BH+ 2012.10.440

Ha a munkavállaló a munkaidő-nyilvántartásban az általa teljesített munkaidőre vonatkozóan valótlan adatokat közöl, ez a rendkívüli felmondást megalapozó lényeges kötelezettség szándékos, jelentős mértékű megszegésének minősül [1992. évi XXII. törvény (Mt.) 96. § (1) bekezdés a) pont].

Kiválasztott időállapot: Mi ez?
  • Kibocsátó(k):
  • Jogterület(ek):
  • Tipus:
  • Érvényesség kezdete: 
  • Érvényesség vége: 

MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?

A felperes munkavállaló keresetében az alperes munkáltatói rendkívüli felmondása jogellenességének megállapítását, ennek jogkövetkezményei alkalmazását kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletében megállapította, hogy az alperes jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát, amely az ítélet jogerőre emelkedésekor szűnik meg. Kötelezte az alperest a felperes javára elmaradt munkabérként 15 508 888 forint, felmentési időre járó átlagkeresetként 4 556 370 forint, két havi végkielégítésként 3 03...

BH+ 2012.10.440 Ha a munkavállaló a munkaidő-nyilvántartásban az általa teljesített munkaidőre vonatkozóan valótlan adatokat közöl, ez a rendkívüli felmondást megalapozó lényeges kötelezettség szándékos, jelentős mértékű megszegésének minősül [1992. évi XXII. törvény (Mt.) 96. § (1) bekezdés a) pont].
A felperes munkavállaló keresetében az alperes munkáltatói rendkívüli felmondása jogellenességének megállapítását, ennek jogkövetkezményei alkalmazását kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletében megállapította, hogy az alperes jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát, amely az ítélet jogerőre emelkedésekor szűnik meg. Kötelezte az alperest a felperes javára elmaradt munkabérként 15 508 888 forint, felmentési időre járó átlagkeresetként 4 556 370 forint, két havi végkielégítésként 3 037 580 forint, valamint kártérítési átalányként 4 556 370 forint megfizetésére.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 2003. december 19-étől állt határozatlan idejű munkaviszonyban az alperesnél, utolsó munkaköre profitcenter vezető volt. A munkaszerződés szerint a munkaideje hétfőtől péntekig napi 8 óra volt.
Az alperesnél a szellemi dolgozók esetében törzsidőt határoztak meg, amely 8 órától 18 óráig, illetőleg 9 órától 15 óráig tartott. Az alperesnél egy egységes beléptető rendszert alkalmaztak, amely havi szinten összesítette a munkavállalók által a munkavégzés helyén töltött időt. Az elvárás szerint a munkavállalóknak a hónap végére el kellett érniük a törvényes munkaidő mértékét.
A munkaidő nyilvántartó program a felső vezetők, így a felperes vonatkozásában a kiküldetésben töltött időt, függetlenül annak tényleges nagyságától, napi 8 órával számolta el. Az alperesnél kialakult gyakorlat szerint ha valamelyik munkavállaló nem használta a blokkoló kártyáját, lehetősége volt a munkaidő kézzel történő nyilvántartására.
Az alperes 2009. március 5-én rendkívüli felmondással megszüntette a felperes munkaviszonyát. Az indokolás szerint a felperes megszegte a munkavállalói kötelezettségeit, amikor az előírt munkaidőt rendszeresen nem dolgozta le. 2008 augusztusától 2008 decemberéig bezárólag rendszeresen mínusz órákkal zárta a hónapot, ezért az ügyvezető igazgató 2009. január 22-én a szóban figyelmeztette a törvényes munkaidő betartására.
2009. februárban megállapították, hogy a munkavállaló a törvény által előírt munkaidőhöz képest mínusz 8 óra 49 perccel kevesebbet dolgozott le, és a bérszámfejtéshez szükséges munkaidő- nyilvántartó rendszert rendszeresen nem használja, érkezéskor és távozáskor a munkavállalókra kötelezően előírt blokkolást nem végzi. A belépési és kilépési idő adatait a munkaidő-nyilvántartó rendszerbe kézzel, az általa közölt adatok alapján beosztott munkatársa rögzítette. Ezen adatok helyességét a munkáltató a vezetői parkoló biztonsági kamerájának felvétele alapján szúrópróbaszerűen ellenőrizte 2009. február 9-13. közötti munkanapokon, és megállapította, hogy a munkaügyi nyilvántartásban rögzített adatok nem egyeznek a felvételen szereplő munkahely elhagyási adatokkal, ugyanis korábban hagyta el a munkahelyét a feltüntetett időpontoknál.
