AVI 2010.11.119

Az Szjt. törvény nem ismeri a családi adózás jogintézményét, a magánszemélyeknek egyenként kell számot adniuk adóköteles jövedelmükről [1995. évi CXVII. tv. 4. § (5) és (6) bek.].

Kiválasztott időállapot: Mi ez?
  • Kibocsátó(k):
  • Jogterület(ek):
  • Tipus:
  • Érvényesség kezdete: 
  • Érvényesség vége: 

MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?

Az adóhatóság 2000-2003. évekre mindkét felperesnél - külön-külön eljárásban - személyi jövedelemadó (a továbbiakban: szja) adónemben bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést végzett.
A revízió eredményeként hozott elsőfokú határozatban az adóhatóság kötelezte az I. r. felperest 885 702 Ft szja, 442 851 Ft adóbírság, 353 079 Ft késedelmi pótlék megfizetésére. Az I. r. felperes fellebbezése folytán eljárt alperes határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Az alperes érd...

AVI 2010.11.119 Az Szjt. törvény nem ismeri a családi adózás jogintézményét, a magánszemélyeknek egyenként kell számot adniuk adóköteles jövedelmükről [1995. évi CXVII. tv. 4. § (5) és (6) bek.].
Az adóhatóság 2000-2003. évekre mindkét felperesnél - külön-külön eljárásban - személyi jövedelemadó (a továbbiakban: szja) adónemben bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést végzett.
A revízió eredményeként hozott elsőfokú határozatban az adóhatóság kötelezte az I. r. felperest 885 702 Ft szja, 442 851 Ft adóbírság, 353 079 Ft késedelmi pótlék megfizetésére. Az I. r. felperes fellebbezése folytán eljárt alperes határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Az alperes érdemi döntését a 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 91. § (4) bekezdésében, 108-109. §-aiban, az 1995. évi CXVII. törvény (a továbbiakban: Szja. tv.) 1. § (3) bekezdésében, 4. § (1) bekezdésében, a 28-29. és 31. §-aiban foglaltakra alapította. Az alperes határozatában megállapította, hogy az I. r. felperes a két egymást követő évben 0 Ft adattartalmú szja bevallást nyújtott be, és az egymást követően évben jövedelme nem érte el a mindenkor minimálbért, bérbeadási tevékenységet pedig nem folytatott. A felperes vagyongyarapodásával, életvitelére fordított kiadásaival nincs arányban az adómentes, a bevallott és bevallási kötelezettség alá nem eső, de megszerzett jövedelmének együttes összege, ezért az adó alapját becsléssel állapította meg. Rögzítette, hogy a felperesnek állításával ellentétben a vizsgált időszakban nem megtakarítása, hanem fedezethiánya mutatkozott, és ezt a fedezethiányt állapította meg adóalapként.
A revízió eredményeként hozott elsőfokú határozatban az adóhatóság a II. r. felperest kötelezte 503 479 Ft szja adókülönbözet, 251 739 Ft adóbírság, 227 904 Ft késedelmi pótlék megfizetésére. A II. r. felperes fellebbezése folytán eljárt alperes határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Az alperes érdemi döntését ugyanazon törvényhelyekre alapította, mint az I. r. felperes esetében. Az alperes megállapította, hogy a II. r. felperes a vizsgált időszakban mindig a minimálbért kereste, mint munkaviszonyból származó jövedelmet, és egyik évben sem rendelkezett egyéb más forrásból származó jövedelemmel, ugyanakkor ingatlanokat vásárolt, beruházott, értékesített, és a bevallásokban szereplő minimálbérek ezekre nem nyújtottak fedezetet. Az alperes azt állapította meg, hogy a II. r. felperesnek - állításával ellentétben - nem megtakarítása, hanem fedezethiánya volt. Az alperes becslést alkalmazott és a fedezethiány összegét tekintette adóalapnak.
Az I. és II. r. felperes keresetében az adóhatósági határozatok hatályon kívül helyezését, vagy hatályon kívül helyezés mellett az elsőfokú adóhatóság új eljárásra kötelezését kérte.
