adozona.hu
ÍH 2011.116
ÍH 2011.116
A BŰNÖSSÉGET MEGÁLLAPÍTÓ ÍTÉLET KÖTŐEREJE A KÁRTÉRÍTÉSRŐL DÖNTŐ POLGÁRI BÍRÓSÁG SZÁMÁRA - A GAZDASÁGI TÁRSASÁG TAGJAKÉNT, ILLETVE ALKALMAZOTTKÉNT OKOZOTT KÁRÉRT VALÓ FELELŐSSÉG - AZ EGYETEMLEGES FELELŐSSÉG ÖNMAGÁBAN NEM HOZ LÉTRE EGYSÉGES PERTÁRSASÁGOT A KÖTELEZETTEK KÖZÖTT I. A bűncselekmény vagyoni jogi következményei felől döntő polgári bíróság nem állapíthatja meg, hogy a jogerősen elítélt alperes nem követte el a terhére rótt cselekményt, a kártérítésről azonban önállóan, az alkalmazott illetve a gazda
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
1999. szeptember 27-én a felperes (akkori nevén: A. Bérlet Kft.) lízingszerződést kötött a III. rendű alperes által képviselt M. K. H. Kft.-vel. A szerződés alapján 1 db Gelhmax 405 4×4 és 1 db JCB 3 CX 4×4 típusú kanalas rakodó és árokásó gépet - melyek együttes értéke 10 817 908 forint volt - adott bérbe a lízingbevevő részére. A gépeket korábban a R. és Társa Kft. szállította a lízingbeadónak, amely azok vételárát maradéktalanul kiegyenlítette. A lízingbevevő a szerződés megkötésekor 5 312...
ÍH 2011.116 A BŰNÖSSÉGET MEGÁLLAPÍTÓ ÍTÉLET KÖTŐEREJE A KÁRTÉRÍTÉSRŐL DÖNTŐ POLGÁRI BÍRÓSÁG SZÁMÁRA - A GAZDASÁGI TÁRSASÁG TAGJAKÉNT, ILLETVE ALKALMAZOTTKÉNT OKOZOTT KÁRÉRT VALÓ FELELŐSSÉG - AZ EGYETEMLEGES FELELŐSSÉG ÖNMAGÁBAN NEM HOZ LÉTRE EGYSÉGES PERTÁRSASÁGOT A KÖTELEZETTEK KÖZÖTT
I. A bűncselekmény vagyoni jogi következményei felől döntő polgári bíróság nem állapíthatja meg, hogy a jogerősen elítélt alperes nem követte el a terhére rótt cselekményt, a kártérítésről azonban önállóan, az alkalmazott illetve a gazdasági társaság tagja által okozott kárért való felelősség szabályait alkalmazva kell döntenie.
II. A "bűncselekménnyel okozott kár" nem önálló deliktuális alakzat, és a károkozók egyetemleges felelőssége önmagában nem teremt közöttük egységes pertársaságot [Pp. 4. § (2) bek., 51. § a) pont, 1997. évi CXLIV. törvény 29. § (3) bek., 56. § (3) és (4) bek., 121. § (1) bek., Ptk. 348. § (1) bek.].
1999. szeptember 27-én a felperes (akkori nevén: A. Bérlet Kft.) lízingszerződést kötött a III. rendű alperes által képviselt M. K. H. Kft.-vel. A szerződés alapján 1 db Gelhmax 405 4×4 és 1 db JCB 3 CX 4×4 típusú kanalas rakodó és árokásó gépet - melyek együttes értéke 10 817 908 forint volt - adott bérbe a lízingbevevő részére. A gépeket korábban a R. és Társa Kft. szállította a lízingbeadónak, amely azok vételárát maradéktalanul kiegyenlítette. A lízingbevevő a szerződés megkötésekor 5 312 500 forint induló lízingdíjat megfizetett, s arra vállalt kötelezettséget, hogy 25 hónapon keresztül, havi 150 000 forint + áfa lízingdíjat fizet a bérbeadónak. E kötelezettségének azonban csak részben tett eleget, 2 havi lízingdíjat kiegyenlített, azt meghaladóan 5 088 585 forint megfizetésére nem került sor.
