adozona.hu
EH 2008.1712
EH 2008.1712
I. Az ingatlan-nyilvántartáson kívül jogot szerző személy nem érvényesítheti megszerzett jogát olyan személlyel szemben, akinek az ingatlan-nyilvántartásban bízva, ellenérték fejében szerzett tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték [1997. évi CXLI. tv. 5. § (4) bek.]. II. Apportálással az ingatlan tulajdonjogának átruházása ellenérték fejében történik, ezért az ingatlan-nyilvántartáson kívül jogot szerző személynek joga bejegyzéséhez azt is bizonyítania kell, hogy az ingatlan-nyilvántartásba b
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak a keresetet elutasító ítéletét megváltoztatta, és az I-IV. r. alpereseket annak tűrésére kötelezte, hogy az I. r. alperes 1/1 arányú tulajdonaként nyilvántartott 19241 és 19242 hrsz.-ú ingatlanokra a földhivatal a felperes tulajdonjogát 1/1 arányban - a Fővárosi Tanács VB. Közlekedési Főigazgatóságának kezelői jogára utalással - bírósági ítélettel szerzett tulajdonjog címén bejegyezze.
A jogerős ítélet tényként állapította meg, hogy a 19241 hrsz. al...
EH 2008.1712 I. Az ingatlan-nyilvántartáson kívül jogot szerző személy nem érvényesítheti megszerzett jogát olyan személlyel szemben, akinek az ingatlan-nyilvántartásban bízva, ellenérték fejében szerzett tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték [1997. évi CXLI. tv. 5. § (4) bek.].
II. Apportálással az ingatlan tulajdonjogának átruházása ellenérték fejében történik, ezért az ingatlan-nyilvántartáson kívül jogot szerző személynek joga bejegyzéséhez azt is bizonyítania kell, hogy az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett - átruházással tulajdonjogot szerző - személy tudott vagy tudnia kellett arról, hogy az átruházó az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdonjoga ellenére nem volt tulajdonos [1997. évi CXLIV. tv. 124. § (3) bek., 1997. évi CXLI. tv. 5. § (2) bek.].
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak a keresetet elutasító ítéletét megváltoztatta, és az I-IV. r. alpereseket annak tűrésére kötelezte, hogy az I. r. alperes 1/1 arányú tulajdonaként nyilvántartott 19241 és 19242 hrsz.-ú ingatlanokra a földhivatal a felperes tulajdonjogát 1/1 arányban - a Fővárosi Tanács VB. Közlekedési Főigazgatóságának kezelői jogára utalással - bírósági ítélettel szerzett tulajdonjog címén bejegyezze.A jogerős ítélet tényként állapította meg, hogy a 19241 hrsz. alatti, 5632 m2 alapterületű, "telephely" megjelölésű, valamint a 19242 hrsz. alatti 6095 m2 alapterületű "lakóház, udvar, gazdasági épületek, 6 db üzlethelyiség" megjelölésű ingatlanok a Magyar Állam tulajdonában és a II. r. alperes jogelődjének, az E. Utazási Irodának jogszerű használatában álltak, telekkönyvbe bejegyzett kezelőjük is 1959. december 15-étől a II. r. alperes jogelődje volt.
A Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága Igazgatási Főosztálya, mint elhelyező hatóság 1979. március 14-én kelt 50303/1979. számú határozatával a 19241 hrsz.-ú ingatlanból 2355 m2, a 19242 hrsz.-ú ingatlanból pedig 2745 m2, összesen 5100 m2 területet igénybe vett és kiutalt határidő nélküli használatra az M. B. Vállalatnak autóbusz-pályaudvar céljára, 1 000 000 Ft kártalanítás ellenében. A határozat 4. pontja a kiutalt ingatlanrészeket a vállalat megbízójának, a Fővárosi Tanács VB. Közlekedési Főigazgatóságának kezelésébe adta, indokolásában utalva arra, hogy a kezelésbe adás felől "nem intézkedett", mert a kezelői jog bejegyzéséhez egyébként szükséges mellékletek nem állnak rendelkezésére. Az M. B. Vállalat a határozat kijavítását és a kezelői jognak a jelen perbeli beavatkozó részére történő biztosítását kérte, a kérelem elintézésére vonatkozó peradat azonban nincs. A II. r. alperes jogelődje a határozat ellen benyújtott fellebbezését - további kártalanítási igényének fenntartása és cseretelek elfogadása mellett - 1979. május 8-án visszavonta.
