adozona.hu
BH+ 2011.11.503
BH+ 2011.11.503
Az 50 km-t meg nem haladó útvonalon menetrend szerinti személyszállítást végző autóbuszvezetőnek a két járat közötti - 60 percet elérő, vagy meghaladó - várakozási ideje munkavégzési kötelezettség hiányában nem vehető figyelembe teljes munkabérrel díjazott munkaidőként, az rendelkezésre állási időnek minősül, melyért a készenlétre vonatkozó szabályok szerinti díjazás jár. Az osztott munkaidőre vonatkozó kollektív szerződéses megállapodás hiányában ez az időtartam nem minősíthető osztott napi pihenőidőnek se
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 2006. január 25-től állt az alperessel munkaviszonyban, autóbuszvezető munkakörben. Munkavégzése során helyközi menetrend szerint közlekedő autóbuszjáratokat vezetett.
Keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes által a napi szolgálatteljesítési idő alatt pihenőidőként nyilvántartott időtartamok munkaidőnek minősülnek. Ennek alapján 2006. május 26-tól 2009. április végéig terjedő időre 647 226 forint elmaradt munkabér, továbbá a napi munkavégzés befejező tevékenységére...
Keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes által a napi szolgálatteljesítési idő alatt pihenőidőként nyilvántartott időtartamok munkaidőnek minősülnek. Ennek alapján 2006. május 26-tól 2009. április végéig terjedő időre 647 226 forint elmaradt munkabér, továbbá a napi munkavégzés befejező tevékenységére 76 089 forint elmaradt munkabér és a havi 174 óra munkaidőkeret túllépésére figyelemmel 366 054 forint rendkívüli munkavégzés pótléka megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 367 775 forintot. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
A megállapított tényállás szerint a felperes által vezetett jármű menetrend szerinti útvonala az 50 km-t nem haladta meg. Munkáját a fordabeosztások szerint havi és napi vezénylés alapján végezte. Egyenlőtlen munkaidőbeosztással, havi munkaidőkeretben, havi 174 órás munkaidővel, a munkabérét havi elszámolás alapján kapta. A havi vezénylést a felperes írásban a tárgyhónapot megelőzően kapta meg, ez tartalmazta a beosztását egy hónapra, a járatok összességére kiterjedően, azt, hogy mely napon, mely forda szerint köteles munkát végezni. Amennyiben a havi vezényléstől el kellett térni, az a napi szóbeli vezénylésben került meghatározásra.
A közlekedési jegyzék részletesen tartalmazta a napi munkavégzés időrendjét, a szolgálatra jelentkezéstől az utolsó járat beérkezéséig, illetőleg amennyiben a forda tankolással zárult, úgy annak befejezéséig. A fordák tartalmazták a szolgálatra jelentkezésként, tankolásként, bevétel-elszámolásként, karbantartásként elszámolt átalányidőket, valamint munkaközi szüneteket a munkaidő részeként.
A felperes a napi munkavégzés során az első járat indulását megelőzően 15 percen keresztül a gépjármű előkészítését, kötelező műszaki ellenőrzését végezte, melyet az alperes munkaidőként számolt el. A felperes a közlekedési jegyzék szerint adott járatok között bevétel-elszámolást, napi karbantartást (takarítás) végzett, tankolt, munkaközi szünetet töltött, illetőleg a forda szerint pihenőideje volt. A felperes a pihenőidőként feltüntetett időtartamokban is rendszerint az autóbuszban, illetőleg annak környékén tartózkodott. Az utolsó járatot avagy a tankolást követően a felperes befejező tevékenységként lezárta és bezárta a jegykiadó gépet, elvégezte a napi zárást, kiürítette a kassza tartalmát, kivette a tachográf korongot, arra feljegyzést tett, táblát cserélt, kitakarította a járművet, átvizsgálta az autóbuszt kívülről, belülről és bezárta gépjárművet. A felperes által teljesített fordák úgynevezett nem váltásos fordák voltak, ezáltal részére befejező tevékenységként, munkaidőként a munkavégzési napokon 15 perc átalányidőként elszámolásra nem került, ugyanúgy mint a váltásos fordák esetében.
