adozona.hu
BH+ 2012.8.357
BH+ 2012.8.357
A bíróság kioktatási kötelezettsége nem jelenthet "prejudikálást". A bizonyítási teher fennállását, sikertelensége következményeit előre kell a fél tudomására hozni, és nem annak megtörténte után. Becslési eljárásban az ellenbizonyítás az ügyfél feladata, amely csak hitelt érdemlő bizonyítékokkal lehetséges [1952. évi III. tv. 3. § (3) bek., 2003. évi XCII. tv. 108. § (1)-(3) bek., 109. § (1)-(3) bek.
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az adóhatóság a felperesnél 2004-2005 évekre személyi jövedelemadó adónemben folytatott utólagos ellenőrzést. Több jegyzőkönyv, kiegészítő jegyzőkönyv és kapcsolódó vizsgálat alapján 2010. június 16-án kelt elsőfokú határozatával az adózó terhére összesen 11 155 690 Ft adóhiánynak minősülő adókülönbözetet tárt fel. Ennek, valamint járulékainak (adóbírság, késedelmi pótlék) megfizetésére kötelezte a felperes. A hatóság megállapította, hogy a számára ismertté vált adatok alapján a felperes 2000...
BH+ 2012.8.357 A bíróság kioktatási kötelezettsége nem jelenthet "prejudikálást". A bizonyítási teher fennállását, sikertelensége következményeit előre kell a fél tudomására hozni, és nem annak megtörténte után. Becslési eljárásban az ellenbizonyítás az ügyfél feladata, amely csak hitelt érdemlő bizonyítékokkal lehetséges [1952. évi III. tv. 3. § (3) bek., 2003. évi XCII. tv. 108. § (1)-(3) bek., 109. § (1)-(3) bek.
Az adóhatóság a felperesnél 2004-2005 évekre személyi jövedelemadó adónemben folytatott utólagos ellenőrzést. Több jegyzőkönyv, kiegészítő jegyzőkönyv és kapcsolódó vizsgálat alapján 2010. június 16-án kelt elsőfokú határozatával az adózó terhére összesen 11 155 690 Ft adóhiánynak minősülő adókülönbözetet tárt fel. Ennek, valamint járulékainak (adóbírság, késedelmi pótlék) megfizetésére kötelezte a felperes. A hatóság megállapította, hogy a számára ismertté vált adatok alapján a felperes 2000-2002. években több mint 50 millió Ft kölcsönt vett fel egy magánszemélytől, melyet 2004-2005. években szinte teljes egészében visszafizetett, de erre a felperes ezen években benyújtott bevallásaiból látható jövedelme nem tudott fedezetet nyújtani. Ily módon a hatóság a felperest a bevételek és kiadások tételes elszámolására hívta fel. A felperes több forrást is megnevezett, volt amit a hatóság is elfogadott, de ezek teljes egészében nem tudták kiegyenlíteni a fedezethiányt. Ennél fogva a hatóság becslési eljárást alkalmazott az adóalap feltárására az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) 109. § (1)-(2) bekezdés alapján. E szerint 2004-ben több mint 8 millió, 2005-ben pedig több mint 18 millió Ft olyan úgymond "eltitkolt" jövedelme volt a felperesnek, melynek jogcíme nem tisztázott, és melyet ezért az egyéb jövedelmekkel összevont a hatóság a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (továbbiakban: Szja tv.) 4. § (1) bekezdés, 28. § (1) bekezdés alapján, valamint megállapította az így fizetendő jövedelemadót. (Megjegyzendő, hogy a felperesnek ingatlan átruházásból származó jövedelem után is volt 2005-ben további 1 033 375 Ft adókülönbözete, ezzel együtt alakult ki a határozati végösszeg.)Az adóhatóság álláspontja szerint a fedezethiányt a felperes nem tudta hitelt érdemlően bizonyítékokkal igazolni. A tényállásból a per szempontjából külön is kiemelendő - a felek között vita tárgyát legfőképpen képező - a T. Ferenccel kötött kölcsönmegállapodás mikénti teljesítése. E szerint a felperes 2002-től három részletben összesen 21 500 000 Ft kölcsönt adott T. Ferenc részére és nevezett ezt a kölcsönt adta vissza 2004-ben és 2005-ben két részletben 6 500 000 Ft és 15 millió Ft összegben. Tény, hogy erről az ügyletről van átvételi elismervény, amely valóban magánokirat, de az adóhatóság álláspontja szerint az egyéb tények és bizonyítékok fényében a pénz tényleges átadását a felperes nem tudta igazolni. Ennek oka, hogy T. Ferencnek ezekben az években nem volt olyan jövedelme, melyből ezt az összeget vissza tudta fizetni. Ezt a 2001-2004. közötti adóvizsgálat és a 2005. évi adóbevallás adatai támasztják alá. Noha többszöri kísérlet ellenére tanúként T. Ferencet nem sikerült meghallgatni, de az ügy egyéb adatai alátámasztják a fenti megállapítást.
