adozona.hu
AVI 2007.3.22
AVI 2007.3.22
Csak az adójogszabályban preferált célnak ténylegesen és tartalmilag megfelelő megállapodásra juttatott bevétel esetén lehetséges az adóelőny igénybevétele (1995. évi CXVII. tv. 24. §).
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az adóhatóság 2002. szeptember-december hónapokra vonatkozóan adóellenőrzést tartott személyi jövedelemadó és különböző járulékfizetési kötelezettségek körében.
Az ellenőrzés eredményeként az adóhatóság megállapította, hogy a felperes 2002. szeptember 1-jén megállapodást kötött a B. Önsegélyező Pénztárral, mely szerint a Pénztárba belépő dolgozói számára különböző juttatásokat a Pénztáron keresztül fizet ki. A megállapodás alapján a felperes összes alkalmazottja 937 fő 2002-ben belépett a Pé...
AVI 2007.3.22 Csak az adójogszabályban preferált célnak ténylegesen és tartalmilag megfelelő megállapodásra juttatott bevétel esetén lehetséges az adóelőny igénybevétele (1995. évi CXVII. tv. 24. §).
Az adóhatóság 2002. szeptember-december hónapokra vonatkozóan adóellenőrzést tartott személyi jövedelemadó és különböző járulékfizetési kötelezettségek körében.Az ellenőrzés eredményeként az adóhatóság megállapította, hogy a felperes 2002. szeptember 1-jén megállapodást kötött a B. Önsegélyező Pénztárral, mely szerint a Pénztárba belépő dolgozói számára különböző juttatásokat a Pénztáron keresztül fizet ki. A megállapodás alapján a felperes összes alkalmazottja 937 fő 2002-ben belépett a Pénztárba. A felperes a Pénztár bankszámlájára összesen 72 896 442 forintot utalt át, amelyből a Pénztár 2002 december hónapban a különböző jutalék levonását követően 57 536 718 forintot fizetett ki a dolgozóknak, főleg "lakásfenntartási támogatás" címen. Az adóhatóság megállapította, hogy a felperes és a Pénztár között létrejött megállapodás nem az 1993. évi XCVI. törvény 10. § (1) bekezdés b) pontjában részletezett kiegészítő szolgáltatások célját szolgálta, hanem azért, hogy a bérjövedelem valamely részét a munkáltató a Pénztáron keresztül fizesse meg a munkavállalójának, ezáltal kikerülje az egyes adó- és járulékfizetési kötelezettségeket. E megállapítás alapján az adóhatóság az elsőfokú határozatával a felperes terhére összesen 24 024 000 forint adókülönbözetet állapított meg a különböző járulékok vonatkozásában. Megállapította, hogy a magánszemély dolgozóknak 15 222 000 forintos személyi jövedelemadó fizetési kötelezettsége áll fenn, amelyet külön határozatban érvényesít, továbbá kötelezte a felperest 19 622 000 forint bírság, 4 408 000 forint késedelmi pótlék, és az adólevonási kötelezettség elmulasztása miatt 2 680 000 forint mulasztási bírság megfizetésére.
Az alperes mint másodfokú hatóság 2004. április 5-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot kisebb az érdemre nem kiható javítással helybenhagyta.
A felperes keresetében e határozatok hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint az adóhatóság eljárási és anyagi jogi szabálysértést is elkövetett a határozatai meghozatalánál. Eljárási szabálysértés körében arra hivatkozott, hogy az adóhatóság nem tett eleget tényállás-tisztázási kötelezettségének, így nem vonta be eljárásában ügyfélként a társaság valamennyi Pénztárba belépett dolgozóját, a Pénztárt, továbbá olyan, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete által meghozott határozatot is bizonyítékként értékelt, amely nem az adott vizsgált hónapokra szólt.
Az anyagi jogszabályok körében a felperes arra hivatkozott, hogy e konstrukció alapján jogosult volt adókímélő megoldás működtetésére. A perbeli időszakra vonatkozó PSZÁF határozat már ezt a Pénztár működésében nem is kifogásolta.
A felperes pernyertessége érdekében beavatkozott a B. Önkéntes Pénztár, a felperes könyvvizsgálója és egyik dolgozója.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte, és fenntartotta a határozatában foglalt álláspontját.
A per során a felek előkészítő iratokban és észrevételekben fejtették ki részletesen álláspontjukat.
A megyei bíróság 12. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, abban a kérdésben kellett döntenie, hogy a felperes által alkalmazott 13. havi bérfizetési konstrukció, melyet a dolgozóknak lakástámogatásként fizettek ki, a felperesnél a magánszemélyek munkaviszonyából származó nem rendszeres jövedelmének, vagy a Pénztár által nyújtott adómentes szolgáltatásnak minősül-e.
