adozona.hu
BH+ 2012.8.356
BH+ 2012.8.356
A tűzoltók túlszolgálati idejének megállapítása során a szabadnap és a fizetett, illetve egészségügyi szabadság figyelembevételének módja, valamint a túlszolgálat díjazása [93/104/EK irányelv, 2003/88/EK irányelv 16. cikk b) pont, 1996. évi XLIII. törvény (Hszt.) 84. § (1) bekezdés, 99. §, 112. §, 20/1997. (III. 19.) BM rendelet 8. § (2) bekezdés, 48. § (4) bekezdés].
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperesek hivatásos tűzoltóként szolgálati viszonyban álltak az alperessel. Keresetük szerint 2004. május 1-jétől 2007. december 31-ig terjedő időszakban teljesített túlszolgálatuk ellenértéke megfizetésére kérték az alperest kötelezni.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy túlszolgálatért járó illetmény címén fizessen meg az I. r. felperesnek 370 244 forintot, a II. r. felperesnek 590 178 forintot, a III. r. felperesnek 542 689 forintot és annak törvényes késedelmi k...
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy túlszolgálatért járó illetmény címén fizessen meg az I. r. felperesnek 370 244 forintot, a II. r. felperesnek 590 178 forintot, a III. r. felperesnek 542 689 forintot és annak törvényes késedelmi kamatát. A felperesek keresetét ezt meghaladóan elutasította.
A tényállás szerint a felperesek 24/48 órás váltásos szolgálati rendben, részben készenléti jellegű beosztásban teljesítettek szolgálatot a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény (Hszt.) perbeli időben hatályos rendelkezései szerint 54, 52, illetve 50 órás heti munkaidőkeretben. Ezzel szemben a felperesek arra hivatkoztak, hogy 2004. május 1-jétől kezdődően irányadónak kell tekinteni a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 93/204/EK tanácsi irányelvben, valamint annak helyébe 2004. augusztus 2-ától lépett 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (továbbiakban: irányelv) 6. cikk b) pontjában előírt maximális heti munkaidő mértékét, melynek figyelembevételével az általuk teljesített túlszolgálat mértéke és annak ellenértéke meghatározását kérték.
A munkaügyi bíróság jogerős közbenső ítélete szerint a 2004. május 1-jétől 2007. december 31-ig terjedő időszak alatt - hathavi szolgálatteljesítési időkeret figyelembevételével - a 7 naponta 48 óra szolgálatteljesítési idő felett valamennyi felperes által teljesített szolgálat túlszolgálatnak minősül.
A felek között vita tárgyát képezte a szolgálatteljesítési idő számítása körében az, hogy egy váltásos és a vezénylésen töltött szolgálatot milyen mértékű óraszámmal lehet meghatározni, a rendes szabadságot, kompenzációs és egyéb szabadságot, valamint az egészségügyi szabadságot miként kell figyelembe venni, illetve az egy napra eső távolléti díjat milyen osztószámmal kell megállapítani.
A megállapított tényállás szerint a teljes perbeli időszakban a felpereseknek szolgálatonként 24 óra 30 percet kellett kötelezően a szolgálati helyükön tölteniük minden szolgálati napon.
A szolgálati naplóba csak az előre kiadott szolgálati terv szerint szolgálatot teljesítők tevékenysége került bejegyzésre a szerint, hogy a szolgálati beosztásukat hol kellett teljesíteniük, illetve, hogyha az eredeti szolgálati beosztástól eltérően vezénylésen, szabadságon, egészségügyi szabadságon tartózkodtak, vagy valamilyen előzetes teljesítésükre tekintettel szolgálatmentes nap került számukra kiadásra.
A felperesek részére kompenzálásként szabadnap visszaadás címén szolgálatmentes napok kerültek kiadásra, melyek - az eredeti 24/48 órás beosztás szerint soron következő szolgálati nap helyén - a szolgálati naplóba is feltüntetésre kerültek. A szabadnap visszaadásokkal kompenzált teljesített szolgálatok átlagos időtartama a ténylegesen szabadidőben kiadott 24 órát - a felek egybehangzó nyilatkozata alapján - nem érte el, átlagosan a szabadnap visszaadással kompenzált szolgálat időtartama 20,58 órát tett ki.
