adozona.hu
BH 2010.9.240
BH 2010.9.240
Az azonos időszakban, azonos adónemre elkövetett adócsalás esetén az adócsalásnak a Btk. 310. § (1) bekezdésében meghatározott alapesete és e § (5) bekezdésében meghatározott alapesete kizárják egymást. Az utóbbi megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha az adómegállapítás megtörtént és törvényes volt, tehát az elkövető az adómegállapítás körében nem valósított meg az I. alapeset szerint értékelendő adócsalást [Btk. 310. § (1) és (5) bek., 2003. évi XCII. tv. (Art.) 25. § (1) bek. a), b) és c) pont].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság a 2007. február hó 21. napján kihirdetett ítéletével az I. r. terheltet bűnösnek mondta ki jelentős mértékű adó behajtását megakadályozó adócsalás bűntettében és társtettesként elkövetett közokirat-hamisítás bűntettében. Ezért őt 1 év 4 hónap börtönre, mellékbüntetésül 2 év közügyektől eltiltásra ítélte.
A megállapított tényállás szerint az I. r. terhelt 1998. január 14-én lett a T. Kft. egyedüli tagja, egyben ügyvezetője. A társaság székhelye az I. r. terhelt bejelentett...
BH 2010.9.240 Az azonos időszakban, azonos adónemre elkövetett adócsalás esetén az adócsalásnak a Btk. 310. § (1) bekezdésében meghatározott alapesete és e § (5) bekezdésében meghatározott alapesete kizárják egymást. Az utóbbi megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha az adómegállapítás megtörtént és törvényes volt, tehát az elkövető az adómegállapítás körében nem valósított meg az I. alapeset szerint értékelendő adócsalást [Btk. 310. § (1) és (5) bek., 2003. évi XCII. tv. (Art.) 25. § (1) bek. a), b)</a> és c) pont].
Az elsőfokú bíróság a 2007. február hó 21. napján kihirdetett ítéletével az I. r. terheltet bűnösnek mondta ki jelentős mértékű adó behajtását megakadályozó adócsalás bűntettében és társtettesként elkövetett közokirat-hamisítás bűntettében. Ezért őt 1 év 4 hónap börtönre, mellékbüntetésül 2 év közügyektől eltiltásra ítélte.A megállapított tényállás szerint az I. r. terhelt 1998. január 14-én lett a T. Kft. egyedüli tagja, egyben ügyvezetője. A társaság székhelye az I. r. terhelt bejelentett lakóhelye volt. 1998. június 26-án a Kft.-be tagként belépett Sz. N.
Az I. r. terhelt a T. Kft. adóbevallási és adófizetési kötelezettségének hiányosan tett csak eleget, így 1998. évre 2 494 000 forint adóhátraléka keletkezett áfa adónemben. Az I. r. terhelt tudomással bírt a fennálló tartozásról, ezért Sz. N. segítségével rábeszélte S. Zs.-t arra, hogy a Kft.-be tagként - helyette - lépjen be és legyen annak ügyvezetője. A terhelt nem tájékoztatta S. Zs.-t arról, hogy a Kft.-nek mennyi tartozása van, hanem az I. r. terhelt más cégeire hivatkozva azt kérte S. Zs.-tól, hogy három hónapra vegye a nevére a céget. S. Zs.-nek nem állt szándékában a T. Kft.-ben dolgozni, sem annak ügyvezetését ténylegesen ellátni. A nevét adta csak a változásbejegyzéshez, amiért pénzt kapott és azt ígérte az I. r. terhelt, hogy megkapja a T. Kft. Seat Toledo típusú gépkocsiját.
Az I. r. terhelt S. Zs. és Sz. N., dr. D. M. ügyvéd irodájában 1999. február 20. napjára dátumozott taggyűlési jegyzőkönyvet írtak alá, mely szerint az I. r. terhelt 1000 forintért eladja a 800 000 forint névértékű üzletrészét S. Zs.-nak, aki egyben az ügyvezetői tisztséget is elfogadja. Ugyanekkor, ugyancsak 1999. február 20-i dátummal üzletrész átruházási szerződést is aláírt az I. r. terhelt és S. Zs.
A két okirat hamis volt, mert nem az aláírók valódi szándékát tükrözte. Az iratok és a vagyon átadására sem akkor, sem később nem került sor. Az I. r. terhelt célja az adótartozás meg nem fizetése volt.
A hamis okiratokat dr. D. M. 1999. április 19-én a cégbírósághoz benyújtotta és a változás a cégjegyzékbe bejegyzésre került.