Az elhelyező hatóság 1979. november 27-én 51582/2/1979. szám alatt újabb határozatot hozott, amellyel - a felek megállapodása alapján - engedélyezte, hogy a II. r. alperes jogelődje autóbusz-pályaudvar megvalósítása céljából átengedje az M. B. Vállalatnak a megjelölt ingatlanok korábbi határozattal nem érintett további 6600 m2-es részét is. Az Igazgatási Főosztály e határozatban felhívta a vállalatot, hogy a megállapodás szerinti 5 millió Ft-ot a II. r. alperes jogelődjének utalja át. A kiutalt ingatlan részeket - változatlanul - a Fővárosi Tanács VB. Közlekedési Főigazgatóságának kezelésébe adta. A jogerős határozatot a földhivatalnak nem küldte meg, ehelyett felhatalmazta a tanácsi szervet a kezelői jog telekkönyvi bejegyzésének közvetlen kérelmezésére. A II. r. alperes jogelődjének 1980. március 19-én kelt levele szerint a határozat 1980. február 12-én emelkedett jogerőre. A II. r. alperes jogelődje az ingatlanokat - cseretelek biztosítását követően - 1980. április 30-áig kiürítette. Az M. B. Vállalat az ingatlanokat birtokba vette, az autóbusz-pályaudvart kiépítette és viselte az ingatlanok közterheit. A Fővárosi Tanács VB. Közlekedési Főigazgatósága kezelői jogának ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzése iránt nem intézkedett.
A II. r. alperes jogelődje időközben részvénytársasággá alakult. A földhivatal 1998. december 17-én kelt határozatával a perbeli ingatlanoknak a Magyar Állam javára fennálló tulajdonjoga és az E. Utazási Iroda kezelői joga bejegyzését megszüntette, a II. r. alperes tulajdonjogát - átalakulás jogcímén - bejegyezte.
Az I. r. alperes tagjai, a II. r. alperes és S. E. magánszemély az 1998. december 31-én kelt taggyűlési határozat szerint törzstőke-emelést határoztak el, melynek során a II. r. alperes 116 400 000 Ft-os értékben az I. r. alpereshez apportálta a perbeli ingatlanokat. A földhivatal 1999. szeptember 23-án kelt határozatával az ingatlanok tulajdonjogát az I. r. alperes javára - vagyonbevitel jogcímén - bejegyezte, majd a felperes tulajdonjog bejegyezés iránti kérelmét elutasította.
1999-ben a Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatal Vállalkozási és Vagyonkezelési Ügyosztálya kérelmére az ingatlanokat érintő telekalakítási eljárás indult, melyben - az I. r. alperes fellebbezése folytán - az elsőfokú határozat megsemmisítésére és az eredeti ingatlan-nyilvántartási állapot helyreállítására került sor.
Az ingatlanokat az I. r. alperes egyik jogelődjének kölcsöntartozása miatt 15-15 millió Ft és járulékai erejéig jelzálogjog terheli a III. és IV. r. alperes javára.
Az ismertetett tényállás alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságtól eltérően akként foglalt állást, hogy a felperesnek a jogelődje kezelői jogának fennállására hivatkozása tartalmilag magában foglalta annak állítását is, hogy a II. r. alperes jogelődje nem volt az ingatlanok jogszerű kezelője. Ennek megfelelően a keresetet egységnek tekintve bírálta el. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészítette, abban - az érdemi döntésre is kiható lényeges - kérdésben, hogy a perbeli ingatlanok kezelői jogának átadására vonatkozó megállapodás nem született.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság nem foglalt határozottan állást abban a kérdésben, hogy a perbeli határozatok végrehajtása megtörtént-e. A rendelkezésre álló bizonyítékokból és abból a tényből, hogy az E. Utazási Iroda az állítottan át nem vett kártalanítási összeget államigazgatási végrehajtás útján nem érvényesítette, arra következtetett, hogy a kártalanítást a II. r. alperes jogelődje megkapta. Tényként állapította meg azt is, hogy a II. r. alperes cseretelek kártalanításban részesült.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a kezelői jog átadására vonatkozó határozat hiánya támpontot nyújt az elhelyező hatósági határozatok értelmezéséhez. Mindkét határozat - akár külön-külön, akár együttesen értelmezve - nem a R. 8. §-a szerinti "kezelői jog átadásá"-hoz adott hatósági hozzájáruló határozat volt, hanem a klasszikus értelemben vett - az R. 5. § (1) bekezdés a) pontja és a Vhr. 17. § (1) bekezdésének a) pontja első fordulata szerinti hatósági határozat.