2000. február 3-án a felperes a K-T. Bt.-vel - melynek álképviselőjeként a II. rendű alperes járt el - kötött lízingszerződést, s annak keretében 1 db JCB 3 CX típusú árokásó és 1 db Group típusú hidraulikus bontó kalapácsot - melyek összértéke 9 764 096 forint volt - adott bérbe a lízingbevevőnek. E gépeket is a R. és Társa Kft. szállította a felperesnek, amely a vételárat a szállító részére megfizette. A lízingbevevő a szerződés megkötésekor 3 200 000 forint induló lízingdíjat kiegyenlített, s arra vállalt kötelezettségét, hogy 37 hónapon keresztül havi 145 869 forint + áfa lízingdíjat fizet meg a bérbeadónak. Kötelezettségének azonban nem tett eleget, egyetlen havi törlesztő részletet sem fizetett meg, így 6 564 096 forint lízingdíj maradt kiegyenlítetlen.
Az I. rendű alperes mindkét lízingszerződés létrejöttében közreműködött akként, hogy a felperes részére a R. és Társa Kft. által szállítandó, a majdan megkötendő lízingszerződések tárgyát képező gépeket a R. és Társa Kft. telephelyén mutatta meg a lízingbeadó képviselőjének.
E szerződés kapcsán történtek, valamint más cselekmények miatt e per alperesei és társaik ellen büntetőeljárás indult, melynek során a M.-i Városi Bíróság ítéletében az I. rendű alperest, R. P.-t bűnösnek találta - egyebek mellett - az A. B. Kft. sérelmére, jelentős kárt okozó, bűnszövetségben, üzletszerűen elkövetett csalás bűntettében, melyet mint társtettes követett el, s ezért vele szemben szabadságvesztés büntetést szabott ki. A fellebbezés folytán eljáró H. Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét az I. rendű alperesre vonatkozó részében helybenhagyta.
A felperes az 1999. szeptember 29-i lízingszerződéssel összefüggésben fizetési meghagyás kibocsátását kérte e per alperesei, továbbá e per korábbi IV. rendű alperese, mint egyetemleges kötelezettekkel szemben 5 088 585 forint és járulékai erejéig. A fizetési meghagyással szemben e per I. rendű alperese élt ellentmondással, s mivel a bíróság úgy foglalt állást, hogy a kötelezettek egységes pertársaságot alkotnak, az eljárás perré alakult.
A 2000. február 3-i keltezésű lízingszerződéssel összefüggésben a felperes e per I. és II. rendű alperesével szemben kérte fizetési meghagyás kibocsátását 6 564 096 forint és járulékai erejéig. A fizetési meghagyással szemben R. P. I. rendű alperes élt ellentmondással, ám a bíróság ez esetben is úgy foglalt állást, hogy a kötelezettek a Pp. 51. § a) pontja szerinti pertársaságot alkotnak, ezért az eljárás mindkettőjükkel szemben peres eljárássá alakult. Utóbb a megyei bíróság e két pert egyesítette.
Az I. rendű alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte, azzal védekezve, hogy, bár jogerős büntető ítélet a bűnösségét megállapította, ám a lízingszerződések tárgyát képező gépeket ellenérték fejében szerezte be, s értékesítette a felperes részére, azt követően, hogy azokat a R. és Társa Kft. telephelyén a lízingbeadó képviselőinek bemutatta. Álláspontja szerint azt tévesen állapította meg a büntetőbíróság, hogy ő alperes társaival megosztozott volna a felperesnek meg nem fizetett lízingdíj összegén. Vitatta azt is, hogy a II. rendű alperessel megállapodott volna abban, hogy a felperes sérelmére bűncselekményt követnek el. Akként érvelt, hogy magatartása és felperesnél bekövetkezett kár között ok-okozati összefüggés nem áll fenn, ennek hiányában kártérítési felelőssége sem állapítható meg.
Az ismeretlen helyen tartózkodó II. és III. rendű alpereseket képviselő ügygondnokok a kereset elutasítását kérték.