2000. július 15-én a T. Kft. felszámolását elrendelték.
Az indokolásban kifejtette a bíróság, hogy az áfa tartozásról és annak nagyságrendjéről az adott körülmények között az ügyvezetőnek tudnia kell, hiszen nem merült fel hamis számlázás gyanúja, ilyenre az I. r. terhelt sem hivatkozott. Az APEH felszólítása pedig nem szükséges az adótartozás megállapíthatóságához, hiszen azt önként kell teljesíteni.
Az I. r. terhelt egy vagyon és irat nélküli gazdasági társaságot hagyott maga után, amiből a fennálló adótartozás behajtása lehetetlen, hiszen a törzsbetét összege csak 800 000 forint volt.
A bíróság mindezek alapján az I. r. terhelt cselekményét 1 rb., a Btk. 310. §-ának (5) bekezdésébe ütköző jelentős mértékű adó behajtását megakadályozó adócsalás bűntettének és 1 rb. a Btk. 274. § (1) bekezdésének c) pontjába ütköző társtettesként elkövetett közokirat-hamisítás bűntettének minősítette.
A védelmi fellebbezések folytán másodfokon eljárt bíróság a 2008. május hó 27. napján megtartott fellebbezési nyilvános ülés alapján meghozott ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét az I. r. terhelt vonatkozásában megváltoztatta akként, hogy a börtönbüntetés tartamát - azt halmazatinak jelölve - 1 évre mérsékelte. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét az I. r. terhelt tekintetében helybenhagyta.
Kifejtette a másodfokú bíróság, hogy a vádlotti Kft. átruházásának módja, körülményei egyértelműen azt eredményezték, hogy az adó behajtására irányuló hatósági intézkedések ellehetetlenültek. Ugyancsak egyértelműen igazolt, hogy az I. r. terhelt tudomással bírt az adóhátralék tényéről és ezt a cég átruházása kapcsán a vádlott-társainak elő is adta.
A bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen az I. r. terhelt védője nyújtott be felülvizsgálati indítványt a Be. 416. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján arra hivatkozással, hogy az I. r. terhelt bűnösségének a megállapítására a jelentős mértékű adó behajtását megakadályozó adócsalás bűntettében a büntető anyagi jog szabályainak a megsértése miatt került sor.
Az adócsalás elkövetési magatartásának aktív magatartás formájában kell megvalósulnia, amellyel az elkövető valótlan adatokat, tényeket tár az adóhatóság elé. Ez alapján a terheltnek az adóhatóságot tevőleges magatartásával kellett volna megtévesztenie ahhoz, hogy az adócsalás tényállását megvalósítsa. Ilyen magatartást azonban bizonyíthatóan nem tanúsított és erre vonatkozó tény, adat az eljárás egyetlen szakaszában sem merült fel.
Tévesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a társaság további működtetésére vonatkozó akarat és lehetőség hiányában az I. r. terhelt a Kft.-t kizárólag azért értékesítette, hogy ezáltal az adó megfizetésével járó kötelezettségek már ne őt terheljék.
Az adócsalás megállapításához az elrendelt adóvégrehajtás sikerének meghiúsítására kellett volna törekednie a terheltnek, amely ugyancsak nem valósult meg. Az eljárásban nem merült fel adat arra, hogy adó-végrehajtási eljárás indult vagy folyt volna.
I. r. terhelt az adócsalás bűncselekményét nem követte el, ezért a marasztaló döntés megváltoztatása és e cselekmény vádja alól a terhelt felmentése indokolt.
A Legfőbb Ügyészség az átiratában a felülvizsgálati indítványt a tényállást támadó részében a törvényben kizártnak, érdemében pedig alaptalannak találta.
Rámutatott, hogy a Btk. 310. §-ának (5) bekezdése sem az elkövetéskor, sem az elbíráláskor nem tette tényállási elemévé, hogy megindult adóvégrehajtás során lehet csak a cselekményt elkövetni. A tényállási elem az adó behajtásának jelentős késleltetése vagy megakadályozása.
Az eljárt bíróságok az irányadó tényállás alapján okszerűen következtettek az I. r. terhelt bűnösségére, a megállapított bűncselekmény minősítése és a kiszabott büntetés is törvényes.
A Legfőbb Ügyészség ezért azt indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványnak ne adjon helyt, és a megtámadott határozatokat a hatályában tartsa fenn.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítvány elbírálása során abból indult ki, hogy a Be. 423. §-ának (1) bekezdésében foglaltak értelmében, a felülvizsgálati eljárásban a tényálláshoz kötöttség érvényesül. Ennél fogva a kötelezően irányadó jogerős ítéleti tényállás alapulvételével kell és lehet állást foglalni a rendkívüli jogorvoslat tárgyában.