A R. 8. § (1) bekezdése szerint a kezelő az állami ingatlanon fennálló kezelői jogáról megállapodás alapján a kezelésre jogosult más állami szerv, vagy társadalmi szervezet javára lemondhat. Ehhez - ha jogszabály előírja, - az illetékes hatóság, továbbá a kezelő alapító (felügyeleti) szervének a hozzájárulása szükséges. Ezzel szemben az R. 5. § (1) bekezdésének a) pontja értelmében állami szerv, vagy társadalmi szervezet állami ingatlanra vonatkozó kezelői jogot hatósági határozat alapján szerezhet - az R. 5. § (2) bekezdése értelmében pedig - a kezelői jog ugyanilyen módon szűnhet meg. Az R. 5. §-ának végrehajtásáról rendelkező Vhr. 17. § (1) bekezdésének a) pontja kimondja: állami ingatlanra vonatkozó kezelői jog - egyebek mellett - közületi elhelyezési eljárásban szerezhető meg, vagy szüntethető meg. A Fővárosi Tanács VB. Igazgatási Főosztálya az ÉVM rendelet 2. § e/2. pontja szerint a közületi elhelyezés ügyében a fővárosban 500 m2-t meghaladó alapterületű ingatlanok tekintetében elsőfokú elhelyező hatóságnak minősült, amely a kifejtettek értelmében a kezelői jogot keletkeztető és megszüntető határozat meghozatalára hatáskörrel rendelkezett.
Azt a tény, hogy a perbeli határozatok nem engedélyező, hanem kiutaló határozatok voltak, az is alátámasztja, hogy azokat a Fővárosi Tanács VB. Igazgatási Főosztályának - mint minden, az ingatlanokra vonatkozó jog szempontjából lényeges jogalakító hatósági határozatot - a Vhr. 18. § (1) bekezdés d) pontja értelmében meg kellett (volna) küldenie az illetékes földhivatalnak.
Az Inytvr. 6. § (2) bekezdése értelmében csak az átruházáson alapuló kezelői jog keletkezésének feltétele volt az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés, ezért a perbeli határozatok - a II. r. alperes jogelőd kezelői jogát megszüntetve - a felperes jogelődjének a Fővárosi Tanács VB. Közlekedési Főigazgatóságának - javára ingatlan-nyilvántartáson kívüli kezelői jogot keletkeztettek.
A másodfokú bíróság vizsgálta, hogy az ingatlan-nyilvántartáson kívüli kezelői joghoz képest mi volt a tényleges helyzet. E tekintetben azt állapította meg, hogy a felperes jogelődje harmadik személyekkel való jogviszonyában ténylegesen is dologi jogi pozícióba került [17/1992. (III. 30.) AB határozat], vagyis kifelé tulajdonosként viselkedett. Ezt igazolja, hogy kivitelező, majd közüzemi vállalata útján birtokban volt, gyakorolta a használat jogát, viselte a közterheket és beruházott a perbeli ingatlanokra. Ezzel szemben a II. r. alperes jogelődjének annyi kapcsolata volt az ingatlanokkal, hogy formailag fennmaradt a perbeli hatósági határozatokkal jogilag megszűnt kezelői jogának az ingatlan-nyilvántartási bejegyzése. Az I. r. alperesnek a telekrendezési ügyében kifejtett "tulajdonosi eljárása" már egy későbbi - a tulajdonjoga megszerzését követő időpontra vonatkozott.
A továbbiakban a másodfokú bíróság azt vizsgálta, hogy a kezelői jog alapján a felperes jogelődje az önkormányzati vagyon megszerzésére vonatkozó jogszabályi rendelkezések alapján tulajdonjogot szerezhetett-e. Akként foglalt állást, hogy a felperes által hivatkozott Ötv. 107. § (7) bekezdése értelmében a helyi önkormányzat a tulajdoni igényét 1995. március 31-éig a vagyonátadó bizottságnál terjeszthette elő, a határidő után az önkormányzat tulajdoni igénye bírósági eljárásban volt érvényesíthető. A bírói gyakorlat e jogszabályi rendelkezés alkalmazása során a bírósági eljárásban is ugyanazokat a feltételeket vizsgálja, amelyeket a vagyonátadó bizottság vizsgált volna (BH 2002/68. számú jogeset), vagyis figyelembe veszi az Övt. egyéb vonatkozó rendelkezéseit is.