Az elsőfokú határozattal szemben a felperes fellebbezést nyújtott be, melynek alapján a másodfokú hatóság 2010. szeptember 17-én határozatával az elsőfokú határozatot - az indokolás kiegészítésével - helybenhagyta. E szerint T. Ferenc a saját vizsgálata során úgy nyilatkozott, hogy a releváns években több befolyásos személytől kért kölcsönt, akiket nem kíván megnevezni. Ugyanakkor olyat nem mondott, hogy 2004-ben 6,5 millió Ft kölcsönt kellett visszafizetnie a felperesnek. Ez nem lehet hitelt érdemlő bizonyíték a felperes oldalán a 2004. évi fedezethiány ellensúlyozására. Utalt még a másodfokú határozat arra is, hogy nem jogsértő, mely szerint a 2004-es nyitó összegnél a 2003. évi decemberi bankszámlán jelentkező kiadást csökkentő tételként vette figyelembe az elsőfokú határozat, miközben a bevételeket nem vette számba. Tény, hogy ezen időszakban a bankszámla bevételt nem mutatott és a felperes sem hivatkozott arra, hogy volt bankszámlán kívüli egyéb bevétele is a vizsgálat indulása előtt, sőt, ilyet fellebbezésében sem említett. A nyitó tétel összegének megállapítását ez nem befolyásolhatta.
A másodfokú határozattal szemben a felperes keresetet terjesztett elő a bíróságon, melyben a kölcsönnel és a nyitó összeg megállapításával kapcsolatos tételeket vitatta. Kifogásolta a tényállás tisztázás elégtelenségét, amely olyan jellegű kérdést vethet fel, hogy lehetett-e egyáltalán becslést alkalmazni, ugyanis megfelelő tényállás esetén nem lett volna fedezethiány. Konkrétan azonban azt kifogásolta, hogy miért nem fogadta el hitelt érdemlő bizonyítéknak a hatóság azt az átvételi elismervényt, amely a kölcsön visszafizetéséről szólt. Hivatkozott az Art. 109. § (3) bekezdésére, annak a perben releváns szöveg állapotára, mely szerint a bizonyítékok egyenrangúak. Az átvételi elismervény egy teljes bizonyító erejű magánokirat, melynek valóságtartalmát az ügyleti tanúk is megerősítették. Ugyanakkor sérelmezte, hogyha az okiratot a hatóság mégsem találta elfogadhatónak, miért nem hallgatta meg tanúként - többszöri indítványra - T. Ferencet. Nevezettnél egyébiránt 2005-re nem volt adóvizsgálat, így erre nézve megállapítást sem lehetett volna tenni.
A 2004. évi nyitó mérleg megállapítását felperes továbbra is kifogásolta. A hatóság a vizsgálati idő előtti időszakra nem mehetett volna vissza úgy, hogy csak a kiadást nézte, a bevételt nem. Ezért a felperes kérte a bíróságtól a hatósági határozat megsemmisítését és új eljárás elrendelését.
