adozona.hu
AVI 2009.6.60
AVI 2009.6.60
Amennyiben munkabérként fizetik ki a valutaellátmányt, az a szakképzési hozzájárulás alapját képezi (1995. évi CXVII. tv. 79. §)
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú adóhatóság 1997-2000. évekre költségvetési kapcsolatok átfogó vizsgálatát, 2001. évre személyi jövedelemadó, munkaadói járulék, munkavállalói járulék és szakképzési hozzájárulás körében folytatott vizsgálatot, melynek eredményeként határozatával a felperes terhére 81 819 000 Ft-ot, javára 1 311 000 Ft adókülönbözetet állapított meg.
Kötelezte az adóhiánynak minősülő adókülönbözet, valamint 24 503 000 Ft adóbírság és 38 780 000 Ft késedelmi pótlék megfizetésére.
Megállapította, h...
AVI 2009.6.60 Amennyiben munkabérként fizetik ki a valutaellátmányt, az a szakképzési hozzájárulás alapját képezi (1995. évi CXVII. tv. 79. §)
Az elsőfokú adóhatóság 1997-2000. évekre költségvetési kapcsolatok átfogó vizsgálatát, 2001. évre személyi jövedelemadó, munkaadói járulék, munkavállalói járulék és szakképzési hozzájárulás körében folytatott vizsgálatot, melynek eredményeként határozatával a felperes terhére 81 819 000 Ft-ot, javára 1 311 000 Ft adókülönbözetet állapított meg.Kötelezte az adóhiánynak minősülő adókülönbözet, valamint 24 503 000 Ft adóbírság és 38 780 000 Ft késedelmi pótlék megfizetésére.
Megállapította, hogy a felperes Magyarországon bejegyzett gazdasági társaság, Németország területén telephelyet létesített. A felperes munkavállalói a Magyarországon megkötött munkaszerződés alapján részben a mindenkori érvényes minimálbér szerinti személyi alapbérben részesültek, részben 2005 DM/hó maximált összegű valutaellátmányt kaptak, mely Németországban került kifizetésre. A felperes a kifizetett valutaellátmány után - amely munkabérnek minősül - járulék-bevallási és fizetési kötelezettségét nem teljesítette.
A fellebbezésre eljáró alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését, vagy megváltoztatását kérte.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú adóhatóságot új eljárásra kötelezte.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (Sztv.) rendelkezése értelmében ez a német telephelyen kifizetett jövedelem, külföldről származó jövedelemnek minősült, mint adóterhet nem viselő, nem munkabérből származó járandóság, ami az összevont adóalap részét képezte, de külföldön, Németországban került elszámolásra és kifizetésre. A németországi telep fióktelep terhére kifizetett összegek németországi jog hatálya alá tartozó adójogi terhekkel terheltek, Magyarországon nem képeztek járulékalapot sem társadalombiztosítási járulék, sem munkaadói, sem munkavállalói, sem szakképzési hozzájárulás tekintetében.
Az elsőfokú bíróság hivatkozott a Magyar Népköztársaság és a Németországi Szövetségi Köztársaság között kettős adóztatás elkerülésére szolgáló 1979. évi 27. tvr.-rel kihirdetett Nemzetközi Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 15. Cikk (2) bekezdés c) pontjára, mely alapján tekintet nélkül az (1) bekezdésre, az a térítés, amelyet az egyik Szerződő Államban illetékességgel bíró természetes személy a másik Szerződő Államban végzett nem önálló munkáért kap, csak az először említett államban adóztatható, ha a térítést nem az azt fizető személynek, a másik államban lévő telephelye, vagy állandó berendezése viseli. A perbeli esetben azonban a kifizetett bért, és más hasonló térítést a felperes az állandó telephely terhére fizette ki, ezért Németország területén kellett ez után az adókötelezettségeket teljesíteni.
Az elsőfokú bíróság osztotta a felperes álláspontját, hogy elsődlegesen azt kellett tisztázni, hogy a kifizetés hol történt. Mivel a perbeli esetben a devizában elszámolt jövedelem kifizetése Németország területén történt, a Magyarországon forintban kifizetett munkabéreket meghaladó külföldi valutában kifizetett ellátmány után a felperest járulékfizetési kötelezettség nem terhelte. Utalt G. I.-né adószakértő tanú által előadottakra, miszerint az 1999. évtől hatályos társadalombiztosítási törvény kimondja, hogy ha Magyarországon nem keletkezik járulékköteles jövedelme a munkavállalónak, akkor a mindenkori minimálbér után kell megfizetni a járulékokat, ennek pedig a felperes eleget tett.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az alperes által hivatkozott, a Közigazgatási Döntvénytár 2006/2/22. sorszám jogesete a perben nem alkalmazható, mert a jogeset tényállásában nem mutat egyezőséget jelen perbeli tényállással.