Az elsőfokú bíróság ezzel kapcsolatosan idézte az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 1/A. § (1) bekezdését, 1. § (7) bekezdését, a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvényt (a továbbiakban: Szja. tv.) 24. § (1), (3) bekezdését, 47. § (3) bekezdését, valamint 1. számú melléklet 6.5 pontját, továbbá az önkéntes biztosító pénztárakról szóló 1993. évi XCVI. törvény (Öpt.) 10. § (1) bekezdés b) és 3. § (6) bekezdését. E jogszabályi rendelkezések alapján megállapította, a feltárt adatokból egyértelmű, a pénztári tagok olyan szolgáltatásban részesültek, amelyben mindegyikük kizárólag a saját maga által igénybe veendő egyetlen szolgáltatást finanszírozta, azaz ezáltal nem alkottak kockázatközösséget. Mivel pedig a befizetéseket is nagyon rövid időn belül igénybe vették, még egyéni kockázatot sem vállaltak. Ebből adódik, hogy a rendeltetésszerű joggyakorlás elvének a perbeli jogügyletek nem feleltek meg. A tagok részére folyósított ellátás nem tekinthető a jogszabály által előírt szociális kötelezettségek alapján biztosított kiegészítő ellátásnak. A felperes nem bizonyította, az adókedvezmény törvényi céljának megvalósulását. A kockázatviselés tényére, körülményeire, a kölcsönösség, a szolidaritás, az önsegélyezés megvalósítására az általa becsatolt előkészítő iratok nem voltak alkalmasak. Ezért az alperes helyesen minősítette a feltárt jogügyletet munkaviszonyból származó nem rendszeres jövedelemnek, és vonta le ennek adójogi konzekvenciáit.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte az ítélet hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat meghozatalát. A felperes sérelmezte, hogy a bíróság nem bírálta el valamennyi kereseti kérelmét, így nem rendelkezett arról, hogy amennyiben helytálló is az alperesi álláspont, a munkavállalókat terhelő nyugdíjbiztosítási járulékokat és egészségbiztosítási járulékot, valamint munkavállalói járulék megfizetésére miért a felperest kötelezték.
A felperes szerint a bíróság nem indokolta meg ítéletében, milyen okiratok alapján lehetett megállapítani azt, hogy a felperes eljárása az adótörvény megkerülésére irányult. Önmagában ugyanis nem minősül adókikerülésnek, amennyiben a dolgozó adómentes juttatásban részesül. Ezen túl a felperes megismételte a per során kifejtett álláspontját, és hangsúlyozta hogy a 2002. évben hatályos Szja. tv. 7. § (1) bekezdés k) pontja és 35. §-ában írt mentességi feltételek kizárólag arról rendelkeznek, hogy a tagi vagy munkáltatói hozzájárulás befizetése minősül mentesnek, egyéb megszorító többletfeltételeket a bíróság sem írhat elő.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 12. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A perbeli eldöntendő jogkérdésben a Legfelsőbb Bíróság már többször leszögezte elvi jelleggel a jogi álláspontját, így pl. a Kfv. I. 35.111/2004/6., Kfv. I. 35.255/2004/5., Kfv. I. 35.219/4004/5. stb. számú ítéletében. Ezért a Legfelsőbb Bíróság ezekben az ítéletekben kifejtett álláspontjától csak jogegységi döntéstől térhetne el, ezt azonban jelen ügyben nem látta szükségesnek, azaz fenntartotta a korábbi hasonló ügyben hozott ítéletében kifejtett jogi álláspontját.
Ez az álláspont a következő:
A közterhekhez való hozzájárulás alkotmányos kötelezettségének - az Szja. tv. és az Art. rendelkezései szerint - a magánszemélyeknek is eleget kell tenniük. Ezért a magánszemély minden jövedelme adóköteles. Ettől eltérő szabály, az adóból kedvezményt társadalmilag kiemelt kivételes célok érdekében csak törvény állapíthat meg. Adókötelezettséget, az adó mértékét befolyásoló, a magánszemély adójának csökkentését eredményező eltérő szabály, adókedvezmény csak annyiban alkalmazható, illetőleg érvényesíthető, amennyiben az annak alapjául szolgáló szerződés, jogügylet, más hasonló cselekmény tartalma megvalósítja az eltérő szabály, az adókedvezmény célját. Az alkalmazhatóságot, illetőleg érvényesíthetőséget annak kell bizonyítania, akinek az érdekében áll. Ha a felek az adókedvezményt a szokásos piaci értékektől, áraktól való eltérésekkel, színlelt jogügyletekkel kívánják érvényesíteni, - növelni az adószabályok alkalmazásának előnyeit, - akkor azokat az adókötelezettség megállapítása során figyelmen kívül kell hagyni. A magánszemély, vagy annak adózásában közreműködő, azt befolyásoló más személy egyaránt köteles a vonatkozó rendelkezések alkalmazása során az adókötelezettséget, az adó mértékét befolyásoló tényezők esetében érvényesíteni, az Szja. tv. 1. § (1)-(5) bekezdésében foglalt alapelveket.