A megyei bíróság 2011. március 28-án kelt ítéletével a keresetet elutasította. Rögzítette a bíróság, hogy ugyan T. Ferenc tanúkénti meghallgatását a hatóság többször megkísérelte, de ez eredménytelen maradt. Mivel azonban nevezett meghallgatását a felperes a perben is indítványozta, annak a bíró eleget tett. Ugyanakkor kifejtette az ítélet, hogy olyan releváns bizonyítékot a vallomás nem tudott nyújtani, ami az eljárás egyéb adataiból látható tényeket cáfolta volna. A tanú semmi konkrétumot nem tudott mondani sem összegekre, sem időpontokra, sőt még helyszínekre sem emlékezett. Megállapította az ítélet, hogy a tanúvallomást összevetve a felperes 2009. márciusi írásbeli nyilatkozatával, inkább e kettő cseng egybe annyiban, hogy a felperes sem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy a vizsgálati időszakban kapott-e jelentősebb összegű kölcsönt, illetve, hogy a vizsgálati időszak előtt volt-e jelentősebb megtakarítása. A tanútól származó nagyobb összegű kölcsön visszatérítéséről már csak a vizsgálati jegyzőkönyv kézhezvétele után tett említést és ekkor csatolta az okiratokat. Az eljárás összes adata és a kiegészítő tanúvallomás alapján a bíróság osztotta azt az alperesi álláspontot, hogy hitelt érdemlően nem sikerült a felperesnek igazolnia, hogy a fedezethiány nem áll fenn, azt a T. Ferenctől visszakapott kölcsön kiegyenlíti. A 2004. évi nyitó tétel megállapítása sem volt jogsértő. Az Art. 109. § (3) bekezdése lehetővé teszi az elévülési időn túli iratok, adatok vizsgálatát is, ha az adózó kiadásainak forrása akkor keletkezett. A 2003. évi decemberi bankszámla-állás figyelembevétele nem jogszerűtlen még ha abból az alperes csak a bizonyított kiadásokat vonta is le. Ugyanis bizonyított bevétel nem volt. A keresettel érintett körben tehát a határozat nem volt jogszabálysértő.
Az elsőfokú jogerős ítélettel szemben a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Elsődlegesen az ítélet megváltoztatását és a keresetnek helyt adást kért. Másodlagosan az ítélet hatályon kívül helyezését és a bíróság új eljárásra utasítását. Jogszabálysértésként megjelölte a Pp. 3. § (3) bekezdését, 206. § (1) bekezdését, valamint az Art. 109. § (3) bekezdését. Kifejtette, hogy a bíróság két fontos kötelezettségét mulasztotta el. Egyrészt figyelmeztetnie kellett volna a felperest, hogy a bizonyítást sikertelennek látja. Ha ezt megmondta volna a bíróság, akkor lehetőség lett volna további bizonyítási indítvány megtételére, pl. írásszakértő kirendelésére. Ezen figyelmeztetés elmaradása megfosztotta a felperest a további sikeres bizonyítás lehetőségétől. Másrészt a bizonyítékok egybevetése elmaradt, és noha a tanúvallomás kellően konkrét volt, azt a bíróság nem vette figyelembe. Ezen túlmenően egyéb kérdéseket a felperes felülvizsgálati kérelmében nem vitatott, így a nyitó tétel megállapításának módszerét sem.
Az alperes ellenkérelmében a felülvizsgálati kérelem elutasítását kérte. Kifejtette, hogy álláspontját mindenben fenntartja, az ítélet jogszerű, ezért annak hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint nem megalapozott.
Az Art. 108. § (1) bekezdés alapján: "A becslés olyan bizonyítási módszer, amely a törvényeknek megfelelő, a valós adó, illetve költségvetési támogatás alapját valószínűsíti.