A szolgálati naplóban is feltüntetve minden év december hónapjában szolgálatmentes nap került kiadásra a felperesek részére évi egy napi időtartamban a szolgálatváltás miatt, a szolgálatonként 24 órát meghaladóan teljesített szolgálat kompenzálásaként. Mindezeken túl az alperesnél gyakorlat volt 20 szolgálatonként egy szolgálatmentes nap kiadása - amit ennek megfelelően "20/1-es"-nek neveztek - melynek célja a többletszolgálat ellentételezése volt. Ezek a szolgálati naplóban is feltüntetésre kerültek.
A munkaügyi bíróság szolgálati naponként - a nem vitatott váltási időt is beszámítva - 24 óra 30 perc szolgálatteljesítési idővel számolt, a vezénylés napjára számított időt 9,6 órában, a rendes szabadsággal érintett szolgálati napot 20,58 órában, a kompenzációs és egyéb szabadságot 20,58 órában vette figyelembe, míg az egészségügyi szabadság napi 6,86 órával számított időtartamát a referencia időszakából kivonva a szolgálatteljesítési időkeretet arányosan csökkentette.
Jogi álláspontja az volt, hogy - az alperes, illetve az alperesi beavatkozó érvelésével egyezően - az egy órára eső távolléti díjat a Munka Törvénykönyve 151/A. § (5) bekezdésében rögzített számítási elvekkel azonos módon állapítható meg, amely alapján a havi 208-as osztószám alkalmazása indokolt a heti 48 órás szolgálatteljesítési idő figyelembevételével.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen mindkét fél és az alperesi beavatkozó is fellebbezett.
A megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az alperes által túlszolgálatért járó illetmény címén I. r. felperes részére az elsőfokú ítélet szerint fizetendő 370 244 forintot 23 557 forintra, a III. r. felperes részére fizetendő 542 689 forintot 129 435 forintra leszállította, míg a II. r. felperes keresetét teljes egészében elutasította. Egyebekben az elsőfokú bíróság részítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság munkaügyi bírósággal egyező jogi álláspontja szerint a szolgálatteljesítésre való megérkezés, illetve a távozás időtartamát is figyelembe véve szolgálatonként a felperesek 24 óra 30 perc szolgálati időt teljesítettek. Ugyanakkor a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságtól eltérően a szolgálatteljesítési idő kiszámításánál a szolgálatváltással eltöltött 30 perc időtartamokat nem vette figyelembe szolgálatteljesítési időként, mert eleve beszámította a szolgálatváltással eltöltött idő kompenzálására a felperesek részére az alperes által biztosított szolgálatmentes napokat.
A másodfokú bíróság szerint a szabadságon és egészségügyi szabadságon töltött napok akkor tekinthetők semlegesnek az adott féléves időszak tekintetében, amennyiben azok szolgálati időként történő elszámolására pozitív módon nem kerül sor és a féléves munkaidőkeret időtartama arányosan csökkentésre kerül. Ennek mértékét a munkaügyi bíróság jogi álláspontjától eltérően a rendes szabadság és az egészségügyi szabadság tekintetében is azonosan, naptári napokkal számolva (6,86 óra) határozta meg.
A másodfokú bíróság - a felülvizsgálati eljárás tárgyát nem képező - vezényléssel érintett szolgálatokat naptári naponként 8 óra időtartamban számolta tényleges szolgálatteljesítési időként.