Az Övt. 33. § (1) bekezdésének első mondata akként rendelkezik, hogy ha az állami tulajdonú ingatlant nem az arra jogosult kezeli, vagy nincs az ingatlan-nyilvántartásba a kezelő bejegyezve, a főpolgármester, a polgármester, illetve a megyei közgyűlés elnöke kérelmére a bizottság dönt az ingatlan önkormányzati tulajdonba adásáról, feltéve, hogy az Ötv. hatálybalépése napján az ingatlan jogszerű kezelőjének a tanácsot, a tanács szervét, intézményét, illetve közüzemi, vagy a költségvetési üzemét kellett volna tekinteni. Az Ötv. 33. § (2) bekezdésének első mondata értelmében azt az ingatlant, melyet az Ötv. hatálybalépése napján tanácsnak, szervének, intézményének, valamint költségvetési üzemének kellett volna kezelnie, a bizottság e szervezet jogutódjának minősülő önkormányzat tulajdonába adja. Az Ötv. 33. § (3) bekezdése alapján az (1) bekezdés csak akkor alkalmazható, ha a törvény hatálybalépése napján más szerv előtt a kezelői jogot érintő eljárás nincs folyamatban. Az adott ügyben a törvény hatálybalépése napján, 1991. szeptember 1-jén ilyen eljárás nem volt folyamatban, tehát kizáró ok nem állt fenn.
Az Ötv. 33. § (1)-(2) bekezdései nem határozzák meg a "kezelés" fogalmát, tehát önmagában a nyelvtani értelmezés alapján nem állapítható meg, hogy a kifejezés az ingatlan-nyilvántartási állapotra, vagy a tényleges helyzetre vonatkozik-e. Az Ötv. 33. § (1) bekezdésének második fordulata azonban kétségtelenné teszi, hogy a jogszabályi rendelkezés kizárólag az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett kezelőre vonatkozik. Ebben az értelemben kezelő a II. r. alperesi jogelőd volt, aki azonban a hatósági határozatok alapján - az Ötv. 1990. szeptember 3-ai hatálybalépése napján - a kezelésre nem volt jogosult. Vele szemben a perbeli ingatlanokat a felperes jogelődjének, a Fővárosi Tanács VB. Közlekedési Főigazgatóságának, a tanács (szakigazgatási) szervének kellett volna "kezelnie", következésképp az adott esetben megvalósultak az Övt. 33. § (1) és (3) bekezdésében írt feltételek.
A másodfokú bíróság jogi álláspontja szerint a felperes - a Ptk. 116. § (1) bekezdése értelmében - igényt tarthat arra, hogy a hatályos jogszabályok szerint megszerzett tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartás feltüntesse, amennyiben ennek ingatlan-nyilvántartási szempontból sincs akadálya. Ebből következően az elsőfokú bíróság helytállóan vizsgálta azt a kérdést, hogy a felperes az I. r. alperes tulajdonossal szemben jogszerűen kérheti-e tulajdonjogának bejegyzését. E vonatkozásban a II. r. alperessel szemben - a felperesi állásponttal egyezően - valóban az Inytvr. 2. § (2) bekezdését, míg az I. r. alperes tekintetében az elsőfokú bíróság által felhívott Inytv. 5. § (3) bekezdés második mondatát kell alkalmazni. A korábbi és jelenleg hatályos jogszabályi rendelkezés - miszerint az ingatlan-nyilvántartási eljárásban annak jóhiszeműségét, aki az ingatlan-nyilvántartásban bízva és ellenérték fejében szerez jogot, vélelmezni kell - lényegét tekintve nincs különbség. Ezért az adott esetben az I. és II. r. alperes jó-, vagy rosszhiszeműségét kellett megítélni.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságtól eltérően úgy foglalt állást, hogy a felperesnek sikerült megdöntenie a II. és az I. r. alperesek jóhiszeműségéhez fűződő törvényi vélelmet, a következő indokok miatt.
A II. r. alperes jogelődje a kezelői jogot tekintve nem volt jóhiszemű, mert tudta, hogy kezelői jogát a hatósági határozatok megvonták. Az abban foglaltakat a maga részéről is végrehajtotta (kiürítés, csereingatlan elfoglalása). A II. r. alperes tudta, hogy a perbeli ingatlanokat más birtokolja, más használja, azokon más építkezett és más viseli a fenntartással járó kiadásokat is. A perbeli ingatlanokat könyveiben sem tüntette fel és az átalakulási vagyonmérleg elkészítése után évekkel - az ÁVÜ figyelmeztetése alapján - kezdte keresni a saját apportlistáját. A II. r. alperes tulajdonjogának bejegyzéséről szóló földhivatali határozat indokolásából megállapítható, hogy az kizárólag a II. r. alperes saját előadásán, saját iratain - cégbírósági bejegyző határozat, aláírási címpéldány, meghatalmazás, igazolás, hozzájárulás és kérelem - alapult, tehát a II. r. alperes nem az ingatlan-nyilvántartásban bízva és nem ellenérték fejében szerzett tulajdonjogot.
Az I. r. alperes tulajdonszerzését azért nem találta jóhiszeműnek az Ítélőtábla, mert a peradatok - ideértve az átalakulással és az apportálással kapcsolatos iratokat is -alapján azt állapította meg, hogy a II. és I. r. alperesek között részben személyi azonosság áll fenn. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy az I. r. alperesnek ismernie kellett az előzményeket. Ettől függetlenül - megítélése szerint - az apportálás egyébként sem tekinthető ellenérték fejében történt tulajdonszerzésnek.