A felperesek vitatták a becslés jogalapját, azzal érveltek, hogy az alperes nem tett eleget az Art. 97. § (3), (4) és (6) bekezdése szerinti tényállás tisztázási kötelezettségének, a javukra szolgáló tényeket, körülményeket nem tárta fel. Arra hivatkoztak, hogy a vizsgált időszakban megélhetésüket, kiadásuk fedezetét az ezt megelőző időszakban megtakarított jövedelmük képezte, amely csirketenyésztésből, zöldségtermesztésből származott, és a tagi hitel kivételek is kellő fedezetet nyújtottak, gyeshez, gyedhez és családi pótlékhoz is hozzájutottak. A háztartásukba befogadott külföldi állampolgár és fia a közös megélhetés költségeihez 4 800 000 Ft-tal hozzájárult.
Az alperes megállapításával szemben nem 5, hanem 4 fő megélhetéséről kellett gondoskodniuk, és gépkocsit is értékesítettek. A házastársi életközösség idejére valamennyi ingatlan tekintetében elismerték a házastársak 1/2-1/2 arányú telekkönyvön kívüli tulajdonjogát és úgy nyilatkoztak, hogy valamennyi ingóságuk a házastársi közös vagyon részét képezi.
A megyei bíróság az alperes határozatait az elsőfokú határozatokra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az "alperest" új eljárás lefolytatására kötelezte, egyebekben akként rendelkezett, hogy a költségeiket a felek maguk viselik, a kereseti illetéket pedig az állam.
A megyei bíróság a felperesek keresetét részben találta alaposnak, jogi álláspontja a következő volt:
Az alperes jogszerűen alkalmazta a becslést, de nem tett eleget az Art. 97. § (4) bekezdése szerinti tényállás tisztázási kötelezettségének. Az I. és II. r. felperes megsértette az Art. 1. § (5) bekezdése szerinti együttműködési, valamint az Art. 95. § (1) bekezdése szerinti adatszolgáltatási kötelezettségét, mivel az alperes felhívása ellenére nem, illetve csak részben bocsátotta az adóhatóság rendelkezésére a szükséges adatokat, iratokat, bizonylatokat. A felperesek csak a bírósági eljárás során csatoltak olyan bizonyítékokat, amelyeket a jövedelem számításánál figyelembe kell venni, ezért az alperesnek nem tudta teljes körűen felderíteni a tényállást.
A megyei bíróság azt állapította meg, hogy a felperesek a bírósági eljárásban nem igazolták hitelt érdemlően, hogy mezőgazdasági tevékenységükből 1979-1990 közötti időszakban 40 millió Ft megtakarítás keletkezett volna. A II. r. felperes nem bizonyította a külföldi munkavégzéséből származó megtakarítást. Az I. és II. r. felperesek javára nem vehető figyelembe azoknak a társaságoknak a vagyona, illetve beruházása, amelyeknek a tagjai voltak, mivel a személyes vagyon elkülönül a társaság vagyonától.
A megyei bíróság az új eljárásra előírta, hogy az alperesnek ismételten számba kell vennie valamennyi közigazgatási és bírósági eljárás során becsatolt ingó- és ingatlan vagyon értékesítéséről, vásárlásáról rendelkezésre álló bizonylatot és figyelembe kell vennie azt, hogy a felperesek 1979-től megszerzett valamennyi vagyontárgy tekintetében elismerték a közös vagyonba tartozást. A felperesek javára kell értékelni a külföldi állampolgár közjegyző előtt tett nyilatkozatát, és a felperesek azon előadását, hogy jövedelemként rendelkezésükre állt még a gyes, a gyed és a családi pótlék összege is.