2005. április 12-én az alperes és a reprezentatív érdek-képviseleti szervezetek megállapodtak abban, hogy az alperes a 2004. december 12-én meghirdetett menetrend végrehajtására készült közlekedési jegyzékekben rendelkezésre állásként megjelölt időszakokat 2005. április hónapban a napi pihenőidőkön felül további pihenőidőként adja ki a munkavállalók részére. Amennyiben az ilyen idők megkezdése előtt a munkavállalót munkavégzésre utasítja a forgalomirányítás, az rendkívüli munkavégzésnek minősül. A kollektív szerződés módosítását követően legkésőbb 2005. május 1-jei hatállyal a módosítás alapján új közlekedési jegyzékek kerülnek kiadásra.
Az alperes a perrel érintett időszakban a közúti közlekedési alágazatban megkötött kollektív szerződés (ÁKSZ) és a helyi kollektív szerződés (KSZ) alapján munkaidőként ismerte el a vezetési időt, az átalányidőben meghatározott, a fordákban ténylegesen előírt jármű előkészítésére (15 perc), utas kiszolgálására (5 perc), bevétel-elszámolásra (15 perc), a gépjármű napi karbantartására (15 perc), tankolásra fordított (15 perc) időt, a munkaközi szüneteket, az egyéb elrendelt tényleges munkavégzési időt. Az alperes a járatvégzés közbeni 60 perc alatti állásidőt a munkaidő részeként ismerte el, amennyiben a két járat közötti állásidő a 60 percet elérte, illetőleg meghaladta, a teljes időtartamot pihenőidőnek minősítette, azt munkaidőként nem számolta el, arra munkabért nem fizetett.
A munkaügyi bíróság jogi álláspontja kialakításakor az ÁKSZ rendelkezéseiből indult ki, valamint a Munka Törvénykönyve rendelkezéseit alkalmazta. A 2008. január 1-jétől peresített időszak tekintetében pedig irányadónak tekintette a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (Kkt.) 18/K. §-ában foglaltakat is, mely szerint az 50 km távolságot meg nem haladó járathosszon menetrend szerinti személyszállítást és szolgáltatást végző gépjármű vezetőinek a munkaidő beosztását - a közúti szállításra vonatkozó egyes szociális szabályok összehangolásáról, a 3821/85/EGK és a 2185/98/EK tanácsi rendelet módosításáról, valamint 3820/85/EGk rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2006. március 15-ei 561/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet alapulvételével - úgy kell meghatározni, hogy a vezetési szünetek (megszakítások), valamint a vezetési és pihenőidők mértéke és aránya a gépjármű vezetőinek biztonságos vezetésre alkalmas állapotát folyamatosan biztosítsa.
Levont jogkövetkeztetése szerint az alperes jogellenesen minősítette a járatok közötti 60 percet elérő, illetőleg meghaladó időtartamokat a KSZ rendelkezései alapján pihenőidőnek. Az ÁKSZ 12. cikk 1. pontja kizárja a napi pihenőidő megosztására vonatkozó, az ÁKSZ 11. cikk 6. pont (13) és (14) bekezdése szerinti előírások alkalmazását. Ezáltal az 50 km-t meg nem haladó menetrend szerinti útvonalon közlekedő forgalmi utazó munkakörökben foglalkoztatásra nem terjed ki az a rendelkezés, mely szerint a napi pihenőidő két vagy három részletben is kiadható.
A munkaügyi bíróság szerint a járatok közötti pihenőidőnek minősített időtartamok egyébként sem feleltek meg a pihenőidő KSZ szerinti fogalmának. Egyrészt nem teljesült azon feltétel, miszerint a munkavállaló idejével szabadon rendelkezhetett, ugyanis a munkaköri leírásból és a közlekedési jegyzékből eredően is kötelezettsége volt, hogy munkára képes állapotban maradjon, és a munkáját az időtartam elteltét követően folytassa. Jóllehet az alperes nem kötelezte arra, hogy a járművet nem hagyhatja el, mégis ahhoz kötötten kellett várakoznia és a járatot meghatározott idő elteltével el kellett indítania. A KSZ 2007. április 1-től hatályos 9/A. cikk g) pont (2) bekezdése szerint a járatok közötti 60 percet meghaladó időnek ahhoz, hogy pihenőidőnek minősüljön, el kellett érnie a 3 órát, ami a perbeli esetben rendszerint nem valósult meg. Amennyiben pedig alkalmazható is lett volna az osztott pihenőidő, akkor sem felelne meg az alperesi gyakorlat az ÁKSZ-nek, mivel annak 11. cikk 6. pont (11) bekezdése szerint csak a pihenőhelyen való tartózkodási idő minősül pihenőidőnek, és az alperes nyilatkozata szerint pihenőhely nincs minden helyen.