(2) Az adóhatóság bizonyítja, hogy a becslés alkalmazásának a feltételei fennállnak, továbbá azt, hogy a becslés alapjául szolgáló adatok, tények, körülmények, valamint a becslés során alkalmazott módszerek az adó alapját valószínűsítik.
(3) Becslés alkalmazható
a) a vagyonszerzési illeték alapjának megállapításánál,
b) ha az adó, illetve a költségvetési támogatás alapja nem állapítható meg,
c) ha az adóhatóság rendelkezésére álló, azok száma vagy tartalma miatt jelentősnek tekinthető adat, tény, körülmény alapján alaposan feltételezhető, hogy az adózó iratai nem alkalmasak a valós adó, illetve költségvetési támogatás alapjának megállapítására, vagy
d) ha a magánszemély valótlan, hiányos bevallást vagy nyilatkozatot tett, vagy a nyilatkozattételt elmulasztotta.
A 109. § szerint: "Ha az adóhatóság megállapítása szerint az adózó vagyongyarapodásával és az életvitelére fordított kiadásokkal nincs arányban az adómentes, a bevallott és a bevallási kötelezettség alá nem eső, de megszerzett jövedelmének együttes összege, az adóhatóság az adó alapját is becsléssel állapítja meg. Ez esetben - figyelemmel az ismert és adóztatott jövedelmekre is - az adóhatóságnak azt kell megbecsülnie, hogy a vagyongyarapodás és az életvitel fedezetéül a magánszemélynek milyen összegű jövedelemre volt szüksége.
(2) Az adóhatóság az (1) bekezdés szerint feltárt adóalapot annak az évnek az összevonás alá eső jövedelméhez számítja hozzá, amelyre nézve a jövedelemeltitkolást megállapítja. Ha a vagyongyarapodás forrásaként az adózó többévi eltitkolt jövedelme szolgált, az adóhatóság a vizsgálattal érintett évek között a jövedelmet egyenlő arányban megosztja, és az adót az egyes években hatályos jövedelemadó törvényekben meghatározott - összevonás alá eső jövedelmekre vonatkozó - adómértékkel állapítja meg.
(3) A becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést az adózó hitelt érdemlő adatokkal igazolhatja, egyebekben pedig az eljárásra az e fejezetben foglalt rendelkezések az irányadók. Az adóhatóság az adózó által előadott tények, adatok valóságtartalmát az adómegállapításhoz való jog elévülési idejét megelőző időszakra vonatkozóan is vizsgálhatja, ha az adózó állítása szerint vagyongyarapodásának forrása ezen időszakban keletkezett."
A Pp. 3. § (3) bekezdés értelmében: "A jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása - ha törvény eltérően nem rendelkezik - a feleket terheli. A bizonyítás indítványozása elmulasztásának, illetve a bizonyítási indítvány elkésett voltának jogkövetkezményei, valamint a bizonyítás esetleges sikertelensége törvény eltérő rendelkezése hiányában a bizonyításra kötelezett felet terheli. A bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni."
A Pp. 206. § (1) bekezdése alapján: "A bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak egybevetése alapján állapítja meg; a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli, és meggyőződése szerint bírálja el."
A Kúria, mint felülvizsgálati bíróság a fentiekben rögzített tényállás és az idézett jogszabályok alapján azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság ítélete a felülvizsgálati kérelemmel támadott körben nem jogszabálysértő. A felülvizsgálati bíróság kiemeli, hogy a felperes alapvetően tévesen értelmezi a Pp. 3. § (3) bekezdésében foglalt bírósági kioktatási kötelezettséget. Ez a jogszabályhely azt írja elő a bíróság számára, hogy előzetesen figyelmeztesse az ügyfelet a bizonyítás elmaradása vagy a bizonyítás esetleges sikertelensége következményeire. Tisztában kell az ügyfélnek tehát lennie azzal, hogy milyen teher hárul rá és amennyiben annak nem tesz eleget, mi lesz a következmény. A Pp. 3. § (3) bekezdése tehát nem azt kívánja meg a bíróságtól, hogy egy megtörtént bizonyítás eredményét "menet közben" értékelje és azt azonnal közölje az ügyféllel, gyakorlatilag "prejudikáljon", és lehetővé tegye ezzel azt, hogy amennyiben a bizonyítás eredménye az ügyfél számára nem kedvező, akkor az ügyfél ennek tudatában áttérhessen más bizonyítási módszerre. Ellenkezőleg, előzetes és elvi kioktatási kötelezettsége van a bíróságnak a jelzett Pp.</a> rendelkezés alapján.