Az ítélőtábla utalt arra, miszerint téves az a beállítás, hogy a felperes képviselője a közgyűlés résztvevőjeként az apport ellen nem tiltakozott. A részvétel tény, azonban az önkormányzat dolgozója nem a felperest képviselte, hanem a II. r. alperesi gazdasági társaság részvényeseként volt jelen.
Mindezen indokok alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján megváltoztatta és az I. és IV. r. alpereseket a felperes tulajdonjoga bejegyzésének tűrésére kötelezte, egyben megkereste az illetékes földhivatalt a szükséges bejegyzések teljesítése iránt.
A jogerős ítélet ellen az I. r. alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, az elsőfokú ítélet helybenhagyását és a felperes perköltségben történő marasztalását kérte.
A jogerős ítélet jogszabálysértését a következőkben felsoroltakra alapította:
1. A jogerős ítélet a Ptk. 205. § (1), (2) bekezdésébe, valamint a Pp. 195. § (1) bekezdésébe ütközik. Jogszabálysértő az a jogerős ítéleti megállapítás, mely szerint a felperesi jogelőd és a II. r. alperes jogelődje között nem született megállapodás 1979. november 26-án. Az 1979. november 26-án kelt megállapodást tartalmazó jegyzőkönyv közokirat (továbbiakban I. sz. okirat), melynek ügyszáma is megegyezik az 1979. november 27-én kelt, ún. II. számú engedélyező okirat ügyszámával.
A megállapodás tárgya a felperesi jogelőd területigénye miatt indult államigazgatási eljárás és az elhelyezési rendelet szerinti eljárás során a kezelői jog átruházását is magában foglaló területátadás.
A felek közötti megállapodás a kezelői jog bejegyzésére alkalmas okirat volt [Vhr. 32. § (2) bekezdés], de a felperesi jogelőd a kezelői joga keletkezésének előfeltételéül meghatározott ingatlan-nyilvántartási bejegyzés iránt kérelmet nem nyújtott be.
2. A Pp. 195. §-ának (4) bekezdésébe ütközik a jogerős ítéletnek az a megállapítása, hogy a II. számú államigazgatási határozat kiutaló és nem engedélyező határozat. A jogerős ítélet sérti továbbá az R. 5. § (1) bekezdés c) pontját, mely úgy fogalmaz, hogy állami szerv, vagy társadalmi szervezet állami ingatlanra vonatkozó kezelői jogot más állami szervvel, vagy társadalmi szervezettel kötött megállapodás alapján szerezhet. Ebből az következik, hogy jogszabály csak lehetőséget adott a kezelői jog megszerzésére megállapodással és nem az, hogy az átvevő a megállapodás alapján automatikusan meg is szerzi a kezelői jogot. A kezelői jog megszerzéséhez - az Inytv. 6. § (2) bekezdése alapján - szükség volt az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre is, amelyről az ingatlan kezelőjének kellett volna gondoskodni [R. 2. § (4) bekezdés], melyet elmulasztott.
3. Iratellenes és a Pp. 205. § (1) bekezdését sérti a jogerős ítéletnek az a megállapítása, hogy a perben a II. r. alperes a fenti megállapodás létezésére, a hatósági határozatok értelmezése körében nem hivatkozott. Egyrészt a II. r. alperes az eljárás során ellenkérelmét mindvégig az I. r. alperes előadásának megfelelően terjesztette elő. Másrészt az alperesek által 2003. február 21. napján közösen előterjesztett fellebbezésben mindkét alperes a megállapodáson alapuló kezelői jog átadását állította.
4. Iratellenes és a Pp. 205. § (1) bekezdésében foglaltakat sérti a jogerős ítéletnek az a megállapítása, hogy "a kezelői jog átadására vonatkozó határozat" nem szerepelt az eljárásban, csak engedélyező határozat és a kiutaló határozat.
5. A jogerős ítélet a Pp. 164. § (1) bekezdésébe ütközik, mert a bizonyítási teher megfordításával a II. r. alperes terhére rótta, hogy a kártalanítási összeget beszedési megbízással nem érvényesítette. A felperes által csatolt átutalási megbízáson banki érkeztető bélyeg nem szerepel, ezen túlmenően mással a felperes az összeg tényeges teljesítését nem bizonyította. A beszedési megbízással történő igényérvényesítés elmaradásából nem lehet arra következtetni, hogy a II. r. alperes jogelődje az összeget megkapta. Az I. r. alperes álláspontja szerint semmilyen peradat nincs a teljes 6 000 000 Ft megfizetésére, ennek bizonyítása felperest terhelte, amelynek nem tudott eleget tenni.