Ugyanakkor a munkaügyi bíróság a pihenőidőként számításba vett, járatok közötti 60 percet meghaladó időtartamokat nem minősítette munkaidőnek. Az Mt. 117. § (1) bekezdés a) pontjában rögzített munkaidő fogalomra tekintettel azt emelte ki, hogy az alperes a pihenőidőnek minősített időtartamokra munkavégzési kötelezettséget nem írt elő, így önmagában azon körülményből, hogy a felperes két járat között munkára képes állapotban várt a következő járat megkezdésére, még nem következik ezen időtartamok munkaidő jellege.
Ezek az időtartamok - a KSZ 9/B. cikke alapján, amely az ott írt rendelkezésekkel alkalmazni rendeli a KSZ 9/A. cikkét - rendelkezésre állási időnek minősülnek, amely nem része a munkaidőnek, azonban arra az Mt. 148. § (1) bekezdése szerinti díjazás jár. Így a munkaügyi bíróság a felperes által követelt 647 226 forint 40%-ának, azaz 258 890 forint megfizetésére kötelezte az alperest.
A munkaügyi bíróság bizonyítottként elfogadta a felperes állítását, mely szerint az utolsó járat, illetve tankolás befejezését követően szükségszerűen záró tevékenységek merültek fel, melyekre munkavégzési naponként 15 perc indokolt átalányidő nem került elszámolásra, és ennek ellenértéke 76 089 forint. A munkaügyi bíróság álláspontja szerint az ÁKSZ és a KSZ nem különíti el ugyan ezen befejező tevékenységet, ez azonban nem vezethet oda, hogy értékekés nélkül marad a felperes munkabefejezéséhez megkívánt tevékenység munkaidő szükséglete. A záró tevékenység akkor is felmerül, ha a jármű nem másik munkavállalónak kerül átadásra. Abban az esetben, amikor a befejező tevékenységre elszámolt munkaidő által a felperes havi 174 órás munkaidőkeretet meghaladó munkát végzett, a munkaügyi bíróság elszámolta a rendkívüli munkavégzés pótlékát 32 796 forint összegben.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen mindkét fél fellebbezéssel élt.
A felperes fellebbezésében a járatok közötti 60 percet meghaladó idő rendelkezésre állási időként minősítését és elszámolását vitatta.
Az alperes fellebbezésében arra hivatkozott, hogy a KSZ 9/A. cikk d) pontjában felsorolt átalányidők között nem szerepel a munkavégzést záró tevékenységre vonatkozó átalányidő, amely a napi karbantartásra megállapított átalányidőben számolandó el. Arra is hivatkozott, hogy a 2005. április 12-én a szakszervezetekkel kötött megállapodás az ÁKSZ-hez képest a munkavállalók számára kedvezőbb.
A megyei bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét fellebbezett részében - a per főtárgya tekintetében - helybenhagyta.
A másodfokú bíróság azzal egészítette ki a tényállást, hogy az alperes és az alperesnél működő reprezentatív érdek-képviseleti szervek között 2005. április 12-én megkötött megállapodást követően a 60 percet elérő vagy azt meghaladó állásidő pihenőidőként minősítésére megállapodás nem jött létre, ágazati, illetve helyi kollektív szerződési szabályozásra nem került sor.
A másodfokú bíróság helyesnek találta a munkaügyi bíróság jogkövetkeztetését a havi munkaidőkeret megállapítása, a 60 percet meghaladó járat közötti idők minősítése, valamint az utolsó járat befejezése utáni tevékenység értékelése tekintetében is.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, míg az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel élt.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet megváltoztatását és keresete szerint a perbeli vitatott idő, a járatok közötti 60 percet meghaladó idők munkaidőnek minősítését és ennek alapján az alperes elmaradt munkabérben való marasztalását kérte.
Arra hivatkozott, hogy a járatok közötti idővel nem rendelkezett szabadon, nem hagyhatta el a járművet, munkára képes állapotban, munkaruhában töltötte az idejét, felelt a jármű és berendezései épségéért.