Az Art. 1/A. §-ának (1) bekezdése rögzíti, hogy az adójogviszonyokban a jogokat rendeltetésszerűen kell gyakorolni. Az adótörvények alkalmazásában nem minősül rendeltetésszerű joggyakorlásnak az olyan szerződés vagy más jogügylet, amelynek célja az adótörvényben foglalt rendelkezések megkerülése. Ilyen esetben az adóhatóságnak az adót az összes körülményre, különösen a rendeltetésszerű joggyakorlás esetén irányadó, adófizetési kötelezettségre figyelemmel kell megállapítania. Az adóhatóság az Art. 1. § (7) bekezdése alapján jogosult a szerződések, ügyletek, és más hasonló cselekmények adójogi minősítésére.
Az Szja. tv. 24. § (1) és (3) bekezdése, 47. § (3) bekezdése értelmében a munkáltató által munkavállaló részére kifizetett összeg munkaviszonyból származó nem rendszeres jövedelemnek minősül, ami az összevont adóalap részét képezi, és ezután a munkáltatót adóelőleg megállapítási kötelezettség terheli.
Az Szja. tv. 1. számú melléklete tartalmazza az adómentes jövedelmek felsorolását, pontosan megfogalmazza egyben azokat a célokat is, amelyek érdekében az adómentességet a jogalkotó megállapította. Ezek egy része szociális megfontoláson alapul, (pl. a szociális juttatások, egyes lakáscélú támogatások) más jövedelmek pedig más szempontból - a kettős fizetés elkerülése érdekében, vagy gazdasági társadalmi megfontolásokból mentesülnek az adózás alól, pl. alapítványi kifizetések. Az 1. számú melléklet 6. pontja "a károk megtérülése, a kockázatok viselése körében" tekinti adómentesnek, a 6.5 pont szerinti, az Ö. Biztosító Pénztár törvényben előírt szolgáltatását. Mivel az Szja. tv. (1) számú melléklet 6.5 pontja a Pénztár törvényben előírt szolgáltatásáról rendelkezik adómentes bevételként, így nem hagyható figyelmen kívül az Öpt. preambulumában rögzített cél, alapelvek, a törvényben meghatározott fogalmak, és a jogintézménynek a rendeltetése sem.
Az Öpt. 2. § (2) bekezdése a) pontja értelmében a Pénztár természetes személyek által a függetlenség, kölcsönösség, szolidaritás, és az önkéntesség elve alapján Létrehozott társadalombiztosítási ellátásokat kiegészítő, pótló, illetve ezeket helyettesítő szolgáltatásokat, továbbá az egészség védelmét elősegítő ellátásokat szervező és finanszírozó társulás. A Pénztárnak a szolgáltatásait a tagdíjbefizetésekből, az egyéni számlavezetés alapján kell szerveznie, finanszíroznia, nyújtania. A tevékenységéhez kapcsolódó gazdálkodási és felelősségi szabályokat, valamint jogosultságát az Öpt. szabályozza. Az Öpt. 10. § (1) bekezdés b) pontja értelmében a Pénztár a következő támogatásokat nyújthatja: munkanélküliek, keresőképtelenek segélyezése, a jogszabály által előírt szociális kötelezettségek alapján biztosított kiegészítő ellátások, gyógyszer- és gyógyászati segédeszközök árának támogatása, gyermeknevelési támogatás, elhalálozás esetén hátramaradottak támogatása. Az Öpt. megalkotásával - a törvényben kifejezésre is juttatott - jogalkotói cél egy olyan rendszer létrehozása volt, amely öngondoskodásra épül. Ezért preferálja adómentes bevételként az Szja. tv. is a kockázatviselést, az önsegélyezést. A Pénztár nem vitásan szolgáltatási szabályzatát maga alkotja meg, az adóhatóság és a bíróság azonban jogosult a Pénztárral kötött ügyletek és szolgáltatások adójogi minősítésére.