6. Inytvr.-nek a közhitelességre vonatkozó, 1991. szeptember 1. napján hatályban volt rendelkezései szerint a perbeli ingatlanok jogszerű kezelőjének az akkor is jogszerűen bejegyzett E. Utazási Irodát kell tekinteni. Ezért - a jogerős ítéletben foglaltakkal szemben - nem állapítható meg az Ötv. 33. § (1) bekezdésében foglalt feltétel, azaz hogy a perbeli ingatlanok jogszerű kezelőjének a felperest kellett tekinteni. Így a felperesi tulajdonába adás törvényi előfeltétele hiányzik. Ezért az ítélet e része az Inytv. 2. §-át és az Ötv. 33. § (1) bekezdését sérti.
7. A jogerős ítélet sérti a Ptk. 116. § (1), (2) bekezdésében és az Inytv. 5. §-ában foglaltakat. A felperes ugyanis tulajdonszerzésének esetleges bizonyítása esetén sem követelheti az I. r. alperes jóhiszemű és ellenérték fejében történt az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdonszerzése után tulajdonjogának megállapítását.
E körben hivatkozott arra, hogy az ingatlan-nyilvántartásba az I. r. alperes van bejegyezve, így a II. r. alperes tulajdonszerzésének jó-, vagy rosszhiszeműsége a kereset elbírálása szempontjából közömbös. Az I. r. alperes apportálás útján szerezte meg az ingatlanok tulajdonjogát. Téves a jogerős ítéletnek az a megállapítása, hogy az apportálás útján történő tulajdonszerzés nem ellenérték fejében történő szerzés. A jogerős ítélet e részében sérti az 1997. évi CXLIV. törvény (Gt.) 124. § (1), (2) bekezdéseiben és 133. § (1) bekezdésében foglaltakat.
A felperes által csatolt cégmásolatok egybevetéséből egyértelműen megállapítható, hogy a perbeli két ingatlannak a II. r. alperes általi apportálásáig sem a két társaság tulajdonosai tekintetében, sem bármely tisztségviselőinek személye tekintetében azonosság nem állt fenn. A jogerős ítélet megállapítása a vélt részbeni személyazonosság tekintetében akkor lenne a jó-, vagy rosszhiszeműség tekintetében esetlegesen irányadó, ha az apportálást megelőző időszakra vonatkozna. Ilyen személyazonosság azonban nem állapítható meg a két okiratból, míg az I. r. alperes tulajdonszerzésének rosszhiszeműségére sem lehet következtetni. E körben a jogerős ítélet a Pp. 195. §-át, illetőleg a Ptk. 28. §-ában foglaltakat sérti.
Megalapozatlan a jogerős ítéletnek az a megállapítása is, hogy a II. r. alperes perben vizsgált közgyűlésén az önkormányzat dolgozója, dr. L. L. nem a felperest képviselte, hanem a II. r. alperesi gazdasági társaság részvényeseként volt jelen. A jegyzőkönyvből egyértelműen kiderül, hogy dr. L. L. a Fővárosi Önkormányzat mint részvényes képviseletében jelent meg a közgyűlésen és képviselte a felperest, mint részvényes. E körben a jogerős ítélet a Gt. 229. § (1) és 235. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat sérti.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
Az eljárásra alkalmazandó Pp. 270. § (2) bekezdése szerint a jogerős ítélet, vagy az ügy érdemében hozott jogerős végzés felülvizsgálatát jogszabálysértésre hivatkozással lehet kérni. Mind az anyagi, mind az eljárási jogszabályok megsértése a felülvizsgálati kérelmet megalapozhatja.
A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint a jogerős ítélet jogszabálysértő az alább kifejtettek szerint.