A munkaügyi bíróság a tanúvallomások alapján megállapította, hogy miután az alperesnél a kiküldetések időtartamát napi 8 órában rögzítették a valós időtartamtól függetlenül, ezért a 2008. augusztustól decemberig terjedő időszakban négy hónapra nem lehet hitelt érdemlően megállapítani a felperes munkában töltött idejét.
A beléptető rendszer csak 8 órától 16 óra 30 percig tudta automatikusan nyilvántartani a munkaidőt, az azt követő munkavégzést már nem. Így az alperesi telephelyen és az azon kívüli munkavégzés mértékének meghatározására az alperesnél működtetett beléptető rendszer nem volt alkalmas. Ezért nem lehetett megállapítani, hogy a felperes mikor és mennyiben teljesítette a munkavégzési kötelezettségét. Nem volt egyedi eset az, hogy a felperes az előírt blokkolást nem végezte el, más munkavállalóknál is előfordult, hogy bemondás alapján rögzítették az adatokat.
A munkaügyi nyilvántartás adatainak hitelességét kétségessé teszi az, hogy a felperes érkezésének és távozásának adatait rögzítő J. K. "saját tapasztalata" szerinti időpontokkal rögzítette a felperes be- és kilépési adatait.
A 2009. február 9. és 13. közötti időszakra vonatkozó megállapításokat a perben az alperes nem bizonyította, figyelemmel a munkaügyi nyilvántartás hiányosságaira, amelyeket nem pótol a különböző helyen felszerelt kamerák felvétele. Ez alapján sem lehet a tényleges munkavégzés időtartamát megállapítani.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatta, és a keresetet elutasította.
A másodfokú bíróság kiemelte, hogy a munkáltató egyrészt arra alapította a rendkívüli felmondást, hogy a felperes 2009. februárban előzetes figyelmeztetés ellenére az előírt munkaidőhöz képest 8 óra 49 perccel kevesebbet dolgozott, másrészt pedig arra, hogy a valóságtól eltérő, hamis adatok feltüntetésére utasította a kézi rögzítésre felhatalmazott munkavállalót. Ezért a fellebbezési eljárásban a felülbírálat a Pp. 253. § (3) bekezdés alapján arra szorítkozott, hogy a két indok valós-e és okszerűen vezetett-e a munkaviszony azonnali hatályú megszüntetéséhez.
Nem értett egyet a munkaügyi bíróság azon megállapításával, mely szerint az alperesnél alkalmazott be- és kiléptető rendszer általánosságban nem volt alkalmas a munkavégzés idejének nyilvántartására. A tanúk nem állították, hogy a kilépés idejét nem képes a rendszer 16 óra 30 perc után regisztrálni. Ennek ellenkezőjét a csatolt egyéni jelenléti ívek is igazolják. Ennek nem mond ellent az, hogy hivatalos eltávozás esetén a munkaidőt a rendszer csak 16 óra 30 percig tartotta automatikusan nyilván. Ennek azonban azért sincs jelentősége, mert 2008 augusztusától a munkaviszony megszűnéséig a felperes egyetlen esetben sem távozott hivatalos okból a munkahelyéről.
A kiküldetés ideje alatt a rendszer a munkaidőt a tényleges munkavégzés idejétől függetlenül napi 8 órában tartotta nyilván. Ennek szintén nincs jelentősége, mert 2009. februárban a felperes nem teljesített kiküldetést.
A per adatai alapján megállapítható, hogy a felperes 2009. februárban kevesebbet dolgozott a havi törvényes munkaidőnél annak ellenére, hogy 2009. januárban az ügyvezető figyelmeztette a munkaidő-hiány munkajogi következményeire. A felperes 2009. február 2. és 13. között a beléptetési rendszer használata helyett rendszeresen a kézi rögzítést választotta annak ellenére, hogy erre az alperesnél csak kivételesen volt lehetőség. Az egyéni jelenléti ív szerint a felperesnek ezen időtartamban kevesebb volt a munkaideje, mint a napi 8 óra, és hó végére 8 óra 49 perc munkaidő hiánnyal zárt. Arra alappal nem hivatkozhat, hogy a hónap második felében szabadságon volt.