Konkrét hatósági eljárásban az adóhatóság becsléssel állapította meg a felperesi adóalapot. Ilyen esetben is lehetővé teszi a jogszabály az ellenbizonyítást, amennyiben az ügyfél álláspontja szerint az adóhatóság az adóalapot helytelenül rögzítette. Ebben az esetben azonban megfordul a bizonyítási teher, az adózónak kell hitelt érdemlő bizonyítékokkal alátámasztania, hogy a becsléssel megállapított adóalaptól a valós adóalap eltér. Az adóhatóság a saját eljárásában igen aprólékos, részletes tényállás feltárást végzett. A bizonyítékokat egyenként és összességében helyesen értékelte. Az a tanúmeghallgatás, melyet részbizonyításként az elsőfokú bíróság végzett, nem tudta a következtetést lerontani, a megállapítást átfordítani. A tanú semmi konkrétumot nem tudott mondani. Ezt a tárgyalási jegyzőkönyvbe rögzített tanúvallomás egyértelműen igazolja, és ennyiben nem felel meg a valóságnak a felperes azon állítása, hogy a tanúvallomás konkrét lett volna. A bírósági tárgyaláson a tanú ugyanis a következőket mondta: "A felperesnek adott kölcsön nyújtására konkrétan nem emlékszem, azért, mert több embernek is szoktam, illetőleg adtam kölcsönt. Így napra pontosan megnevezni ezen kölcsön nyújtásokat sem a felperes, sem más személy vonatkozásában nem tudom. A kölcsönnyújtásokról minden esetben okirat készült. Ezek a kölcsönök esettől függően 10-15-20-30 milliós tételek voltak. Különböző embereknek, különböző összegeket nyújtottam. Vannak embereim, akiknek vannak bankszámlái, ezen találhatók a pénzösszegek. Ha szólok nekik, kiveszik ezt a pénzt. Ezt a pénzt szoktam én a fentiek szerint kölcsön adni. Emlékezetem szerint a felperesnek 30-40 millió forint körüli kölcsönt adtam. Arra nem emlékszem pontosan, hogy ez melyik évben történt. Arra emlékszem, hogy mindig visszafizette a neki nyújtott kölcsönöket. Így tehát nem egy, hanem többszöri kölcsön nyújtásáról is szó volt."
Látható tehát, hogy a tanú mindazokra a lényeges kérdésekre, amelyek konkréttá tehetnek egy jogügyletet, azaz mikor, hogyan, ki előtt, milyen összegben történt a kölcsönnyújtás vagy annak visszafizetése, nem tudott válaszolni. Nem tett tehát többet hozzá a tanúvallomás az adóhatóság által megállapítottakhoz, így alkalmatlan volt annak cáfolatára.
A felülvizsgálati bíróság a bizonyítékok értékelése körében sem talált problémát. Felülmérlegelésre egyébként is csak rendkívül szűk körben, egészen kivételesen van lehetőség, akkor, hogyha a bizonyítékok mérlegelése, az ítélet indokolása kirívóan okszerűtlen. Ilyen körülmény azonban jelen esetben nem állt fenn.
Mindezekre tekintettel a Kúria, mint felülvizsgálati bíróság az alaptalan felülvizsgálati kérelmet elutasította, és a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdésére figyelemmel hatályában fenntartotta. (Kúria, Kfv.I.35.415/2011.)