Nem értett egyet a munkaügyi bírósággal a szolgálati naplóba szabadnap visszaadás címén bejegyzett szolgálatmentes napok elszámolását illetően sem. Álláspontja szerint a szolgálatteljesítéssel érintett napok kompenzálására biztosított szabadnap visszaadás az egyébként szolgálatmentes napon teljesített szolgálat kompenzálására megfelelő időtartamul szolgált, így ezek nulla órával számolandók, azaz sem szolgálatteljesítési időként 20,58 órával, sem pedig a szolgálati időkeret arányos csökkentésével nem vehetők figyelembe.
Minthogy "20/1-ként" kiadott szolgálatmentes nap biztosítására az alperesnek külön jogszabályi kötelezettsége nem volt, a másodfokú bíróság megítélése szerint a rendkívüli munkavégzés jogcímén biztosított szolgálatmentes napok a szabadság mintájára naptári naponként (6,86 óra) a munkaidőkeret arányos csökkentésével voltak elszámolhatók.
A másodfokú bíróság szerint az egy órára eső távolléti díjat a 20/1997. (III. 19.) BM rendelet (R.) 8. § (2) bekezdésének alkalmazásával 174 órás havi osztószámmal kell megállapítani. Az indokolásban kifejtettek szerint nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely a távolléti díj időarányos összegének meghatározásánál különbséget tenne a heti 40 órás, illetve a heti 48 órás szolgálati időkeret tekintetében.
A felperesek felülvizsgálati kérelmükben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és keresetük szerinti döntés hozatalát kérték, míg az alperesi beavatkozó felülvizsgálati kérelmében a jogerős részítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a felperesek keresetének elutasítását kérte.
A felperesek szerint szolgálatteljesítési naponként 24 óra 30 perc, azaz 24,5 óra szolgálatteljesítési idő figyelembevétele jogszerű. Minthogy a másodfokú bíróság által ellentételezésként figyelembe vett kompenzációs szabadság, ténylegesen szolgálatmentes napoknak minősülő időtartamok nulla órával kerültek figyelembevételre, a felperesek szerint a teljesített váltási időket el kell számolni. Egyúttal a "20/1" címén a szolgálati naplóba bejegyzett napokat figyelmen kívül kell hagyni.
A felperesek a másodfokú bíróság által alkalmazott számítási módot is panaszolták arra hivatkozva, hogy annak következményeként a jogszabályban biztosított szabadságuk igénybevétele esetén hátrányosabb helyzetbe kerülnek, mintha szolgálatot teljesítettek volna. Amennyiben ugyanis a szabadság nem a szolgálati napra irányadó 24 órás időtartammal, hanem 6,86 órával kerül figyelembevételre, gyakorlatilag le kell dolgozniuk a szabadságot vagy annak egy részét. A másodfokú bíróság által a munkaügyi bírósággal egyezően alkalmazott számítási elv az egészségügyi szabadság esetén ugyanakkor azért helyes, mert az egészségügyi szabadság esetén minden egyes naptári napot figyelembe kell venni, így 1248 órát a félév napjaira leosztva 6,86 órát kapunk, ami az egészségügyi szabadság esetén valóban a kívánt semleges eredményre vezet.
A felperesek szerint a szabadnap visszaadással érintett minden naptári nap után 20,58 óra szolgálatteljesítési időt kell figyelembe venni, tekintettel arra, hogy az ilyen napok mögött tényleges szolgálatteljesítések állnak, amelyeknek mértékére a felek egyező előadást tettek.
Az alperesi beavatkozó felülvizsgálati érvelése szerint perbeli esetben azonban nem beszélhetünk a Hszt. 87. §-a szerint elrendelt túlszolgálatról, hanem csak arról, hogy a felperesek az akkor hatályos Hszt. szabályai szerinti szolgálatteljesítési idejüket töltötték, amely a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint nem felelt meg az irányelv szabályainak. Ezért alperesi beavatkozó szerint elrendelt túlszolgálat hiányában a távolléti díjjal történő számítási módszer nem alkalmazható. Arra hivatkozott, hogy a szabadságot és az egészségügyi szabadságot, valamint minden más szabadságot pihenőidőnek kell tekinteni, és semmilyen módon nem lehet a túlszolgálat számítása során figyelembe venni. Továbbá azzal is érvelt, hogy az egy órára eső távolléti díjat - a szolgálatteljesítési idő hathavi, átlag 26 heti keretét és a heti 48 órás munkaidőt figyelembe véve - havi 208 óra osztószámmal kell számolni.