Kiemelte még az elsőfokú bíróság, hogy az alperes által hivatkozott legfelsőbb bírósági ítélet ugyan kifejtette, hogy a munkavállalói és munkaadói járulékok nem tárgyai az Egyezménynek, de álláspontja szerint a felperes ezt a perben nem is vitatta. Annyiban utalt az Egyezményre, hogy a jogi szabályozás értelmében ezen járulékok alapja a tárgyidőszakban nulla forint, így a járulékfizetési kötelezettség sem lehet nulla forintot meghaladott összeg.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítélete ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének elutasítást, mivel az megsértette az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.) 1. § (1) bekezdését, az Mtv. 141. §-át, a 14/1989. (II. 17.) Mt. rendelet (a továbbiakban: Mt.) kihirdetett, a Magyar Népköztársaság Kormánya és a Német Szövetségi Köztársaság Kormánya között 1989. január 3. napján aláírt, a Magyar Népköztársaságban székhellyel bíró vállalatok magyar munkavállalóinak vállalkozási szerződés alapján foglalkoztatási célból történő kiküldetéséről szóló Megállapodás 1. Cikkében foglaltakat, a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény (a továbbiakban: Flt.) 40. § (1) bekezdésében, 41. §-ában, 42. § (2) és (3) bekezdésében foglalt rendelkezéseit, a szakképzési hozzájárulásról és a szakképzés fejlesztésének támogatásáról szóló 1996. évi LXXVII. törvény (a továbbiakban: Tv.), majd a 2001. évi LI. törvény 2. §-ának (1) bekezdés a) pontjában és 3. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt rendelkezéseket.
A felperes által Németországban foglalkoztatott munkavállalók tényleges bruttó munkabére egyrészt a személyalapbérből, másrészt teljesítménybérből állt. Ez a bruttó munkabér a munkaadói és munkavállalói járuléknak, függetlenül attól, hogy hol került kifizetésre. A valutaellátmányként megnevezett kifizetések bérköltségnek minősülnek. A perben az Szja. tv. rendelkezései és az Egyezmény rendelkezései nem alkalmazhatók. Továbbra is hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 35.091/2005. számú eseti döntésére, mely megállapította, hogy a járulékok nem tárgyai a kettős adóztatás elkerülése érdekében kötött nemzetközi egyezményeknek. G. I.-né tanú által előadottak irrelevánsak, mert nem a Tbj. tv. szabályozási köre volt vitatott.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában tartását indítványozta azzal, hogy a külföldi telephely terhére történt minden kifizetés után a német jogszabályok alkalmazandók, az adókat és a járulékokat a felperes megfizette. Az alperes által hivatkozott legfelsőbb bírósági ítélet tényállása alapvetően eltér jelen per tényállásától.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 21. sorszámú ítéletét hatályon kívül helyezte, és a felperes keresetét elutasította.
Az elsőfokú bíróság helyesen utalt az ítéletében arra, hogy a perben abban a kérdésben kellett a bíróságnak állást foglalnia, hogy a valutaellátmányokhoz kapcsolódóan a felperest terhelte-e járulékfizetési kötelezettség, vagy sem. Ugyanakkor tévesen állapította meg, hogy a Közigazgatási és Gazdasági Döntvénytár 2002/2/22. sorszám alatt megjelent, a Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 35.091/2005/8. sorszámú ítélete - az eltérő tényállások miatt - jelen perben ne lehetne irányadó.
A két peres eljárás tényállása között valóban van különbség, de az eltérés a személyi jövedelemadó megállapíthatósága körében lényeges, a járulékok megállapítása körében nem. Az Egyezmény 2. Cikk (1) bekezdése értelmében az Egyezmény, a beszedés módjára való tekintet nélkül, azokra az adókra terjed ki, amelyeket a jövedelem, a hozadék és a vagyon után a Szerződő Államok egyikében beszednek. A (3) bekezdés felsorolja, az egyes adónemeket, majd a (4) bekezdés kifejti, hogy az Egyezmény érvényes minden olyan azonos, vagy hasonló jellegű adóra is, amelyet az, Egyezmény aláírása után a jelenleg létező adók mellett, vagy azok helyett szednek be.
A Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 35.091/2005. perében a személyi jövedelemadó fizetési kötelezettség is vitás volt, így a bíróságnak alkalmaznia kellett az Egyezmény 15. Cikkében foglaltakat. Jelen perben az elsőfokú bíróság ugyan utalt, és részben alkalmazta is az Egyezmény 15. Cikkének (2) bekezdés c) pontját, de ez a jelen perben nem volt releváns körülmény, mert nem a felperes személyi jövedelemadó fizetési kötelezettsége volt vitás.
A járulékokkal kapcsolatban a közzétett jogeset elvi éllel mutatott rá, hogy a járulékok egyébként nem tárgyai a kettős adóztatás elkerülése érdekében kötött egyezménynek, mellyel jelen ítélkező tanács is mindenben egyetért. Így a felperes járulékfizetési kötelezettségének jogszerűségével kapcsolatban nem kellett vizsgálni az Egyezmény szabályozását, így azt sem, hogy a felperesnek a másik államban van-e telephelye, illetve, hogy a valutaellátmány kifizetése a külföldi telephely terhére történt-e.
Az Mt. r. 1. Cikke értelmében azok a munkavállalók, akiket egy magyar munkáltató, és az ezen Megállapodás német hatálya alá tartozó területen székhellyel bíró vállalat között vállalkozási szerződés alapján ideiglenes tevékenység végzésére küldenek ki, (vállalkozási szerződéses munkavállalók) a munkaerőpiac helyzetétől és alakulásától függetlenül kapják a munkavállalási engedélyt, figyelembe véve a Megállapodás 4. Cikkének (1) bekezdését.
A felperes, mint magyar munkáltató, az általa Magyarországon kötött munkaszerződések alapján alkalmazta a dolgozóit Németország területén. A munkaviszonyokra az Mtv. rendelkezéseit kell alkalmazni. Az Mtv. 141. §-a alapján a munkavállalónak munkaviszonya alapján a munkáltatótól munkabér jár, az ettől eltérő megállapodás érvénytelen.
Ezzel kapcsolatban a BH 2001/396. sorszám alatt megjelent jogeset is kifejti, hogy az Mtv. a munkabér fogalmát nem határozza meg, esetenként kell eldönteni, hogy a munkaviszony alapján a munkavállalónak kifizetett valamilyen összeg munkabérnek minősül-e. Ebből a szempontból nem a juttatás elnevezése, hanem a juttatás tényleges tartalmának van jelentősége.
A Legfelsőbb Bíróság a közigazgatási iratok, az elsőfokú bírósági eljárás iratai alapján megállapította, hogy felperes a dolgozóinak a valutaellátmányt munkabérként adta. A dolgozók munkabére két részből tevődött összeg, egyrészt a munkaszerződés 8.) pontja alapján forintban kifizetett személyi alapbér, másrészt a munkaszerződés 9.) pontja alapján kifizetett valutaellátmány. Az ellátmány összegszerűsége a külföldi ellátmányra jogosító, a túlmunkát is magába foglaló teljes eltöltött munkaidőtartam, és az egyéni teljesítmények figyelembevételével került megállapításra, vagyis a dolgozó beosztásához, munkateljesítményéhez igazodott. Nem lehet költségtérítésnek tekinteni, hiszen arról a munkaszerződések 11.) pontja külön is rendelkezik.
A munkaadói járulékot az Flt. 40. § (1) bekezdése szabályozza, mely több alkalommal is módosult (1991. I. 1., 2001. I. 1., 2001. VIII. 17.).
Az 1998. december 31-ig hatályos rendelkezések értelmében a munkaadó munkaadói járulékként a munkavállaló részére munkaviszony alapján kifizetett és elszámolt - a társadalombiztosítási ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény 20. §-a szerint - társadalombiztosítási járulékfizetési kötelezettség alá eső jövedelem 4,2 százalékát köteles fizetni.
Az 1999. január 1-jétől hatályos rendelkezések szerint a munkaadó a munkavállaló részére munkaviszony alapján kifizetett és elszámolt bruttó munkabér, (illetmény, kereset) valamint végkielégítés, jubileumi jutalom, a betegszabadság idejére adott díjazás, továbbá a személyi jövedelem-adóköteles természetbeni juttatás, étkezési hozzájárulás, üdülési hozzájárulás és a munkaviszony keretében biztosított cégautó adójának 25 százaléka után 3 százalék munkaadói járulékot köteles fizetni. Az Flt. 40. §-ának (1) bekezdése 2001. január 1-jétől és 2001. augusztus 17-től is változott, de ez nem érintette a munkavállaló részére a munkaviszony alapján kifizetett és elszámolt bruttó munkabér, illetmény (kereset) megállapítását.
