaz megbízási díjban részesült, melyből az a következtetés vonható le, hogy az alperes eredetileg létesített munkaviszonya és igazgatósági tagsági viszonya elkülönült egymástól.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését és elsődlegesen keresete szerinti döntés hozatalát, másodlagosan az ügyben eljárt bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.
A felperes fenntartotta perbeli álláspontját, mely szerint az alperes munkaviszony keretében ügyvezetői feladatokat látott el, hivatkozása szerint az alperes maga is elismerte, miszerint "az általános vezetési feladatokat rátestálták", a perbeli bizonyítékok alapján igazoltan a munkaviszonya keretében tipikus ügyvezetői feladatokat végzett, így munkáltatói jogokat is gyakorolt, a cég képviseletében eljárt, a felperesi társaság képviseletében szerződéseket kötött és mondott fel, a 2000. december 4-én megkötött perbeli adásvételi szerződés tekintetében is a cég képviseletét látta el. Az 1/1999. (VI. 14.) számú igazgatósági határozat alátámasztotta, hogy az alperes 1999. július 1-től 2000. december 31-ig a felperesi társaságnál munkaviszonyban álló ügyvezető volt. Ezért a felperes szerint az eljárt bíróságok megsértették az Mt. 188. § (1) bekezdésében, valamint a 192/A. § (1) bekezdésében foglaltakat és a jogerős ítélet sérti az Mt. 191. § (2) bekezdését is.
A felperes azt is panaszolta, hogy az eljárt bíróságok figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy az általános kártérítési szabályok szerint kívánta igényét érvényesíteni az alperessel szemben. Ezért amennyiben a rendelkezésre álló adatokból az eljárt bíróságok arra a jogkövetkeztetésre jutottak, hogy az alperes kártérítési felelősségének megállapítása nem a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik, rendelkezniük kellett volna az ügy áttételéről a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz, illetve intézkedniük kellett volna az eljáró bíróság kijelölése érdekében. A felperes részletesen kifejtett jogi álláspontja szerint az alperes felróható magatartása és ezzel okozati összefüggésben a felperesi társaságnál bekövetkezett kár a Ptk. 339. § (1) bekezdésében foglaltak alapján a perben igazolásra került, ezért a keresetének elutasítása jogszabálysértő, a jogerős ítélet sérti a Ptk. 4. §-ában, 6. §-ában, a Pp. 3. §-ában és a 206. § (1) bekezdésében foglaltakat.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdés alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint részben alapos.
A Kúria annyiban osztotta az eljárt bíróságok jogi álláspontját, hogy a perbeli bizonyítékok nem támasztották alá, miszerint az alperes igazgatóságban betöltött tagságát, valamint 1999. július 1-jétől ügyvezetői tisztségét munkaviszony keretében látta el. A rendelkezésre álló iratokból kitűnően az alperes kereskedelmi és marketing igazgatóként ugyan munkaviszonyban állt a felperessel, de a felperes által hivatkozott egyoldalú igazgatósági határozat [1/1999. (VI. 14.)] egyfelől nem minősült munkaszerződés-módosításnak, másfelől - közgyűlési határozat hiányában - az ügyvezetői feladatok ellátására csupán megbízást és a feladatok elosztását jelentette. A gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: régi Gt.</a>) 240. § (2) bekezdése értelmében pedig az igazgatóság elnökének, illetve tagjának tisztsége erre irányuló munkaviszony keretében nem volt ellátható.
Az előbbiekből következően nem volt jogszabálysértő az eljárt bíróságok megállapítása, mely szerint az alperes nem minősült vezető állású munkavállalónak. Ebből azonban nem vonható le megalapozottan az a következtetés, hogy a ténylegesen ellátott vezetői tevékenységéért nem állhat fenn az általános polgári jog szabályai szerinti kártérítési felelőssége, csupán az, hogy annak elbírálása - minthogy a keresettel érvényesített igény nem minősül a Pp. 349. §-a szerint munkaügyi pernek - nem a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik, hanem az irányadó hatályos jogszabályok szerint helyi bíróság hatáskörébe. (Pp. 22. §)
Az iratokból megállapíthatóan a felperes a kártérítési igényét mindenekelőtt általános hatáskörű polgári bíróság előtt érvényesítette és az alperes vétkességét állítva a régi Gt. 29. § (1) bekezdésére alapította, mely szerint a vezető tisztségviselők az ilyen vezető tisztségviselőtől elvárható fokozott gondossággal a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek eljárni. Az alperes a per kezdetétől fogva a kártérítési igénye alapjául szolgáló tényként az alperes részvényvásárlása és az általa vezetett másik - közeli hozzátartozói tulajdonában álló - társaság javára a felperes tulajdonában álló eszközök elidegenítésére hivatkozott. Nem vitásan utóbb kártérítési igénye jogalapjaként a Munka Törvénykönyve rendelkezéseit jelölte meg, azonban egymagában a jogcím téves megjelölése miatt a kártérítésre irányuló kereseti követelése nem volt elutasítható. (BH 1997.530) A bíróságnak a felek jognyilatkozataihoz való kötöttsége ugyanis nem jelenti azt, hogyha valamelyik fél a perbeli jogviszony jogi minősítését illetően tévesen rossz jogcímet jelöl meg, azt a bíróság a határozata meghozatalánál ne minősíthesse a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően. A perbeli esetben ezért a munkaügyi vita hiányára levont megalapozott következtetés jogszerűen egyszersmind nem eredményezhette a kártérítés iránti felperesi teljes kereset - res iudicatát jelentő - érdemi elutasítását.
Az előbbiekre tekintettel a megismételt eljárásban a közigazgatási és munkaügyi bíróságnak a hatásköre hiányának megállapítása mellett - a hatásköri összeütközés miatt - a Pp. 45. § (2) bekezdés b) pontja alkalmazásával az eljáró bíróság kijelölését kell kezdeményeznie.
Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a munkaügyi bíróság ítéletére is kiterjedően a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a Debreceni Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A Kúria a felülvizsgálati eljárásban felmerült költséget és illetéket a Pp. 275. § (5) bekezdése alapján csupán megállapította, annak viseléséről az új határozatot hozó bíróság dönt.