adozona.hu
MBH 2004.11.80
MBH 2004.11.80
Létrehozni kívánt, de a cégbírósághoz még bejegyzési kérelmet sem előterjesztett gazdasági társaság nevében érvényesen nem köthető szerződés. Ha a gazdasági társaság képviselője bizonyítottan magánszemélyként vállal kötelezettséget, az e szerződésből eredő igényeket a céggel szemben megalapozottan nem igényelheti a jogosult. Az ügyvédi munkadíj összegének megállapítása körében irányadó szempontok. (1997. évi CXLIV. tv. 14-15. §, 29. §, 56. § (3) bek.; 8/2002. (III. 30.) IM rendelet 2. §)
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a S. amerikai cég a II. rendű alperessel 1999. november 1-jén disztribútori szerződést kötött a S. termékeinek forgalmazására. A szerződés 9. pontja szerint "a valamely fél által eszközölt megszüntetési értesítés kelte nyomán a megállapodás megszűnését követő 5 napig a disztribútor vételi opciót ad az S. részére a disztribútor üzleti eszközei tekintetében". A megállapodásban a vételi jogot és annak tartalmát a felek részletesen szabály...
MBH 2004.11.80 Létrehozni kívánt, de a cégbírósághoz még bejegyzési kérelmet sem előterjesztett gazdasági társaság nevében érvényesen nem köthető szerződés.
Ha a gazdasági társaság képviselője bizonyítottan magánszemélyként vállal kötelezettséget, az e szerződésből eredő igényeket a céggel szemben megalapozottan nem igényelheti a jogosult.
Az ügyvédi munkadíj összegének megállapítása körében irányadó szempontok.
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a S. amerikai cég a II. rendű alperessel 1999. november 1-jén disztribútori szerződést kötött a S. termékeinek forgalmazására. A szerződés 9. pontja szerint "a valamely fél által eszközölt megszüntetési értesítés kelte nyomán a megállapodás megszűnését követő 5 napig a disztribútor vételi opciót ad az S. részére a disztribútor üzleti eszközei tekintetében". A megállapodásban a vételi jogot és annak tartalmát a felek részletesen szabályozták. A szerződés 10. pontjában rögzítésre került a disztribútor azon kötelezettsége, hogy abban az esetben ha céget hoz létre, amelyen keresztül teljesíti az okiratban foglalt feladatait és kötelezettségeit, minden szükséges intézkedést megtesz annak érdekében, hogy az adott cégre nézve kötelező érvényűek legyenek a megállapodásban foglalt rendelkezések, ideértve a 9. pontban szabályozott vételi jogot is.A II. rendű alperes az S. termékek forgalmazására hozta létre a disztribútori szerződésnek megfelelően az I. rendű alperesi kft.-t.
2002. április 2-án 2002. június 30-ra az amerikai cég a disztribútori szerződést felmondta; a a disztribútori szerződés alapján az őt megillető vételi jogot Karl M. osztrák állampolgárra, későbbi felperesi ügyvezetőre engedményezte. Karl M. a teljes opciós jogot gyakorolni kívánta, ezért a II. rendű alperessel a szerződés megkötéséről tárgyalásokat folytatott. Ennek keretében 2002. június 3-án konzultációs és versenykizárási megállapodást, valamint egy másik versenykizárási megállapodást írtak alá. Ugyanezen a napon aláírásra került egy állóeszköz megnevezésű okirat is, amelyben az állóeszközök, érték szerinti megjelöléssel felsorolásra kerültek, összesen 10.132.949,- Ft összegben. Az okiratot a II. rendű alperes egyrészt, mint az I. rendű alperes elnöke, másrészt mint részvényese "eladóként", míg "vevőként" a felperesi társaság elnöke, Karl M. írta alá. Ezt követően a feleknek az volt a megállapodása, hogy a későbbiek során meg fogják kötni az átvételi adásvételi szerződést és ez alapján a viszonyukat rendezik. A szerződés pontos tartalmában azonban a felek nem tudtak megállapodni.
A felperesi gazdasági társaság a 2002. június 11. napján kelt létesítő okirat alapján 2002. július 12. napján került a cégjegyzékbe bejegyezésre.
A II. rendű alperes nem bízott a felperesi társaság teljesítőképességében, ezért az adásvételi szerződés megkötésének feltételeként kérte a vételár egy részének a szerződés aláírása előtt az I. rendű alperes számlájára történő átutalását. Ennek megfelelően a felperes 2002. június 25-én az I. rendű alperes számlájára átutalt 16.041.186,- Ft-ot, amely az I. rendű alperes számlájára megérkezett.