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az I-III. rendű alperest egyetemlegesen 5 088 585 forint, ennek késedelmi kamata, míg az I. és II. rendű alperest egyetemlegesen 6 564 096 forint, és ennek késedelmi kamata felperes részére történő megfizetésére, rendelkezett a perköltségről és a le nem rótt illeték megtérítéséről.
A határozata indokolásában kifejtette, hogy az I. rendű alperes az első lízingszerződéssel kapcsolatos cselekvőségével a büntető ítélet 5/a. pontjabeli, a második lízingszerződéssel kapcsolatos cselekvőségével az 5/c. pontjabeli bűncselekményt követte el, melyekkel társtettesként megvalósította a jelentős kárt okozó, bűnszövetségben, üzletszerűen elkövetett csalás bűntettét. Rámutatott arra, hogy a Pp. 4. § (2) bekezdése értelmében, abban az esetben, ha jogerősen elbírált bűncselekmény vagyoni jogi következményei felől polgári perben kell határozni, a bíróság a határozatában nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt.
Hangsúlyozta, hogy az alperesek által elkövetett, a Btk. 318. § (1) bekezdésében szabályozott csalás bűncselekményének tényállási eleme a károkozás. Amennyiben a bíróság a felperes kereseti kérelmét, mely az alperesek által bűncselekménnyel okozott kár megtérítésére irányul, elutasítaná, ez álláspontja szerint a jogerős büntető ítélet polgári bíróság általi revízióját jelentené, melyet a jogszabály nem tesz lehetővé. A büntető ítéletnek nemcsak a rendelkező részét, hanem az abban megállapított, bűnösséget megalapozó tényállást sem lehet a polgári perben vitássá tenni, hiszen jelen esetben az eltérő vagy ellentétes ténymegállapítás a bűnösség kérdésére is kihatna. Az alperes azonban a védekezését éppen azoknak a tényeknek a vitatására alapozta, amelyeket a büntetőbíróságok valónak fogadtak el, s amelyeken az alperes bűnössége nyugszik. Ez a körülmény az alperes érdemi ellenkérelmének elfogadását önmagában is kizárja. Erre tekintettel a kereset szerint marasztalta az alpereseket, s kötelezte őket perköltség, illetve illeték megfizetésére a Pp. 78. §-a alapján.
Az ítélettel szemben az I. rendű alperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben elsődlegesen annak megváltoztatását, a kereset elutasítását kérte, másodsorban az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására, új határozat hozatalára való kötelezését indítványozta. Azzal érvelt, hogy az elsőfokú ítélet a büntetőbíróság által megállapított tényállással azonos tényállást állapított meg, azonban egyik sem jelölt meg olyan elkövetési magatartást a terhére, mely a felperes károsodásához vezetett volna. Hangsúlyozta, hogy magatartása és a felperes kára között ok-okozati összefüggés nem áll fenn. A perbeli esetekkel kapcsolatos magatartása nem jogellenes, azokra alapozva kártérítési felelőssége nem állapítható meg. Megítélése szerint tévedett az elsőfokú bíróság akkor, amikor úgy foglalt állást, hogy ha a felperes keresetét elutasítaná, az egyben a büntető ítélet polgári bíróság általi revízióját is jelentené. Ilyen értelmezés ugyanis kiüresítené, szükségtelenné tenné a Pp. 4. §-ában írt azon rendelkezéseket, melyek helyes értelmezése szerint a polgári perben eljáró bíróság a büntetőbíróság által megállapított tényállástól eltérő tényállást is megállapíthat. Adott esetben a megyei bíróság nem vette figyelembe, hogy 1999. augusztus 10-től az I. rendű alperes már nem ügyvezetője, csupán alkalmazottja volt a R. és Társa Kft.-nek. A Ptk. 348. § (1) bekezdésében szabályozottakra figyelemmel ezért az általa esetleg okozott kárért munkáltatója tartozik felelősséggel. Másodlagos fellebbezési kérelmét azzal indokolta, hogy a történeti tényállás megállapításának elmulasztásával az elsőfokú bíróság a Pp. 220. és 221. §-ában írt kötelezettségét szegte meg.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását és az alperes költségben való marasztalását kérte. Álláspontja szerint a büntető ítéletek megállapították, hogy az alperes milyen jogellenes magatartást fejtett ki, és, hogy azzal a felperesnek kárt okozott, márpedig a büntetőbíróság ítélete "ítélt dolog", azt tehát az alperes sem vitathatja. Kétségesnek találta a R. és Társa Kft., valamint az alperes között létrejött munkaszerződés valós voltát, és kifejtette, hogy ha a munkaviszony fenn is állt volna, tekintettel arra, hogy a Kft. immár jogutód nélkül megszűnt, az alperesnek kell felelnie a felperest ért kárért.