Az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmében az Mt. 13. § (3) bekezdése, valamint a Pp. 206. § (1) bekezdése megsértését állította. Arra hivatkozott, hogy az érdekképviseletekkel 2005. április 12-én megállapodást kötött. Ekkor abban állapodtak meg, hogy a KSZ-ben a megállapodás megkötése előtt a törvényi előírásokon felül munkaidőként elismert időket a rendelkezésre állási időként is szabályozható idő pihenőidőként történő elismerésének fejében nem módosítják. Ez a megállapodás egyértelműen kedvezőbb a munkavállalók részére, azt az érdekképviseletek az általuk ellenőrzött számítások alapján írták alá. A KSZ a munka és pihenőidő szabályait akként szabályozta, hogy az jogszabályt nem sért, a törvényi előírásokhoz képest és összességében a munkavállalók és a munkáltató számára egyaránt kedvezőbb. A felperes a perben lényegében a munkáltató és a szakszervezetek által megkötött KSZ-t támadta.
Nem alapos a felperes felülvizsgálati kérelme és az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelme sem.
Az irányadó tényállás szerint a perbeli időszakban a felperes napi szolgálati ideje kezdetétől annak befejezéséig terjedő időszakot az alperes csupán részben ismerte el munkaidőként, a fennmaradó valamennyi időt pihenőidőként vette számításba, és arra munkabért egyáltalán nem fizetett.
Az alperes munkaidőként ismerte el a vezetési időt, a különböző kiegészítő és egyéb elismert tevékenységek KSZ-ben megállapított átalányidejét, valamint két járat közötti 60 percet el nem érő valamennyi - ideértve a munkaközi szüneteket is - időtartamokat, állásidőt (rendelkezésre állási időt). Ugyanakkor két járat közötti 60 percet elérő, illetve meghaladó valamennyi teljes időtartamot pihenőidőnek minősítette.
A felperes keresete a pihenőidőként számításba vett időtartamok munkaidőként 100%-os munkabérrel történő elszámolására irányult.
Az eljárt bíróságok megalapozottnak fogadták el az ÁKSZ és a KSZ értelmezését, felperes állítását, mely szerint az utolsó járat befejezését követően a felperes akkor is végzett szükségképpen különböző munkákat, ha a járatot nem más munkavállaló részére adta át egy műszakon, egy napon, illetve egymást követő napokon, hanem a járattal ezt követően is a felperes dolgozott, és e zárótevékenységet szolgálatonként napi 15 perc átalányidővel munkaidőként vették számításba. Az alperes által egy adott szolgálaton belül pihenőidőként számításba vett időszakokat pedig rendelkezésre állási időnek minősítették, és arra az Mt. 129. § (1) bekezdés és Mt. 148. § (1) bekezdés alkalmazásával a személyi alapbér 40%-ának megfelelő munkabért állapítottak meg.
A felperes felülvizsgálati kérelmében - tartalma szerint - az eljárt bíróságok által megítélt munkabér 100%-os munkabérre való kiegészítését, a rendelkezésre állási időként elfogadott időtartamok munkaidőként való figyelembevételét kérte.
Az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmében tett hivatkozása szerint a szakszervezetekkel megállapodás jött létre arra nézve, hogy a munkáltató a közlekedési jegyzékeken rendelkezésre állásként megjelölt időszakokat a napi pihenőidőn felül további pihenőidőként adja ki a munkavállalók részére.
Az eljárt bíróságok helyesen állapították meg a tényállást, a bizonyítási kötelezettség és a bizonyítási teher Pp. 164. § (1) bekezdésében előírt szabályát helyesen alkalmazták, mérlegelésük mindenben megfelel a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltaknak. Levont jogkövetkeztetésük a perbeli, vitatott időtartamok minősítése és az erre az időszakra járó díjazás tekintetében nem jogszabálysértő.
A felperes - a jogerős ítélet indokolásában is kiemelten - a perben nem kívánta bizonyítani, miszerint a járatok közötti 60 percet elérő vagy meghaladó időben az alperes munkavégzésre kötelezte volna.