2002. július 1-jén a felperes képviseletében Pierre F. meg kívánta kötni az I. rendű alperessel az adásvételi szerződést, valamint át kívánta venni az irodahelyiséget és az ott lévő ingóságokat. Az ingóságokról a II. rendű alperessel együtt az állóeszközök és a raktárkészlet vonatkozásában leltárt vettek fel, amit Pierre F. aláírt. A vitás kérdések tisztázatlansága miatt a II. rendű alperes az adásvételi szerződést azonban nem írta alá. Pierre F. egy darab számítógéppel az irodahelyiségből eltávozott, majd ezt követően számítógépes munkatársával a számítógépet megvizsgáltatva az állapította meg, hogy a számítógépből az adatokat törölték.
2002. július 11-én dr. Gy. Péter ügyvéd az alpereseknek levelet írt, amelyben vitás kérdésként jelölte meg többek között az üzleti partnerekre vonatkozó teljes lista átadását és az adásvételi szerződés megkötését.
2002. július 16-án az amerikai cég jogi képviselőjének jelenlétében a felperesi ügyvezető, valamint a II. rendű alperes tárgyalásokat folytattak az adásvételi szerződés megkötése tárgyában, azonban megállapodásra ekkor sem jutottak, mert változatlanul vitás volt a vevőlista átadása, vitatott volt az I. rendű alperes könyvelésének és kinnlevőségeinek felperesre történő átruházása, továbbá a bérlemény sorsa is.
2002. július 22-én az alperesi jogi képviselő felhívta a felperest, hogy az általa megvásárolt ingóságokat, vagyis az irodabútorokat és raktárkészleteket a felperes átveheti, amelyek változatlanul az irodahelyiségben vannak. A felperes az ingóságokat nem vette át, az alperes pedig nem fizette vissza a felperes által átutalt pénzt a felperes felhívása ellenére sem.
A felperes a Pest Megyei Bírósághoz 2002. augusztus 22-én benyújtott keresetében elsődlegesen kérte, hogy a bíróság kötelezze az alpereseket 16.041.186,- Ft és ennek 2002. június 25. napjától a kifizetés napjáig járó évi 11 %-os kamata és a perköltség megfizetésére. Arra hivatkozott, hogy a felperes szerződéskötési szándéka a teljes opció gyakorlására irányult, konszenzus azonban a felek között nem jött létre, így szerződés megkötésére sem került sor, ezért az I. rendű alperes az átutalt összeggel jogalap nélkül gazdagodott. Keresetét az elsőfokú eljárás során kiterjesztette, másodlagosan annak megállapítását kérte, hogy a szerződés tévedés, harmadlagosan pedig megtévesztés miatt érvénytelen, mivel a felperes abban a tévedésben volt, hogy a vevőinformációt az I. rendű alperestől meg fogja kapni.
A felperes elsődleges kereseti kérelmében egyetemlegesen, majd mögöttes felelősség alapján kérte a II. és a III. rendű alpereseket az I. rendű alperesnek kifizetett pénzösszeg megtérítésére. Mindkét alperes felelősségét a az 1997. évi CXLIV. törvény (Gt.) 56. § (3) és a Gt. 29. § (3) bekezdésére alapította. Ezen túlmenően hivatkozott arra, hogy a II. rendű alperes volt 2002. július 17. napjáig egyszemélyben az I. rendű alperesi társaság tagja, 100 %-os tulajdonosa és ügyvezetője; míg a III. rendű alperest azért terheli teljes és korlátlan felelősség, mert az üzletrész átruházási szerződéssel 100 %-os közvetlen irányítást gyakorol az I. rendű alperesnél, amelyet a cégbíróságnál nem jelentett be. Továbbá hivatkozott arra, hogy a II. és III. rendű alperesek élettársi kapcsolatban élnek.