Az ítélőtábla mindenekelőtt rámutat arra, hogy az elsőfokú ítéletnek az I., II., III., illetve az I., II. rendű alpereseket marasztaló rendelkezései ellen csak az I. rendű alperes terjesztett elő fellebbezést. Miután az egyetemleges kötelezettség önmagában - az egyéb, a Pp. 51. § a) pontjában szabályozott törvényi feltételek hiányában - az alperesek között nem hozott létre egységes pertársaságot, a fellebbezés nem hatott ki a II. és III. rendű alperesre, következésképpen az elsőfokú ítélet velük szemben meghozott rendelkezése fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett.
A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla a Pp. 253. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra figyelemmel az elsőfokú bíróság ítéletét kizárólag a fellebbezett részében vizsgálta felül.
Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészíti azzal, hogy a cégmásolat tanúsága szerint az I. rendű alperes 1998. június 25-től 2000. február 18-ig tagja volt a R. és Társa Kft.-nek, üzletrészét 2000. február 18-án idegenítette el. A cég elnevezése 2000. június 2-től "Á. F. Hasznosító és Értékesítő Kereskedelmi és Szolgáltató Kft."-re változott, mellyel szemben 2002. október 4-én felszámolási eljárás indult, és az 2004. március 30-án fejeződött be. A Kft.-t a nyilvántartásból 2004. augusztus 12-én törölte a cégbíróság.
Az így kiegészített tényállásra is figyelemmel az I. rendű alperes fellebbezése a következők szerint alapos.
A Pp. 4. §-ának (2) bekezdése - ahogyan azt a megyei bíróság helytállóan idézte - kimondja, hogy, ha jogerősen elbírált bűncselekmény vagyoni jogi következményei felől polgári perben kell határozni, a bíróság a határozatában nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt. Következetes és egységes a bírói gyakorlat abban, hogy e törvényhely alapján a büntetőügyben eljárt bíróság jogerős ítélete nem csak a bűncselekmény elkövetése, hanem az annak alapjául szolgáló tények körében is köti a polgári perben eljáró bíróságot (BDT 2010. évi 2249. jogeset). Az I. rendű alperest a büntetőbíróságok jelentős kárt okozó bűnszövetségben, üzletszerűen elkövetett csalás bűntette miatt ítélték el, melyet társtettesként követett el. A csalást a Btk. 318. § (1) bekezdésében meghatározott törvényi tényállás szerint az követi el, aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart, és ezzel kárt okoz. A károkozás tehát a bűncselekmény törvényi tényállási eleme, ezért a jogerős büntető ítéletnek az alperes terhén a károsult személyére, károkozás tényére, az okozati összefüggésre és a károkozó magatartás mibenlétére vonatkozó megállapításától eltérő tényállást a polgári per bírósága nem állapíthatott meg.
A Btk. 20. § (2) bekezdése szerint társtettesek azok, akik a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását egymás tevékenységéről tudva, közösen valósítják meg. A társtettesség az alanyi oldalon szándékegységet, a tárgyi oldalon a törvényi tényállás részben vagy egészben történő közös megvalósítását jelenti. "A közös elkövetés" többféle együttes magatartást jelenthet, így például jelentheti azt is, hogy a társtettesek csak egy-egy tényállási elemet valósítanak meg, de azok együttesen eredményezik a törvényi tényállás egészének a megvalósulását.