Iratellenesen és a Pp. 195. § (1) bekezdése megsértésével tévesen állapította meg a másodfokú bíróság azt, hogy a felperesi jogelőd és a II. r. alperes jogelődje között 1979. november 26-án nem született kezelői jog átadásáról szóló megállapodás (I. sz. megállapodás). A jegyzőkönyv, mint közokirat kétséget kizáróan azt tanúsítja, hogy a felek megállapodtak a kezelői jog átadásában; ennek alapján az E. Utazási Iroda kötelezettséget vállalt a perbeli ingatlanoknak kiürített állapotában az M. B. Vállalat rendelkezésére bocsátására, a vállalat pedig e megállapodás hatósági engedélyezését követő 8 napon belül a kártalanítási összeg átutalására. A megállapodás a kezelői jog szót valóban nem tartalmazza, de tartalmilag az a kezelői jog átadására vonatkozó megállapodásnak tekintendő, amely a jegyzőkönyvbe foglalt megállapodásnak arra vonatkozó utalásából is megállapítható, hogy a feleknek a kezelői jog átruházására vonatkozóan az illetékes hatóságtól jóváhagyást kell kérnie. E jegyzőkönyvbe foglalt megállapodásra utal a következő napon, 1979. november 27-én meghozott II. számú határozat, amely a felek között létrejött megállapodás alapján engedélyezi a perbeli területek átengedését az M. B. Vállalat részére. Ezzel van összhangban a határozat 3. pont c) alpontjának az a rendelkezése, hogy "megbízója kezelői jogának bejegyzését határozatom és a megállapodás csatolásával a telekkönyvi hatóságtól közvetlenül kérheti." Ugyanerre utal a határozat indokolásában - egyebek között - a 6/1970. (IV. 8.) ÉVM-MÉM-PM számú együttes rendelet 32. § (2) bekezdésére hivatkozás is.
A másodfokú bíróság ítéleti megállapításával szemben a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság jogi érvelését találta helytállónak, azt a megállapítást, hogy a I. számú határozat nem intézkedett a kezelésbe adás felől, a II. számú határozat alapján pedig a felperes jogelődje nem kérte a tulajdonjogának a megállapodáson alapuló ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzését. Miután ekként a felperes jogelődje hatósági határozattal tulajdonjogot nem szerzett, megállapodáson alapuló tulajdonszerzését pedig az ingatlan-nyilvántartásba az I. r. alperes tulajdonszerzését megelőzően nem jegyeztette be, tulajdonjogára az I. r. alperessel szemben nem hivatkozhat a következő indokok miatt:
Mind a korábbi Inytvr. [1972. évi 31. sz. tvr. 2. § (1), (2) bekezdése], mind az 1997. évi CXLI. törvény (Inytv.) 5. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az ingatlan-nyilvántartás - ha törvény kivételt nem tesz - a bejegyzett jogok és a feljegyzett tények fennállását hitelesen tanúsítja. A (2) bekezdés szerint az ellenkező bizonyításáig az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogról és feljegyzett tényről vélelmezni kell, hogy az fennáll és az ingatlan-nyilvántartás szerinti jogosultat illeti meg. A (3) bekezdés szerint a jóhiszemű szerző javára az ingatlan-nyilvántartást - az ellenkező bizonyításáig - az oda bejegyzett jogok és feljegyzett tények tekintetében akkor is helyesnek és teljesnek kell tekinteni, ha az a valóságos helyzettől eltér. Az ingatlan-nyilvántartási eljárásban jóhiszemű jogszerzőnek minősül az, aki az ingatlan-nyilvántartásban bízva, ellenérték fejében szerez jogot. A (4) bekezdés pedig úgy rendelkezik, hogy az ingatlan-nyilvántartáson kívül jogot szerző személy, illetve az ingatlan-nyilvántartásból törölt jog, vagy tény jogosultja nem érvényesítheti megszerzett jogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett, illetőleg az őt rangsorban megelőző jóhiszemű jogszerzővel szemben.
A II. r. alperes jogelődjének a perbeli ingatlanokon fennálló kezelői jogát a közhiteles ingatlan-nyilvántartási bejegyzés tanúsította. Az átalakulással a Gt. 67. § (1) bekezdéséből következően, mint egyetemleges jogutódlással a II. r. alperes szerezte meg a jogelőd valamennyi jogosultságát. A perbeli ingatlanok tulajdonjogára vonatkozó jogszerzés folytán azt a II. r. alperes az I. r. alperes gazdasági társaságába apportálta, amely a másodfokú bíróság jogértelmezésével szemben visszterhes ellenérték fejében történő jogszerzést keletkeztetett az I. r. alperes javára. Apportálással az apporttőr részéről az ingatlan tulajdonjogának átruházása történik, melyért ellenértékként a gazdasági társaságban tagságot, üzletrészt, azaz vagyoni értékű jogot kap. Az ezzel ellentétes jogerős ítéleti megállapítás sérti a Gt. 124. § (1) és (2) bekezdéseit, valamint a 133. § (1) bekezdésében foglaltakat és ellentétben áll a Legfelsőbb Bíróság 1/2002. PJE számú határozatában kifejtettekkel.