Az alperesek a felperes keresetének az elutasítását és perköltségben történő marasztalását kérték. Nem vitatták, hogy a felperes a kereseti követelésébe megjelölt pénzösszeget átutalta, és az az I. rendű alperesi társasághoz befolyt. Álláspontjuk szerint azonban a felperes a létrejött adásvételi szerződés szerinti vételárat utalta át az I. rendű alperes részére, mivel a 2002. június 3-án kelt állóeszköz megjelölésű okirattal az adásvételi szerződés a peres felek között létrejött. Amennyiben a bíróság ezt nem fogadná el, úgy a Ptk. 216. §-ának (1) bekezdés szerint szóban, vagy ráutaló magatartással is létrejött az adásvételi szerződés figyelemmel arra, hogy a szerződő felek a vételárban megegyeztek, megállapodtak az adásvételi ügylet létrehozásában, az I. rendű alperes a számlát kibocsátotta, melyet a felperes ki is fizetett, a felperes a számítógép átvételére részteljesítést elfogadott, és lényegében átvette az ingóságokat is.
A bérlet továbbfolytatásával kapcsolatban is tárgyalások folytak a felek között. A bérleti díjat 2002. év második felére egy összegben az I. rendű alperesnek ki kellett fizetnie, mivel a felperes azt kérte, hogy az irodahelyiséget az I. rendű alperes biztosítsa a részére. A félévre kifizetett 2.176.438,- Ft összeg bérleti díj erejéig beszámítási kifogást terjesztettek elő jogalap nélkül gazdagodás jogcímén. A II-III. rendű alperesek 2000. év végéig éltek élettársi közösségben, együttélésük alatt azonban közös vagyont nem szereztek.
A bizonyítási eljárás során a peres felek okiratokat csatoltak, sor került Karl M., dr. Sz. István, J. Attila, K. Attila és Pierre F. tanúkénti meghallgatására.
A Pest Megyei Bíróság a 2003. július 9. napján kelt 10.G.28.304/2002/33. szám alatti ítéletével kötelezte az I. rendű alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperes részére 16.041.186,- Ft-ot, valamint ennek 2002. június 25. napjától a kifizetésig napjáig terjedő időtartam minden időszakára a kamatmértéket megállapító törvényben az adott időszakra vonatkozóan meghatározott mértékű késedelmi kamatát, valamint 1.722.500,- Ft perköltséget. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét a II. és a III. rendű alperesekkel szemben elutasította. Kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a II. és a III. rendű alperesek részére 990.000,- Ft perköltséget.
Döntését azzal indokolta, hogy 2002. június 3-án a peres felek között adásvételi szerződés nem jött létre, egyrészt azért, mert a felperesi társaság 2002. június 11-én alakult meg, így ezen okirat aláírásakor a felperesi társaság semmilyen formában nem létezett, nem volt jogképes, ezért szerződést sem köthetett. Másrészt az alperesek által az adásvételi szerződésként megjelölt okirat nem tartalmazza az adásvételi szerződés minimális tartalmi elemeit, a tulajdon átruházására irányuló szándékot és a felek konszenzusát sem. Önmagában az aláíráson szereplő eladó és vevő megjelölés nem tesz egy okiratot adásvételi szerződéssé. Így ezen szerződés megkötése során Karl M. álképviseletének nincs jelentősége.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az adásvételi szerződés ezt követően sem jött létre a felek között sem írásban, sem szóban, sem pedig ráutaló magatartással, mivel a Ptk. 205. § (1) bekezdésében szabályozott, a felek egyező akaratnyilatkozata hiányzott. A felperes a disztribúciós szerződésben meghatározott teljes opciós jogot gyakorolni kívánta, vevőlistát azonban nem kapott, míg az I. rendű alperes a könyvelésének és kintlévőségének az átruházását nem fogadta el, továbbá vitás volt a felek között az irodahelyiség bérlete is. Ezen vitás kérdések rendezése nélkül az adásvételi szerződés nem jött létre, mivel a felperes csak valamennyi kérdés tisztázása után kívánta megkötni a szerződést. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az állóeszköz megnevezésű okirat csak egyeztetés volt az egyes ingóságok értékéről, amely az adásvételi szerződés mellékletét képezte volna.
A Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint az alpereseknek kellett volna azt bizonyítani, hogy a peres felek között az adásvételi szerződés akár szóban, akár írásban, vagy ráutaló magatartással létrejött. Ehhez bizonyítani kellett volna a szerződés tartalmát és a konszenzus létrejöttét. Önmagában a felperes részteljesítése szerződést nem hoz létre. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a 16.041.186,- Ft átutalása a felperes részéről részbeni előteljesítés volt egy, a későbbiek során megkötendő szerződésre tekintettel. Mivel ez a szerződés nem jött létre, a felperes részbeni teljesítésének semmilyen jogalapja nincs, nem lehet sem foglaló, sem előleg. Ezért az elsőfokú bíróság az I. rendű alperest kötelezte a Ptk. 361. § (1) bekezdése szerint a felperes által átutalt összeg visszafizetésére.