Ily módon tehát azoknak a tényeknek megtörténtét, melyeket a büntető bíróság az I. rendű alperes terhére megállapított - vádlott társaival megbeszélte az "A.-OS ügyletet", tervbe vették, hogy a R. és Társa Kft. által a felperesnek eladott, előzőleg az I. rendű alperes által a lízingbeadónak a cég telephelyén bemutatott gépeket a vádlott társak által képviselt cégek lízingbe veszik, ám a lízingdíjat maradéktalanul nem fizetik ki, a gépeket értékesítik, annak árán megosztoznak - a jelen polgári perben nem lehetett kétségbe vonni.
A felperes egyébként arra tévesen hivatkozott, hogy a jogerős büntető ítélet a Pp. 229. § (1) bekezdésében foglaltak szerinti anyagi jogerővel bírna, ahhoz ugyanis csak az előbbiekben jelzett körben fűződik kötőerő. Ezt meghaladóan azonban nincs akadálya annak, hogy polgári per bírósága a per során felmerült valamennyi bizonyíték - így akár a büntetőeljárás iratainak tartalma - figyelembevételével a büntetőbíróságtól eltérő tényállást állapítson meg (BH 2003/457. jogeset).
A polgári per bíróságának tehát az I. rendű alperes polgári jogi felelősségét érdemben, és a Ptk. rendelkezései alapján kellett vizsgálnia, ezt a büntető ítélet kötőereje nem zárta ki. Az I. rendű alperes bűnösségét megállapító büntető ítélet ugyanis nem tartalmaz rendelkezést az alperes polgári jogi kártérítési felelősségére vonatkozóan. A büntetőbíróság a csalás büntettében való bűnösséget megállapító jogerős ítéletében a károkozást, mint a csalás tényállási elemét vizsgálta, de a csalás elkövetőjének kártérítési felelőssége körében nem határozott.
A polgári per bíróságának ezért - noha azt nem mondhatta ki, hogy az alperes cselekménye nem okozott kárt a felperesnek - önállóan kellett állást foglalnia abban a kérdésben, hogy a bűncselekményt elkövető I. rendű alperes tartozik-e polgári jogi kártérítési felelősséggel az általa okozott kárért. Amennyiben ugyanis valamely személy egy és ugyanazon magatartása kimeríti egy bűncselekmény törvényi tényállását, és egyúttal polgári jogi jogellenes magatartást is megvalósít, a polgári jogi jogkövetkezmények szempontjából a polgári jogi felelősség tételes szabályait kell alkalmazni.
A megyei bíróság a határozata meghozatalakor nem értékelte azt a tényt, hogy a cégmásolat tanúsága szerint az I. rendű alperes mindkét terhére rótt cselekmény elkövetésekor a R. és Társa Kft. tagja volt, illetve a csatolt munkaszerződés értelmében a céggel munkaviszonnyal állt.
A következőkben kifejtendők szerint azonban e tények bármelyikére alapítottan helyesen hivatkozott az I. rendű alperes arra, hogy nem kötelezhető az okozott kár megtérítésére.
A cselekmények elkövetésekor hatályos, így a perbeli jogvita elbírálására irányadó, a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: Gt.) 121. § (1) bekezdése akként rendelkezett, hogy a társaság kötelezettségeiért a tag nem felel, illetve a 29. § (3) bekezdése úgy szólt, hogy a társaság felelős még azért a kárért is, amelyet vezető tisztségviselője e jogkörében eljárva harmadik személynek okozott.
Az alkalmazott közvetlen felelősségét pedig a Ptk. 348. § (1) bekezdése zárta ki. E törvényhely 1978. február 28-ig hatályban volt szövege még lehetőséget adott az alkalmazott és a munkáltató egyetemlegesen felelősségének megállapítására abban az esetben, ha az alkalmazott a kárt szándékos bűncselekménnyel okozta. A Ptk.-t módosító 1977. évi IV. törvény azonban az egyetemleges felelősséget megszüntette, a jogszabály módosítása következtében tehát megszűnt a bűncselekményt elkövető alkalmazottnak a harmadik személy károsulttal szembeni kártérítési felelőssége.