Alapos a felperesek és részben alapos az alperesi beavatkozó felülvizsgálati kérelme is.
I.Helytálló és jogszerű az eljárt bíróságok jogi álláspontja, mely szerint a szabadság és az egészségügyi szabadság időtartamával korrigálni szükséges az adott félévre irányadó munkaidőkeret óraszámát.
A 93/104/EK irányelvből és az annak helyébe 2004. augusztus 2-án hatályba lépett 2003/88/EK irányelvből a referencia-időszak perbeli esetben irányadó hat hónapos időtartamát tekintve a munkaidőkeret pontos óraszámára nem vonható le következtetés. Az irányelvek munkaidő és pihenőidő fogalom meghatározásából sem következik a beavatkozói álláspont, csupán az, hogy az adott félév munkaidőkeretének óraszámát a hét napos időtartamokban irányadó teljes munkaidő (48 óra) alapulvételével kell meghatározni, melyet azonban különböző munkából távol töltött idők terhelhetnek.
Ilyen idő - többek között - a perbeli esetben vitatott évi rendes szabadságon, egyéb szabadságon, valamint egészségügyi szabadságon töltött idő is, amely idők óraszámát a túlmunkavégzés (túlszolgálat) számításának kialakult következetes bírói gyakorlata szerint vagy hozzá kell adni a ténylegesen ledolgozott órák számához, vagy az irányadó munkaidőkeretet korrigálva levonásba kell helyezni. Mindkét módszer azonos eredményre vezet, és lehetővé teszi a túlszolgálat óraszámának megállapítását olyan esetben is, amikor a felpereseknek ugyan nem volt szolgálatteljesítési kötelezettségük, de az annak megfelelő illetményt megkapták, illetve egészségügyi szabadságon voltak.
Ezen értelmezés az alperes és a beavatkozó érvelésével szemben nem azt jelenti, hogy a szabadság és az egészségügyi szabadság szolgálatteljesítési időnek minősül. Annak figyelmen kívül hagyása azonban az eljárt bíróságok helytálló megállapítása szerint azt eredményezné, hogy a felpereseknek a keresőképtelenségük miatt mulasztott szolgálatát, illetve a szabadságuk időtartamát is le kellene dolgozniuk.
Az irányelv 16. cikk b) pontjának azon rendelkezéséből, miszerint az éves szabadság és a betegszabadság időtartamát nem lehet figyelembe venni az átlagszámításnál, vagy azt annak szempontjából semlegesnek kell tekinteni, nem azt jelenti, hogy ezeket az alperes és a beavatkozó által pihenőidőhöz számított időtartamot - "0 órával" kell figyelembe venni a munkaidőkeret vonatkozásában.
Az irányelv hivatkozott cikke konkrét számítási módot ugyan nem határoz meg arra nézve, hogy a szabadság és a betegszabadság miként mellőzhető, illetve milyen módon tekinthető semlegesnek. Helyes értelmezés szerint azonban a tényleges munkaidő (szolgálatteljesítési idő) tartamát nem befolyásolhatja. A munkaidőkeret arányos csökkentése pedig épp azt alkalmas biztosítani, hogy e távollétek a munkaidőkeret szempontjából semlegesnek legyenek tekinthetők. Ez az értelmezés megfelel az irányelvben a munkaidő megszervezése tekintetében célként kitűzött minimális biztonsági és egészségvédelmi követelményeknek [1. cikk (1) bekezdés], valamint biztosítja azt az elszámolást is, hogy a tűzoltó valóban a ténylegesen teljesített szolgálata után járó díjazást kapja meg.