Az elsőfokú bíróság perköltségre vonatkozó döntését a Pp. 81. § (1) bekezdésében foglaltakra alapította.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, és a felperesek keresetének elutasítását, vagy az elsőfokú bíróság utasítását új eljárásra, új határozat hozatalára. Az alperes azzal érvelt, hogy az elsőfokú bíróság eljárása és érdemi döntése nem felel meg a Pp. 3. § (3) bekezdésében, 137. § (1) bekezdésében, 143. § (1) bekezdésében, 164. § (1) bekezdésében, 336/A. § (1) bekezdésében, 339/A. §-ában, az Art. 1. § (5) bekezdésében, 95. § (1) bekezdésében, 108-109. §-ában, az Szja. tv. 4. §-ában foglaltaknak, téves jogértelmezésen, és okszerűtlen ténybeli és jogkövetkeztetéseken alapul. Az adóhatósági határozatok nem voltak jogszabálysértők, az elsőfokú bíróság érdemi döntését "adójogi konzekvenciák levonására alkalmatlan bizonyítékokra tekintettel hozta meg". Az alperes külön vitatta a perköltségre vonatkozó ítéleti rendelkezést és annak indokolását is.
Az I. és II. r. felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte, azzal érveltek, hogy megtakarításaikat a peres eljárás során hitelt érdemlő bizonyítékokkal igazolták, a nem bizonyított tény, illetve körülmény pedig a terhükre nem értékelhető. Az alperes köteles lett volna az Art. 97. § (6) bekezdése értelmében a javukra szóló tényeket is feltárni, de ezt elmulasztotta. Adásvételi szerződéseket, a gyesre és gyedre, családi pótlékra vonatkozó okiratokat mellékeltek, kérték ezek figyelembevételét.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, az I. és II. r. felperesek keresetét elutasította.
A rendkívüli jogorvoslati eljárásban nincs helye bizonyítás felvételének, a bizonyítékok ismételt egybevetésének, felülmérlegelésnek, a Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésére álló iratok alapján dönt [Pp. 275. § (1) bekezdése].
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet csak a felülvizsgálati kérelem és csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között bírálhatja felül [Pp. 275. § (2) bekezdése].
A rendkívüli jogorvoslati eljárásban az alapeljárás során el nem bírált, fel nem merült tényre, bizonyítékra, jogcímre hivatkozni nem lehet. [Pp. 270. § (1) bekezdése, 275. § (1) bekezdése, BH 2002/447., EBH 2002/653.]
Az előzőekben ismertetett rendelkezésekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság rögzíti, hogy a felperesek által kizárólag a rendkívüli eljárásban csatolt, alapeljárásban fel nem merült okiratokat nem vonta értékelési körébe, és a jogerős ítéleti megállapítást vitató felperesi érveléseket, valamint az ezek alátámasztására megjelölt bizonyítékokat sem vizsgálta meg érdemben.
A Legfelsőbb Bíróság a rendkívüli jogorvoslati eljárás során tehát kizárólag az alperesi felülvizsgálati kérelem által vitatott körben hozhatott és hozott érdemi döntést, mivel a felperesek felülvizsgálati kérelmet, illetve csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nem terjesztettek elő. Ennél fogva a Legfelsőbb Bíróság irányadónak tekintette azt a jogerős ítéleti megállapítást, hogy az alperes jogszerűen alkalmazta a becslést, és azt is, hogy a felperesek nem tettek eleget az Art. 1. § (5) bekezdése, 95. § (1) bekezdése szerinti együttműködési, adatszolgáltatási kötelezettségüknek.
Az adóhatóság az ellenőrzés során - nem vitásan - köteles a tényállást tisztázni és bizonyítani, és az adózó javára szolgáló tényeket feltárni. Ez alól azonban kivételt jelent az, ha a törvény a bizonyítást az adózó kötelezettségévé teszi, és a törvény a becslési eljárásra nézve e körben speciális szabályozást rögzít, valamint azt is kimondja, hogy "a nem bizonyított tény, körülmény - a becslési eljárás kivételével - az adózó terhére nem értékelhető" [Art. 97. § (4) és (6) bekezdései].