Az Mt. 117. § (1) bekezdés a) pontja szerint munkaidőnek a munkavégzésre előírt idő minősülhet, márpedig a perbeli "pihenőidőre" a felperes részére munkavégzés nem volt előírva. Önmagában az a körülmény, hogy a felperes - saját választása szerint - a két járat közötti időben az autóbuszt esetlegesen nem hagyta el, és mintegy készenlétben állt a következő járat megkezdésére, ezeket az időtartamokat nem minősíti munkaidőnek. Nem nyert a perben bizonyítást a felperes által állított folyamatos őrzési kötelezettség és annak teljesítése sem.
Ebből következően az eljárt bíróságok a tartalmuk és rendeltetésük szerint rendelkezésre állási időnek minősülő 60 percet elérő vagy meghaladó időtartamokat helytállóan minősítették, azok teljes munkabérrel díjazott munkaidőként megalapozottan nem voltak figyelembe vehetők, mert a perben nem nyert bizonyítást, hogy ezen időtartamokra az alperes munkavégzést írt elő a felperes részére. Ez a körülmény pedig a Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében a felperes terhére esik.
Az alperes által hivatkozott 2005. április 12-én kelt megállapodás kizárólag 2005. április hónapra vonatkozott, és a jogerős ítélet helytállóan pontosította a tényállást, miszerint ezt követően a 60 percet elérő vagy azt meghaladó állásidő pihenőidőkénti minősítését illetően ágazati, illetve helyi kollektív szerződési szabályozásra nem került sor.
A munkaügyi bíróság ítélete indokolásában helytállóan vezette le, miszerint az osztott munkaidőre vonatkozó megállapodás hiányában az Mt. 120. § (2) bekezdés feltételei nem álltak fenn, az 50 km-t meg nem haladó vonalszakasz esetén az "osztott napi pihenőidő" alkalmazását az ÁKSZ kizárta.
Az Európai Parlament és a Tanács 2006. március 15-ei 561/2006/EK rendelettel új, egységes szerkezetű szabályozásba foglalta a közúti szállítást végző gépkocsivezetőkre vonatkozó szociális előírásokat. A rendelet 3. cikk a) pontjában foglaltak szerint a rendelet hatálya nem terjed ki a menetrend szerinti személyszállítási szolgáltatást végző járművekre, ha a kérdéses menetrend szerinti szolgáltatás 50 km-t meg nem haladó útszakaszon történik. E mellett az 561/2006/EK rendelet 15. cikke szerint a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a 3. cikk a) pontjában szereplő járművek vezetőire a nemzeti szabályozás vonatkozzon, amely megfelelő védelmet nyújt a megengedett vezetési idők és kötelező szünetek, illetve pihenőidők tekintetében. E kötelezettség teljesítése érdekében volt szükséges a törvény rendelkezéseinek kiegészítése (Kkt. 18. §).
Az ÁKSZ 2007. május 30-ai módosítása szerint az ÁKSZ-t kötő felek abban állapodtak meg, hogy az 561/2006/EK rendelet 3. cikk a) pontja alá tartozó gépjárművek vezetőire a hivatkozott rendelet 15. cikkben lévő előírását az Mt. 117/A. § rendelkezéseit is ezen cikk (12.) szabályai szerint figyelembe véve - a végleges szakmai szintű szabályozás kialakításáig - a munkahelyi KSZ-ben szabályozható. Az ÁKSZ 12. cikk 1. pontja az ÁKSZ 11. cikk napi pihenőidő megosztására vonatkozó előírás alkalmazását a felperesi munkakörben tiltja a peresített időszakban.
A KSZ 2007. április 11-től hatályos 9/A. g) pont (2) bekezdése értelmében a napi pihenőidőt két időszakra is lehetett bontani, melynek első része szünet nélkül legalább három óra, a második része szünet nélkül legalább kilenc óra, de az "osztott pihenőidőnek" minősített időszakok, ily módon megosztásának további feltételeit is megszabta az ÁKSZ, és ezek sem álltak fenn (függetlenül az alkalmazás egyébkénti tiltásától).
E körben az alperes nem tette vitássá a munkaügyi bíróság azon megállapításait, melyek szerint a felperes pihenőidőként számításba vett ideje rendszerint nem érte el a három órát és a gyakorlat szerint nem volt lehetőség pihenőhelyen való tartózkodásra, ezért az ÁKSZ 11. cikk 6. pont (14) bekezdése szerinti feltétel sem teljesült.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem és csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgált jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf.Bír. Mfv.II.11.131/2010.)