Az előbbiekből következően a ténylegesen teljesített túlszolgálat óraszáma meghatározása érdekében a referencia-időszaknak tekintett hat hónapra eső szolgálati idő csökkentése a fizetett, illetve egészségügyi szabadságon töltött idővel nem jogszabálysértő.
II.1. A másodfokú bíróság tévedett, amikor szolgálatonként a szolgálatváltás egyébként nem vitatott 30 perc időtartamát - a kompenzációs szabadság kiadására tekintettel - a szolgálatteljesítési idő számításakor nem vette számításba. Amennyiben ugyanis a munkaidőkeret nem kerül korrigálásra a kompenzációs szabadság tényleges 24 óra időtartamával, akkor a túlszolgálat számítása tekintetében az elismerten teljesített szolgálati időt ténylegesen nem alkalmas kompenzálni. Mindemellett logikus az a felperesi érvelés is, mely szerint miután a szolgálatteljesítési idejük az adott félévre irányadó ledolgozható maximális óraszámot meghaladta, így nem is lehetett olyan szolgálati nap, amelyet az alperes szolgálatmentes napként a túlszolgálat kompenzálására kiadhatott volna, hiszen a szabadidejük terhére nem volt kiadható ismételt elszámolással szabadidő.
Az előbbiekből következően a munkaügyi bíróság helyesen számolta egy szolgálat idejét 24,5 órával. Ez esetben a kompenzációs szabadságot figyelmen kívül kell hagyni.
2.Az egészségügyi szabadság időtartamát az eljárt bíróságok egyezően 6,86 órával vették számításba, amely helyes, míg a rendes szabadság időtartamát a munkaügyi bíróság 20,58 órával, a másodfokú bíróság pedig naptári naponként, azaz 6,86 órával számolta. A felperesek mindkét számítást sérelmezték.
A Kúria a felperesek kifejtett jogi álláspontjával értett egyet, mert a R.2. 48. § (4) bekezdéséből, valamint a 4. számú mellékletből együttesen az következik, hogy a fizetett szabadság napját szolgálati naponként 24 órával kell számítani. Ez a megoldás felel meg egyébként a 2010. január 1-jétől hatályos jogi szabályozásnak is.
3.Annak a beavatkozói érvelésnek nincs jogi alapja, hogy a kompenzációs és egyéb szabadságot a túlszolgálat elszámolásakor csökkentő tényezőként kell figyelembe venni és az erre számolt óraszámot ki kell vonni a többletszolgálat időtartamából. Ezt az eljárt bíróságok helytállóan állapították meg.
Az előbbiekben kifejtettekből is következően téves volt a másodfokú bíróság jogi álláspontja a tekintetben, hogy valamennyi szabadságot azonos módon kell számításba venni. Téves az az álláspont is, mely szerint a szolgálati naplóba "szabadnap visszaadás" címén bevezetett időtartamoknak a szolgálati időbe történő beszámítására (a munkaidőkeret arányos csökkentésére) nincs jogszabályi lehetőség. E címen nevezték a felek az olyan szolgálatteljesítéssel érintett, de az eredeti munkaidő-beosztás szerint nem szolgálatteljesítési napra eső szolgálatok után kiadott szabadnapot, amelyeknek a felek egyező előadása alapján egyenként átlagosan 20,58 óra volt az időtartama. A másodfokú bíróság e szabadnapok tekintetében nulla órával számolt, tehát sem szolgálatteljesítési időként, sem a szolgálati időkeret arányos csökkentésével nem vette figyelembe. E körben a Kúria a II/1. pont alatt kifejtetteket tekinti irányadónak, mert amennyiben a tényleges szolgálatteljesítés időtartama (adott esetben 20,58 óra) nem kerül figyelembevételre, és az a szolgálati időkeret arányos csökkentésénél sem, akkor a szabadnap nem alkalmas kompenzálni a túlszolgálat időtartamát.