A munkavállalói járulékot az Flt. 41. §-a szabályozza, melynek értelmében a munkavállalói járulékként a munkaviszonyai alapján a munkaadótól kapott bruttó munkabér, illetmény (kereset) 1,5%-át köteles fizetni. Ez a rendelkezés nem vonatkozik arra, aki öregségi, rokkantsági, vagy baleseti rokkantsági nyugdíjban részesült, illetőleg arra jogosulttá vált. A munkavállalói járulék szabályozása a perbeli időszakban nem változott.
Mivel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperes munkabérként fizette ki a valutaellátmányt, így az mind a munkaadói, mind a munkavállalói járulék alapját képezte, így az alperes jogszerűen kötelezte a felperest ezek után járulékfizetésre.
Az Flt. 42. § (1) bekezdése alapján ugyanis a munkaadó és a munkavállalói járulék bevallásának, befizetésének ellenőrzése az állami adóhatóság feladata. A (2) bekezdés értelmében a munkaadói járulékot a munkaadó állapítja meg, vallja be, és közvetlenül fizeti be az állami adóhatóságnál kezelt számlára. A (3) bekezdése alapján pedig a munkavállalói járulékot a munkaadó állapítja meg, vonja le és fizeti meg, valamint saját bevallása keretében vallja be. A felperes ezen bevallási és befizetési kötelezettségének nem tett eleget, így az alperes jogszerűen állapított meg e körben adóhiányt.
A szakképzéssel kapcsolatos munkaadói kötelezettségeket a szakképzési hozzájárulásról és a szakképzés fejlesztésének támogatásáról szóló Tv.</a>, majd a szakképzési hozzájárulásról és a képzési rendszer fejlesztésének támogatásáról szóló 2001. évi LI. törvény szabályozta. Mindkettőnek a 2. § (1) bekezdés a) pontja értelmében szakképzési hozzájárulásra kötelezett a belföldi székhelyű gazdasági társaság. A 3. § (1) bekezdés a) pontja alapján a szakképzési hozzájárulás alapja és mértéke a kettős könyvvitelt vezető hozzájárulásra kötelezettnél az éves, (egyszerűsített) beszámolóban kimutatott bérköltségnek, illetőleg külföldi vállalkozó esetén az általa elszámolt bérköltségnek 1,5 százaléka.
Az előbbiekben kifejtettek alapján a felperes munkabérként, azaz bérköltségként fizette ki a valutaellátmányt, így az a szakképzési hozzájárulás alapját képezi. Az Sztv. 79. § (2) bekezdése az eredmény-kimutatás tételeinek tartalma között szabályozza, hogy bérköltség minden olyan - az üzleti évhez kapcsolódó - kifizetés, amely a munkavállalókat, az alkalmazottakat, a tagokat megillető, az érvényes rendelkezések szerint bérként, vagy munkadíjként elszámolandó járandóság - ide értve a természetes személy tulajdonos, (tag) személyes közreműködése ellenértékeként kivett összeget is - az alkalmazásban állók és a munkavégzésre irányuló további jogviszonyban állók részére az üzleti évre bérként számfejtett, elszámolt összeg (ide értve az üzleti év után elszámolt jóváhagyott prémiumokat, jutalmakat, valamint a 13. és a további havi fizetést is), amely elemeiben megfelel a statisztikai elszámolások szerinti keresetnek, függetlenül attól, hogy az ilyen címen kifizetett összeg után kell-e személyi jövedelemadót fizetni, vagy sem, illetve alapját képezi-e vagy sem a társadalombiztosítási járulékoknak.
Az elsőfokú bíróság tehát tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a perben vitatott járulékfizetési kötelezettségeknél az Egyezményt alkalmazni, vagy legalábbis figyelembe kell venni, mivel a felperes Németországban adózott. A felperes által az Egyezmény hatálya alá tartozó adók Németországban történt kifizetésével nem mentesült a perben vitatott és a bérköltség terhére megállapítható járulékok (munkaadói járulék, munkavállalói járulék, szakképzési hozzájárulás) fizetési kötelezettsége alól.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság jogerős ítéletét a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.462/2006.)