A becslés kapcsán rámutat a Legfelsőbb Bíróság arra is, hogy ez olyan bizonyítási módszer, amely a törvényeknek megfelelő, a valós adó, illetve a költségvetési támogatás alapját valószínűsíti. A becslési eljárásban az Art. 108. § (1) és (2) bekezdése értelmében az adóhatóságnak kell bizonyítania, hogy a becslés alkalmazásának felté­telei fennálltak, továbbá azt, hogy a becslés alapjául szolgáló adatok, tények, körülmények, valamint a becslés során alkalmazott módszerek az adó alapját valószínűsítik. A becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést pedig az adózó igazolhatja hitelt érdemlő adatokkal az Art. 109. § (3) bekezdése értelmében.
A Pp. 339/A. §-a akként rendelkezik, hogy a bíróságnak a közigazgatási határozatot - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - a meghozatalkor hatályban volt jogszabályok és a közigazgatási eljárás megindításakor fennálló tények alapján kell felülvizsgálnia.
A Pp. 164. § (1) bekezdése alapján pedig a per eldöntéséhez szükséges tényeket annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. Adóügyi perekben a bíróság hivatalból bizonyítást nem vehet fel (Pp. 336/A. §).
Mivel a becslés jogalapja fennállt, módszere jogszerű volt és a felperesek nem tettek eleget az együttműködési és adatszolgáltatási kötelezettségüknek, a bizonyítás - az előzőkben ismertetett szabályokból következően - a közigazgatási és a peres eljárásban nem az alperest, hanem a felpereseket terhelte. Az adóhatóság terhére a Pp. 97. § (4) és (6) bekezdése alapján a becsléssel kapcsolatos speciális rendelkezésekre tekintettel eljárási jogszabálysértés nem állapítható meg.
A perbeli jogvita adójogi jogviszonyból ered, ennél fogva elbírálására az adójogi jogszabályi rendelkezések az irányadóak. Az Szja. tv. 4. § (5)-(6) bekezdések értelmében a közös tulajdonban álló ingatlan és ingó átruházásából származó jövedelem után a tulajdonostársakat a tulajdoni hányad arányában terheli az adókötelezettség. A tulajdonostársak eltérő rendelkezése hiányában ugyanez vonatkozik a dolog bérbeadásából és az értékpapír elidegenítéséből származó jövedelemre is. A házassági vagyonközösség fennállása alatt a felek tevékenységéből származó - és az (5) bekezdésben említetteket kivéve - ezen időszakban keletkezett minden más jövedelem után azt a magánszemélyt terheli az adókötelezettség, aki azt a tevékenységet folytatja, illetőleg a jövedelemszerzés jogcímének jogosultja. Az Szja. tv. nem ismeri a családi adózás jogintézményét, a magánszemélyeknek az adójogszabályok értelmében egyenként kell számot adniuk adóköteles jövedelmükről. Az 1952. évi IV. törvény (Csjt.) 27. § (1) bekezdésére alapított okfejtése ezért téves, mivel az kizárólag a házastársak egymás közti belső jogviszonyára irányadó módon határozza meg az aktív és passzív közös, illetve külön vagyon körét és nem tartalmaz rendelkezést a házastársak és harmadik személyek közötti külső, adójogi jogviszonyra nézve. Ennél fogva tévesen állapította meg a megyei bíróság, hogy a felperesek közös tulajdonra vonatkozó perben benyújtott nyilatkozata alapján új eljárás elrendelésének lenne helye. A jogcímek egyébként az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdonos nevére szólnak, ezek alapján a vételár, illetve bérleti díj a tulajdonost illeti meg, azaz a jövedelemszerzés jogcímének jogosultja az adóztatandó magánszemély.
A gyes, a gyed és a családi pótlék összege az adózó megélhetésének forrásaként vehető figyelembe. Erre vonatkozóan azonban a felperesek a közigazgatási és az elsőfokú bírósági eljárás során hitelt érdemlő bizonyítékokat nem csatoltak, csak nyilatkozatokat tettek. Önmagában az adózói nyilatkozat nem alkalmas a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérés hitelt érdemlő igazolására, a rendkívüli jogorvoslati eljárásban pedig bizonyítás felvételének nincs helye.