A Btk. 310. §-ának (5) bekezdése szerint az (1)-(4) bekezdés szerint büntetendő, aki a megállapított adó meg nem fizetése céljából téveszti meg a hatóságot, ha ezzel az adó behajtását jelentősen késlelteti, vagy megakadályozza. Az adócsalás e második alapesete tehát a már megállapított adó behajtásának jelentős késleltetésével vagy végleges megakadályozásával valósítható meg. A büntetőügyekben eljáró hatóságoknak ezért mindenekelőtt azt kell vizsgálnia, hogy az adómegállapítás megtörtént-e.
Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.) 25. §-ának (1) bekezdése szerint az adót, a költségvetési támogatást
a) az adózó: önadózással,
b) a kifizető és a munkáltató: adólevonással, az adóbeszedésre kötelezett: adóbeszedéssel,
c) az adóhatóság: bevallás alapján kivetéssel, kiszabással, adatszolgáltatás alapján adóhatósági adómegállapítás útján, illetőleg utólagos adómegállapítás keretében állapítja meg.
A felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás nem tartalmaz arra vonatkozó adatot, hogy a 2 494 000 forint adó megállapítása az Art.-ben rögzített bármely módon megtörtént volna. A bíróságok csak azt hangsúlyozták, hogy az I. r. terhelt tudomással bírt az adóhátralék tényéről. Tényként pedig azt rögzítették, hogy az I. r. terhelt a T. Kft. adóbevallási és adófizetési kötelezettségének hiányosan tett csak eleget, így 1998. évre 2 494 000 forint adóhátraléka keletkezett áfa adónemben.
A kft. az önadózás rendszerében az adót maga köteles megállapítani, bevallani és megfizetni [Art. 26. § (1) bek.].
Az irányadó tényállásból nem állapítható meg, mit takar az, hogy a terhelt az adóbevallási kötelezettségének hiányosan tett csak eleget. Jelentheti ugyanis, hogy egyes adóbevallási időszakokban egyáltalán nem teljesítette az önadózásból fakadó kötelezettségeit (amint arra adat van az eljárás iratanyagában, hogy 1998. első félévében 3 hónapon keresztül egyáltalán nem is nyújtott be adóbevallást), és jelentheti azt is, hogy az önadózásból fakadó kötelezettségeit valójában teljesítette csak hiányosan.
A jogerős ítélet alapján tehát nem lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy történt-e, és kinek - az önadózó kft. vagy az adóhatóság - részéről adómegállapítás vagy sem.
Az sem közömbös az I. r. terhelt büntetőjogi felelősségének a megállapítása körében, hogy a "hiányos" adómegállapítás milyen összegű adóelvonást eredményezett. Az adóbevallási és befizetési kötelezettség szándékos elmulasztása ugyanis a Btk. 310. §-ának (1) bekezdésében meghatározott adócsalás bűncselekményének (I. alapesetének) a megállapítását eredményezheti. Ennélfogva az azonos időszakban azonos adónemre elkövetett adócsalás esetén az adócsalásnak a 310. § (1) bekezdésében meghatározott alapesete és e § (5) bekezdésében meghatározott alapesete értelemszerűen kizárják egymást. Az adócsalás terhelt terhére rótt II. alapesetének a megállapítására tehát csak akkor kerülhet sor, ha az adómegállapítás egyrészről megtörtént, másrészről pedig törvényes volt, tehát az elkövető az adómegállapítás körében nem követett el adócsalást. Az irányadó tényállás alapján azonban e kérdésekben a felülvizsgálati ügyben eljárt Legfelsőbb Bíróság nem tudott állást foglalni.
Azt viszont tényként rögzítették a bíróságok, hogy az I. r. terhelt már az adómegállapítás körében megsértette a reá vonatkozó adójogszabályokat és ebből a T. Kft.-nek adóhiánya (az ítélet megfogalmazása szerint adóhátraléka) keletkezett. Miután az az adóhiány, amely az adómegállapítás körében keletkezett, nem vonható az adócsalás II. alapesetének alapját képező adó összegének a megállapítása körébe, annak az összegével az alapeset minősítését meghatározó adócsökkentés összegét csökkenteni kellett volna. Az irányadó tényállás alapján azonban ebben a kérdésben sem lehetett állást foglalni. Még azt sem lehetett eldönteni, hogy az I. r. terhelt egyáltalán elkövethette-e a terhére megállapított adócsalást, tehát, hogy a behajtás megakadályozására irányuló magatartása legalább 100 ezer forintot meghaladó adó behajtásának a megakadályozására irányult, és ha igen, akkor ez az összeg a minősítés körében jelentős 200 ezer forintig, vagy 2 millió forintig terjedt-e, vagy azt is meghaladta, amint azt jogerős ítéletükben az eljárt bíróságok megállapították.