Az irányadó perbeli tényállás szerint a Pénztár - a tagdíj összegét és a működési költséget levonva - teljesítette a kifizetéseket a pénztártag munkavállalók részére, nagyobb részben lakásfenntartási hozzájárulás jogcímén. A pénztártagok a szolgáltatásokat röviddel ezután vették igénybe, hogy a felperes a tagdíj-hozzájárulás összegét átutalta. A tagok a szolgáltatást csupán nyilatkozatot kitöltve igényelték és - a szociális rászorultság vizsgálata nélkül - kapták meg, annak összege pedig a munkáltatói hozzájárulás mértékétől függött. A felperestől jutalomban nem részesültek. A munkáltatói tagdíj-hozzájárulás összege tagonként, és havonként nem haladta meg a minimálbér összegét. A munkavállalók jövedelmének kiszámításánál ezt az összeget nem vették figyelembe, ez az összevont adóalapjukat is csökkentette, ugyanakkor - mint adómentes bevételt - a befizetett pénz is visszakapták, és a munkáltatót sem terhelte adó- és járulékfizetési kötelezettség. Ezekből a dokumentumokkal igazolt adatokból, és a Pénztár reklámanyagából kizárólag az a ténybeli és jogkövetkeztetés vonható le, hogy olyan szolgáltatásban részesültek a tagok, amelyben mindegyikük kizárólag a saját maga által igénybe veendő egyetlen szolgáltatást finanszírozta, azaz nem alkottak kockázatközösséget, és mivel a befizetéseket azonnal igénybe is vehették, még egyéni kockázatot sem vállaltak. Ezért a jogalkotó által törvényekben preferált cél az öngondoskodás, illetve a kockázatviselés éppen úgy nem valósult meg, mint a kölcsönösség, szolidaritás elve szerinti szolgáltatás. Ezért az Öpt. 10. § (1) bekezdés b) pontja szerinti azon kitétel, hogy a pénztár a "jogszabály által előírt szociális kötelezettség alapján biztosított kiegészítő ellátást nyújthatja" azt jelenti, hogy a Pénztár a szolgáltatási szabályzat megalkotása során szabadságot, önállóságot élvez, azonban nem hagyhatja figyelmen kívül a szociális igazgatásról, és a szociális ellátásról szóló 1993. évi III. törvény által deklarált elveket sem. Az Art. 1/A. § (1) bekezdése, 1. § (7) bekezdése, és az Szja. tv. 1. § (3)-(5) bekezdése feljogosította az adóhatóságot, és a bíróságot is az ügyletek minősítésére és annak vizsgálatára, hogy az adókedvezmény céljának, rendeltetésének megfelelően vették-e igénybe, vagy sem.
Az alperes ezért helyesen minősítette a Pénztár közbeiktatásával magánszemély részére nyújtott szolgáltatásokat, munkaviszonyból származó nem rendszeres jövedelemnek. Az ügyletek ugyanis nem az adókedvezmény célját valósították meg, az ezekben résztvevő felek célja kizárólag az volt, hogy a munkáltató munkavállalói részére a Pénztár közbeiktatásával adó- és járulékterhek megfizetése nélkül juttasson jövedelmet. Valóban nem ütközik jogszabályi előírásban, ha az adózó olyan szerződést köt, amelynek eredményeként adójogilag kedvezőbb helyzetbe kerül, ha ezt az adót megállapító jogszabály lehetővé teszi. Figyelmen kívül hagyta a felperes azonban azt, hogy csak az adójogban preferált célnak ténylegesen és tartalmilag is megfelelő megállapodásra juttatott bevétel esetén lehetséges az adóelőny igénybevétele.
A felperesi előadásra megállapította a Legfelsőbb Bíróság, hogy a perbeli esetben a felperest nem kötelezték személyi jövedelemadó fizetésére. A keresettel támadott adóhatósági határozatok megállapították a felperes dolgozói által fizetendő személyi jövedelemadó különbözet összegét. A felperest ennek alapul vételével azért sújtották mulasztási bírsággal, mert az adólevonási kötelezettségét elmulasztotta. A felperes által kifogásolt társasági adó számítással kapcsolatos előadás azért nem volt figyelembe vehető, mivel az adóhatósági határozatnak nem volt tárgya a társasági adónem. A vizsgált időszakban hatályos társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint a szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény (Tbj. tv.) 20. §-a értelmében a foglalkoztató az általa foglalkoztatott biztosított részére a biztosítási kötelezettséggel járó jogviszony alapján kifizetett, elszámolt járulékalapot képező jövedelem után a 19. § (1) bekezdésében meghatározott mértékű társadalombiztosítási járulékot fizet. A Tbj. tv. 50. §-a alapján a foglalkoztató a biztosítottnak a tárgyhónapban kifizetett (juttatott) járulékalapot képező jövedelme után köteles a járulékok összegét megállapítani, a biztosítottat terhelő járulékot levonni. A foglalkoztató köteles a megállapított és levont járulékot az állami adóhatóságnak bevallani és megfizetni.
Ennek alapján helytállóan állapította meg az adóhatóság, hogy a felperes köteles a kifogásolt és a munkavállalót terhelő társadalombiztosítási járulékok megfizetésére.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése szerint hatályában fenntartotta.(Legf. Bír. Kfv. I. 35.186/2005.)