Tekintettel arra, hogy a felperesek nem igazolták hitelt érdemlően a 40 millió forint összegű megtakarítást a jogerős ítélet meghozataláig sem, nem teljesült az Art. 109. § (3) bekezdése szerinti törvényi feltétel, ennél fogva e tekintetben az alperes új eljárásra kötelezése ugyancsak a bizonyítási teherre vonatkozó szabályok téves jogértelmezésén alapul.
Az alperes helytállóan hivatkozott arra is, hogy a külföldi állampolgár közjegyzői okiratba foglalt nyilatkozata nem tekinthető az Art. 109. § (3) bekezdése szerinti hitelt érdemlő adatnak. Ez ugyanis kizárólag azt bizonyítja, hogy a nyilatkozattevő az okiratban foglalt nyilatkozatot az okiraton feltüntetett időben és módon megtette [Pp. 195. § (1) bekezdése]. Az okiratban foglaltak valóságtartalmát illetően semmilyen adat vagy bizonyíték nem áll rendelkezésre, ilyenekre a felperesek nem hivatkoztak és ilyet nem is csatoltak a jogerős ítélet meghozatalát megelőzően. Nem áll tehát rendelkezésre olyan hiteles adat, amelyből megállapítható lenne, hogy a nyilatkozattevő fiával együtt mettől meddig és milyen jogcímen lakott a felpereseknél, mi volt megélhetésük forrása, mi indokolta, a 4 800 000 Ft-os hozzájárulást a felperesek megélhetési költségeihez, ez az összeg hogyan, mikor, milyen módon, milyen jogcímen került átadásra, rendelkezhetett-e a nyilatkozattevő ilyen összeggel. Nem hagyható figyelmen kívül továbbá az sem, hogy az alperes a felperesek közös háztartásában élő személyek számát a felperesek előadása alapján állapította meg, míg a felperesek csak a nyilatkozattevő által nyújtott bevételt kérték figyelembe venni. Önmagában a nyilatkozattétel a benne foglalt összeget, mint hozzájárulást az említetteken kívül már csak azért sem igazolhatja hitelt érdemlően, mivel a határozatok szerinti időszakon túl mutató időszakra is vonatkozik.
A megyei bíróság tévesen állapította meg az új eljárás indokoltságát a felperesek által közigazgatási eljárás során meg nem jelölt ingatlanértékesítések tekintetében is. A felperesek ugyanis az iratokból megállapíthatóan bevallási kötelezettségüknek e körben sem tettek eleget, és az alperes elévülési időszakon túli ingatlanértékesítés esetén nem tudja és nem is köteles megállapítani az értéknövelő beruházások értékét, eltitkolt megtakarításként esetleg jelentkező jövedelmek nagyságát mivel a bizonyítási teher e körben ugyancsak a felpereseket terhelte.
Az alperes helytállóan hivatkozott arra is, hogy a jogerős ítéletben megállapítottakra és a felülvizsgálati kérelmében megjelölt törvényhelyekre figyelemmel az elsőfokú bíróság tévesen rendelkezett akként, hogy költségeiket a feleknek maguknak kell viselniük.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, az I. és II. r. felperes keresetét elutasította.
(Legf. Bír. Kfv. I. 35.158/2007.)
A folytatáshoz előfizetés szükséges.
A jogszabály aktuális szövegét és időállapotait előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink érhetik el!
{{ item.ArticleTitle }}

{{ item.ArticleLead }}

A folytatáshoz előfizetés szükséges!
A jogi tudástár előfizetői funkcióit csak előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink használhatják: az aktuális időállapottól eltérő jogszabály tartalma (korábban vagy később hatályos), nyomtatás, másolás, letöltés PDF formátumban, hirdetés nélküli nézet.

A folytatáshoz lépjen be, vagy rendelje meg előfizetését.