A másodfokú bíróság megalapozatlanul, s ezért jogszabálysértően következtetett a II. r. alperes rosszhiszeműségére hivatkozással az I. r. alperes rosszhiszeműségére, illetőleg az I. r. alperes jóhiszeműségének hiányára. A csatolt cégmásolatokból megállapíthatóan a perbeli ingatlanok apportálásáig sem a két társaság tulajdonosai, sem bármely tisztségviselőjének személye tekintetében azonosság nem állapítható meg. Egyéb adatok sem utalnak az I. r. alperes rosszhiszeműségére. A másodfokú ítélet megállapítása a részbeni személyazonosság tekintetében akkor lenne a jó- vagy rosszhiszeműség tekintetében irányadó, ha az apportálást megelőző időszakra vonatkozna. Ilyen személyazonosság azonban az apportálás időpontjáig nem állapítható meg, így ebből az I. r. alperes tulajdonszerzésének rosszhiszeműségére sem lehet következtetni. A II. r. alperes tulajdonjoga az apportáláskor az ingatlan-nyilvántartásba be volt jegyezve, így az I. r. alperes a közhiteles ingatlan-nyilvántartásban bízva jóhiszeműen és ellenérték fejében szerezte meg az ingatlanok tulajdonjogát. Ezt erősíti meg az a tény is, hogy bár az apportálásról szóló igazgatósági ülést követően, az 1998. évi gazdálkodást és erre vonatkozó mérleget jóváhagyó közgyűlésen részt vevő önkormányzati dolgozó révén a felperes az apportálásról tudomást szerzett, ezt nem kifogásolta, ellene nem tiltakozott. Ilyen szempontból közömbös, hogy nevezett az önkormányzati törvény, illetve az önkormányzat belső rendeletei alapján jogosult volt-e az önkormányzat nevében bármilyen lépést tenni. Az I. r. alperes jóhiszeműsége szempontjából annak van jogi jelentősége, hogy sem az ingatlan-nyilvántartás adataiból, sem másból nem tudott és a körülményekből következően nem is kellett tudnia arról, hogy az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés ellenében a II. r. alperes nem tulajdonosa az apportált ingatlannak.
A jóhiszemű szerzésnek az a feltétele, hogy a szerzés az ingatlan-nyilvántartásban bízva történjen; magában foglalja a jóhiszeműségnek azt a szubjektív elemét is, hogy a szerző az ingatlan-nyilvántartástól eltérő valóságos jogi állapotról nem tud, és nem is kell tudnia. Nem jóhiszeműnek csak az a szerző minősül, aki abban bízik, hogy az ellenkező tudomásával szemben erősebb lesz az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés (lásd a BH 2005. évi 9. számában a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégium véleményét).
A felperes nem bizonyította, hogy az I. r. alperesnek az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel szemben tudomása volt arról, hogy a II. r. alperes ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdonjoga ellenére a tényleges tulajdoni helyzet attól eltér.
A másodfokú bíróságnak az a megállapítása, hogy "az I. r. alperesnek ismernie kellett az előzményeket", olyan bizonyítottnak nem minősülő vélekedés, amelynek alapján az I. r. alperes tulajdonszerzésének rosszhiszeműsége nem állapítható meg.
A Pp. 164. § (1) bekezdése alapján az I. r. alperes rosszhiszeműségét állító felperesnek kellett volna kétséget kizáróan bizonyítania, hogy az I. r. alperes az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdoni állapottól eltérő valóságos jogi állapotról tudott, ezt azonban a felperes nem bizonyította. A felülvizsgálati ellenkérelmében is csak úgy fogalmazott, hogy az I. r. alperes jóhiszeműsége megkérdőjelezhető.
Téves a felperesnek az a jogi érvelése is, hogy az apportálással történő tulajdonszerzés akkor minősülhet jóhiszeműnek, ha az abban érdekelt mindkét fél, tehát az I. és II. r. alperes tekintetében is megállapítható a jóhiszeműség. Az Inytv. 5. § (3) bekezdése kifejezetten a jóhiszemű szerző javára állít fel vélelmet az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogok és tények tekintetében. Nem szól annak a jóhiszeműségéről, akitől a szerző a jogát származtatja.
Az ügy mikénti eldöntésére nincs kihatással, hogy a felperes igazolta-e a megállapodásban vállalt 6 000 000 Ft átutalását a II. r. alperes jogelődje részére. Az I. r. alperes azonban helytállóan hivatkozott arra az eljárási szabálysértésre, hogy a másodfokú bíróság e tekintetben a bizonyítási terhet megfordította. A felperest terhelte ugyanis annak kétséget kizáró bizonyítása, hogy az összeget átutalta. Ennek bizonyítására azonban nem alkalmas a pénzintézet bélyegzőlenyomatával el sem látott átutalási megbízás; az még a pénzintézethez érkezést sem bizonyítja, még kevésbé a megbízás teljesítését.
A fent kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságnak a felperes keresetét elutasító ítéletét helybenhagyta.
(Legf. Bír. Gfv. XI. 30.387/2006.)