J. K. tanúként elmondta, hogy a felperes által vele közölt érkezési és távozási időpontok nem egyeznek meg a ténylegessel, ezért figyelni kezdte, és azt tapasztalta, hogy napi 8 óra 30 percnél a felperes kevesebbet dolgozik, ezt 2009. március 5-én jegyzőkönyvben is rögzítették.
A tanúvallomás és a jegyzőkönyv alapján bizonyított, hogy 2009. februárban a felperes a munkába érkezésének, illetve onnan való távozásának idejét illetően a valóságtól eltérő adatokat közölt a kézi rögzítésre jogosult személlyel.
Az alperes helyesen hivatkozott arra, hogy a vezető munkavállaló felperessel szemben, aki több munkavállaló munkahelyi felettese is volt, magasabb szintű volt az elvárás a munkáltatói utasítások teljesítésével kapcsolatban. Így az, hogy a munkavégzés idejének betartására vonatkozó lényeges kötelezettségét szándékosan megszegte, az átlagosnál jelentősebb súlyúnak minősült, és okszerűen vezetett a munkaviszonya rendkívüli felmondással történő megszüntetéséhez.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével elsődlegesen az elsőfokú ítélet hatályban tartását, másodlagosan a munkaügyi bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasítását kérte.
Hivatkozása szerint a rendkívüli felmondás nem tartalmazta azt az indokot, hogy valótlan adatok rögzítésére utasította a beosztottját, ezért a másodfokú bíróság jogellenesen értékelte az eljárása során ezt az indokot. E körben nem is tett eleget az indokolási kötelezettségének sem. A perben ezen állítását az alperes nem is tudta bizonyítani, miután J. K.-t a munkaideje kézi adatrögzítésére nem utasította, arra két másik kolléganőjét kérték fel. A 2009. március 5-ei jegyzőkönyv pedig hitelesnek nem tekinthető, mivel az abban foglaltak ellenére a tanú - vallomása szerint - nem volt jelen olyan megbeszélésen, amikor bárki a felperesnek felrótta volna a "mínusz órákat".
Nem bizonyított továbbá, hogy miért nem egyeznek a munkaideje adatai, ki hibázott, a felperes diktált-e téves adatot, vagy J. K. rögzítette azokat tévesen. A biztonsági kamera felvételeinek hiányában az sem állapítható meg, hogy valóban nem egyeztek az általa bediktált időpontok a biztonsági kamera felvételeivel.
Alaptalan azon megállapítás, hogy 2009 februárjában a kézi rögzítést választotta, miután az volt a szabály, hogy amennyiben a blokkolást nem lehetett elvégezni, az időpontokat kézzel kellett rögzíteni, de többször előfordult, hogy elveszítette, otthon hagyta a blokkoló kártyáját, ezt J. K. tanúvallomása is megerősíti.
A felperes álláspontja szerint az alperes nem bizonyította, hogy 2009 február hónapban nem dolgozta le a törvényes munkaidejét. A munkaidőkeret alkalmazására tekintettel ezt ugyanis csak a hónap végén lehetett volna megállapítani. 2009. február 16-ától február 27-éig azonban szabadságon volt, ezért annak nincs jelentősége, hogy az adott hónap közepén mennyi volt a nyilvántartott munkaideje. Ezért sem szándékosság, sem gondatlanság nem állapítható meg a részéről, mert ha a munkáltató nem adja ki a szabadságot, akkor a mínusz órák a hátralévő 10 munkanapon teljesíthetők lettek volna.
Emellett ha megállapítható is lenne a kötelezettségszegés, nem minősülhet jelentős mértékűnek. A munkáltató ugyanis a havi bérszámfejtés alkalmával észlelhette, hogy a papíron nyilvántartott munkaideje néhány hónapig nem érte el a havi munkaidőkeretet. Ennek ellenére nem figyelmeztette ennek következményeire, a figyelmeztetés tényét pedig a perben nem tudta bizonyítani.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A munkaszerződés szerint a felperes napi munkaidejének mértéke 8 óra volt, amelyet a munkáltatónál alkalmazott munkarend szerint munkaidőkeretben számolták el, és a szellemi munkakörű munkavállalók esetében 8-14 óráig, vagy 9-15 óráig terjedő törzsidő figyelembevételével osztottak be. A tanúvallomások alapján a törzsidő alatt a munkavállalónak mindenképpen a munkahelyen kellett tartózkodnia, de ettől függetlenül is a havi munkaidőkeretre tekintettel az adott hónap munkanapjaira eső törvényes munkaidő mértéket a hó végére a munkavállalóknak le kellett dolgozniuk.