III.A perbeli időszakban az alperes a Hszt. akkor irányadó rendelkezései alapján állapította meg a felperesek munkaidőkeretét, amely azonban az irányelvekkel ellentétes volt. Nem képezhet ezért hivatkozási alapot, miszerint túlszolgálatot a Hszt. 88. § (1) bekezdése szerint a perbeli esetben az állományilletékes parancsnok nem rendelt el, minthogy a felperesek által az irányelvek szerinti maximális szolgálati időt (hathavi szolgálatteljesítési időkeretben hét naponként 48 órát) meghaladó szolgálatteljesítés túlszolgálatnak minősül. Következésképpen annak távolléti díjjal való elszámolása felel meg a vonatkozó jogszabályoknak.
A távolléti díj rendeltetése, hogy a tényleges munkavégzés esetén járó díjazást pótolja, így annak számítása sem lehet aránytalanul több, mintha a távol lévő dolgozna. A távolléti díjjal elszámolt túlszolgálat egy órájára lényegében ugyanazon összeg járhat, mint a szolgálatteljesítés egy órájára.
Ezen munkaügyi elv alapulvételével kellett az eljárt bíróságoknak állást foglalniuk abban a kérdésben, hogy a perbeli, alperes helyes érvelése szerint speciális, részben készenléti jellegű beosztásban és sajátos váltásos szolgálati rendszerben (24/48) való szolgálatteljesítés esetében alkalmazható-e az R. 8. § (2) bekezdése szerinti azon rendelkezés, mely szerint az elrendelt túlszolgálatra eső időarányos távolléti díjat 174 órás havi osztószámmal kiszámított egy órára eső távolléti díj alapulvételével kell megállapítani.
A Kúria a távolléti díj előbbiek szerint kifejtett rendeltetését szem előtt tartva a munkaügyi bíróság jogértelmezésével értett egyet.
A Hszt. 84. § (1) bekezdése a szolgálatteljesítési időt heti 40 órában határozza meg. Ezzel szemben a perbeli időszakban (2004. május 1-jétől 2006. december 31-ig) az irányelv 6. cikk b) pontja alkalmazásával hétnapos időtartamokban 48 óra szolgálatteljesítési idő minősült a felperesek azon rendes szolgálatteljesítési idejének, amelyért havonta a Hszt. 99. §-a szerinti illetményre jogosulttá váltak.
A Hszt. 112. §-a értelmében távolléti díj fejében a hivatásos állomány tagja részére az alapilletmény, az illetménykiegészítés, valamint a rendszeres illetménypótlékok együttes összegének a távollét idejére számított időarányos átlaga jár.
Az előbbiekből következően a túlszolgálatra eső időarányos távolléti díjat helyesen 208 órás havi osztószámmal kiszámított egy órára eső távolléti díj alapulvételével kell meghatározni. Hétnapos időtartamokban 48 órás szolgálati rendszer figyelembevételével ugyanis 26 hétre (azaz hat hónapos referencia-időszakra) eső szolgálatteljesítési idő (1248 óra) egy hónapra arányosan teljesített száma 208 órának felel meg.
IV.Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A megismételt másodfokú eljárás során szolgálati naponként 24,5 óra szolgálati időt kell figyelembe venni, a vezényléssel töltött időt naponként 8 órával elszámolva. A rendes és egyéb szabadság, valamint az egészségügyi szabadság időtartamával csökkentve kell meghatározni a felperesekre irányadó hathavi munkaidőkeret óraszámát akként, hogy a szabadságon töltött napokat 24 órával, az egészségügyi szabadságon töltött napokat 6,86 órával, a szabadság visszaadás címén biztosított napokat 20,58 órával kell számolni, míg a kompenzációs szabadságot nulla órával kell figyelembe venni. Az ekként meghatározott többletszolgálat egy órájára eső távolléti díjat 208 óra/hó óraszámmal kell elszámolni, melyből levonásba kell helyezni az alperes által a felperesek által teljesített túlszolgálat ellentételezéseként túlszolgálati díj címén a tárgyidőszakra kifizetett összeget. (Kúria Mfv.II.11.136/2010.)