A Legfelsőbb Bíróság mindezzel összefüggésben végül utal arra, téves mind az eljárt bíróságok mind pedig a Legfőbb ügyészség álláspontja abban, hogy amennyiben a terhelt tudta, hogy van és mekkora összegű adóhátraléka, ez önmagában elégséges az adócsalás II. alapesetének (a most vizsgált tényállási elemének) a beazonosításához.
Az eljárt bíróságok pusztán azon az alapon állapították meg az adócsalásban az I. r. terhelt bűnösségét, hogy nevezettnek az áfa adónemben fennálló tartozásról és annak nagyságrendjéről az adott körülmények között, mint ügyvezetőnek tudnia kellett. Az APEH felszólítása pedig nem szükséges az adótartozás megállapíthatóságához, hiszen azt önként kell teljesíteni. Ez az álláspont a már kifejtettekre figyelemmel téves és az ítélkezési gyakorlat sem követi.
A másodfokú bíróság és vele azonosan a Legfőbb Ügyészség azt egyébként helyesen fejtette ki, hogy a Kft. átruházásának módja és körülményei egyértelműen azt eredményezték, hogy az adó behajtására irányuló hatósági intézkedések ellehetetlenültek. A fiktív üzletrész-átruházási szerződés megkötésével a terhelt magatartása éppen erre irányult.
Rámutat a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a felülvizsgálati indítványban foglalt érveléssel ellentétben az I. r. terheltnek az a magatartása, hogy fiktív üzletrész átruházási szerződéssel az adós gazdálkodó szervezet vagyonát eltüntette és ezzel az adó behajtását megakadályozta - az egyéb feltételek megléte esetén - alkalmas lehet az adócsalás megállapítására. Ez olyan aktív magatartás, amellyel az elkövető éppen az adó behajtását kívánja megakadályozni, s ezzel az adóhatóság jogszabályban meghatározott adóbehajtásra irányuló tevékenységére gyakorol hatást.
A Legfőbb Ügyészség helyesen mutatott rá átiratában arra, hogy az adócsalás megállapításához nincs szükség az adóvégrehajtás elrendelésére, ezért - a védő érvelésétől eltérően - a büntetőjogi felelősség megállapítása körében közömbös az, hogy adó-végrehajtási eljárás indult-e vagy sem.
A Be. 416. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerint felülvizsgálatnak a bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen akkor van helye, ha a bíróság határozatának meghozatalára a 373. § (1) bekezdésének I. b) vagy c) pontjában, illetve II-IV. pontjának valamelyikében meghatározott eljárási szabálysértéssel került sor.
A Be. 423. §-ának (5) bekezdése alapján a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítvánnyal megtámadott határozatot a 416. § (1) bekezdésének c) pontja alapján akkor is köteles hivatalból felülbírálni, ha az indítványt nem ebből az okból nyújtották be.
A Be. 373. §-a (1) bekezdésének III/a) pontja szerint a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezi az elsőfokú bíróság ítéletét, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a bűnösség megállapítása, a felmentés, az eljárás megszüntetése, a cselekmény jogi minősítése vagy a büntetés kiszabása, illetve az intézkedés alkalmazása tekintetében az elsőfokú bíróság az indokolási kötelezettségének oly mértékben nem tett eleget, hogy emiatt az ítélet felülbírálatra alkalmatlan.
A Legfelsőbb Bíróság a fentebb már részletezett indokokból, azt állapította meg, hogy az eljárt bíróságok az I. r. terheltet a jelentős mértékű adó behajtását megakadályozó adócsalás bűntettében bűnösséget megállapító ítéleti rendelkezés körében az indokolási kötelezettségüknek oly mértékben nem tettek eleget, hogy emiatt a bűnösséget megállapító jogerős döntés a felülbírálatra alkalmatlan.
A Legfelsőbb Bíróság ezért az elsőfokú bíróság ítéletét és a másodfokú bíróság ítéletét az I. r. terheltre vonatkozó részében - a Be. 428. §-ának (2) bekezdése alapján - hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot az I. r. terhelt tekintetében új eljárás lefolytatására utasította.
(Legf. Bír. Bfv. II. 837/2008.)