A bírói gyakorlat e rendelkezések alkalmazása körében több eseti döntésben foglalt állást akként, hogy, ha a jogi személy tagja (vezető tisztségviselője, tisztségviselője, alkalmazottja) a jogi személy tevékenységi körében eljárva a jogi személlyel szerződéses, vagy szerződésen kívüli jogviszonyban álló harmadik személynek vagyoni érdeksérelmet okoz, a polgári jogi felelősség jogkövetkezményei csak a jogi személlyel szemben alkalmazhatóak. A tisztségviselővel (taggal, alkalmazottal) szemben közvetlenül e jogkövetkezmények alkalmazásának akkor sincs helye, ha a magatartás egyúttal bűncselekmény törvényi tényállását valósítja meg. A jogi személy feladat- és hatáskörében eljáró természetes személy (tag, alkalmazott, vezető tisztségviselő) magatartása tehát a jogi személy eljárásának minősül, így az ennek során okozott kárért harmadik személyekkel szemben a jogi személy tartozik felelősséggel (BDT 2008. évi 1802. és 2010/2192. számú jogeset).
A Gt. 56. § (3) és (4) bekezdése a társaság önálló jogalanyiságával, illetve a saját felelősségének korlátolt voltával visszaélő, s ez által a hitelezői igények kielégítését rosszhiszeműen meghiúsító tag hitelezőkkel szembeni közvetlen felelősségét is szabályozta. A felelősség átvitelre valamilyen joggal való visszaélést megvalósító jogellenes és felróható tagi magatartás adott alapot akkor, ha e magatartással okozati összefüggésben maradtak kielégítetlenül hitelezői követelések. Ilyen igényérvényesítést azonban a törvény csak a társaság megszűnése után fennmaradó hitelezői követelések esetére tett lehetővé, és csak a cég megszűnésekor vele tagi viszonyban lévő személlyel szemben.
Az adott esetben azonban a Kft. megszűnésekor az I. rendű alperes egyfelől annak már nem volt tagja, másfelől a R. és Társa Kft. 2004. augusztus 12-én megszűnt, ezt követően tehát "jogilag nem létezett", így az I. rendű alperes közvetlen kártérítési felelőssége a fent kifejtett kivételes szabályok alapján is eleve kizárt.
Megjegyzi az ítélőtábla, hogy egyébként a Ptk. a "bűncselekménnyel okozott kár" deliktuális felelősségi tényállását nem ismeri, ezért a Kft. tagja, alkalmazottja magatartásának polgári jogi következményei nem változnak önmagában amiatt, mert a magatartás egyúttal bűncselekmény törvényi tényállását is kimeríti. A jogi személy tagjával szemben harmadik személy részéről a polgári jogi következmények közvetlenül akkor sem alkalmazhatóak, ha a tag - a jogi személy tevékenységi körében, tagsági viszonyával összefüggésben eljárva - bűncselekményt követett el, polgári jogi felelősséggel ilyenkor is a jogi személy tartozik. A Legfelsőbb Bíróság - a munkáltató mögöttes felelősségével kapcsolatban - több eseti döntésében is következetesen képviseli azt az álláspontot, hogy a károkozó tevékenységnek a munkaviszonnyal való összefüggésén van a hangsúly, s a Ptk. 348. § (1) bekezdése alkalmazandó akkor is, ha az alkalmazott a munkaköri feladatába nem tartozó vagy a munkáltató által kifejezetten tiltott tevékenységével okoz kárt harmadik személynek. (BH 1983/443. jogeset, 1986/230. jogeset) Ezen álláspont pedig a gazdasági társaság szintén mögöttes felelőssége kérdésében is nyilvánvalóan irányadó.
Mindezek alapján az ítélőtábla nem tartotta indokoltnak a tényállás további tisztázását az I. rendű alperes által csatolt munkaszerződés valódiságát illetően, tekintve, hogy önmagában a tagsági viszony fennállása is kizárja az I. rendű alperes kárért való helytállásának kötelezettségét.
A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján fellebbezett részében megváltoztatta, és a keresetet az I. rendű alperessel szemben elutasította.
(Debreceni Ítélőtábla Pf. II. 20.206/2011/6.)