A perben azonban nincs adat arra, hogy - a jelenléti ívekből megállapíthatóan hó végén előforduló mínusz illetve plusz órákat - mely időpontig kellett a tárgyhónapot követően a munkavállalóknak korrigálni. Peradat, hogy a felperes 2009. február 17-étől 26-áig szabadságon volt, így az ezen időpontig keletkezett mínusz órák tárgyhónapban történő ledolgozására nem volt lehetősége.
Arra tekintettel, hogy az alperes a fellebbezésében és a felülvizsgálati ellenkérelmében is a 2008. augusztus-december hónapban történő felperesi munkaidőhiányra mint a rendkívüli felmondást megelőző folyamatra hivatkozott az intézkedésében, de a rendkívüli felmondáshoz a 2009 februári kötelezettségszegő magatartások vezettek, ezért a Kúriának a felülvizsgálat során ez utóbbiakat kellett vizsgálnia.
Miután a felperes 2009 február második felében szabadságon volt, arra vonatkozóan pedig nincs peradat, hogy a hónap végén az érvényes munkaidőtől eltérő plusz-mínusz órákat a tárgyhónapot követően mely időpontig és miként lehetett elszámolni, így önmagában a 2009. február 13-án jelentkező munkaidőhiányból nem vonható le olyan következtetés, hogy ebben a hónapban a felperes a munkaidő munkával töltésére vonatkozó kötelezettségét megszegte volna.
A rendkívüli felmondásban a felperes terhére rótt másik kötelezettségszegés, miszerint 2009 február hónapban a munkaidő-nyilvántartó rendszert rendszeresen nem használta, a beosztott munkatársa által kézzel történő adatrögzítéskor nem a valóságnak megfelelő távozási időpontokat közölte, valós. Ezen indok vizsgálata során a másodfokú bíróság nem lépte túl a rendkívüli felmondás kereteit. A per adatait helyesen mérlegelve állapította meg ugyanis, hogy a mindenkire kötelező blokkolási rendszert felperes rendszeresen nem használta, a kézi munkaidő-nyilvántartás adatait nem ő vezette, hanem utasítására tekintettel egy beosztott munkavállaló, és az itt rögzített adatok nem a valóságot tükrözték.
Függetlenül attól, hogy a munkáltató a biztonsági kamera felvételeit a perben nem csatolta, J. K.-nak a másodfokú bíróság által helyesen értékelt tanúvallomása alapján megállapítható volt, hogy a vele közölt érkezési és távozási időpontok nem egyeztek meg a ténylegessel. A 2009. március 5-én felvett jegyzőkönyv ezt a tényt a tanú vallomásával egyezően tartalmazza.
A bírói gyakorlat szerint amennyiben a rendkívüli felmondás indokai közül egy valósnak bizonyul és az alappal szolgálhat a munkaviszony rendkívüli felmondással történő megszüntetéséhez, a munkáltató intézkedése jogszerű.
A 40 fő munkavállalót vezető felperes a bérszámfejtés alapjául szolgáló munkaidő-nyilvántartáshoz valótlan adatokat közölt, ezzel a munkaviszonyából eredő lényeges kötelezettségét jelentősen, szándékosan megsértette. A kötelezettségszegés súlyát és jelentős mértékét a felperes munkaköre, az alperes szervezetében elfoglalt helyzete kellően megalapozta. A felperes mások munkájának irányítója volt, akitől fokozottabban elvárható a munkahelyi fegyelem, a munkaidő-nyilvántartás valóságnak megfelelő vezetésére irányuló kötelezettség betartása az erre vonatkozó előzetes munkáltatói figyelemfelhívás nélkül is.
A fentiekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria Mfv.I.10.667/2011.)
A folytatáshoz előfizetés szükséges.
A jogszabály aktuális szövegét és időállapotait előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink érhetik el!
{{ item.ArticleTitle }}

{{ item.ArticleLead }}

A folytatáshoz előfizetés szükséges!
A jogi tudástár előfizetői funkcióit csak előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink használhatják: az aktuális időállapottól eltérő jogszabály tartalma (korábban vagy később hatályos), nyomtatás, másolás, letöltés PDF formátumban, hirdetés nélküli nézet.

A folytatáshoz lépjen be, vagy rendelje meg előfizetését.