Rámutatott, hogy ha az alpereseknek követelésük állna fenn Karl M. - a felperesi kft. ügyvezetőjével szemben - ezt egyéb perben érvényesíthetik.
Az elsőfokú bíróság a II. és a III. rendű alperesek marasztalására irányuló keresetet megalapozatlannak találta, mivel a pénzösszeget egyértelműen a felperes utalta át az I. rendű alperesnek. Az I. rendű alperes egy korlátolt felelősségű társaság, tartozásaiért a társaság tagja, ügyvezetője főszabályként nem felel. A Gt. 56. §-ának (3) bekezdése és a Gt. 296. § (3) bekezdésében foglaltak szerint fennáll a felelősségük, azonban jelen esetben a II. és III. rendű alperesek felelősségének megállapításához a törvényi feltételek hiányoznak.
Az elsőfokú bíróság nem találta megalapozottnak az alperes beszámítási kifogását a bérleti díjra vonatkozóan, mert nem került bizonyításra, hogy megállapodás a bérleti szerződés, vagy a bérleti díj fizetési kötelezettség vonatkozásában a felperes és az I. vagy a II. rendű alperes között létrejött volna. A felperes jogalap nélkül sem gazdagodott, mivel soha nem költözött be az irodahelyiségbe.
Az elsőfokú bíróság a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése szerint kötelezte a pervesztes I. rendű alperest a felperes részére a felperes által lerótt illetékből, a felperes által előlegezett tolmácsdíjból, valamint a felperesi ügyvédi munkadíjból álló költség megfizetésére. Ugyanezen az alapon kötelezte a felperest a teljes egészében pernyertes II. és III. rendű alperesek részére perköltség megfizetésére. Az elsőfokú bíróság a peres felek jogi képviselőinek munkadíja megállapításakor figyelembe vette az ügy bonyolultságát és a jogi képviselők által végzett átlagot meghaladó munkáját, ezért a pertárgy érték 5 %-nál magasabb összegben állapította meg az ügyben eljárt mindkét jogi képviselő munkadíját.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes és az I. rendű alperes nyújtottak be fellebbezést.
A felperes a fellebbezésében kizárólag a terhére a II. és a III. rendű alperesek javára megállapított perköltség vonatkozásában kérte az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatását, és a perköltség összegének a mérséklését. Arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróságnak a II. és a III. rendű alperesek javára megállapított perköltségre vonatkozó ítéleti rendelkezése megalapozatlan, mivel az ügyvédi munkadíjat indokolatlanul magasan állapította meg az alperes jogi képviselőjének a perben kifejtett munkavégzésére tekintettel. A felperes álláspontja szerint az alperesek jogi képviselője az egész eljárás során nem fejtett ki az elsőfokú bíróság ítéletében megállapított összeget megalapozó munkát, mindhárom alperes figyelembe vételével sem. Hivatkozott arra, hogy a felperes a keresetlevélen túlmenően öt előkészítő iratot terjesztett elő, míg az alperesek jogi képviselője egy előkészítő iratot és két bejelentést, nyilatkozatot. Álláspontja szerint az alperesi jogi képviselőnek abban a kérdésben kellett nyilatkoznia, hogy a felperesnek a II. rendű alperessel szemben a Gt. 56. § (3) bekezdése és a Gt. 296. § (3) bekezdése, valamint a III. rendű alperessel szemben a Gt. 56. § (3) bekezdése és a Gt. 296. § (3) bekezdése és a Ptk. 578/G. § (1) bekezdése alapján előterjesztett kereseti igénye miért és mennyiben megalapozatlan. Ehhez képest a 2002. november 29-én kelt bejelentésében a II. és a III. rendű alperesekre nézve semmilyen állítás és védekezés nincsen, a 2003. április 7-én előterjesztett előkészítő iratában a II. és a III. rendű alperesekre vonatkozóan egyetlen egy mondat van, míg a 2003. május 21-én benyújtott bejelentésében és indítványában ugyancsak nincs sem állítás, sem védekezés.
Az I. rendű alperes a fellebbezésében elsődlegesen kérte az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatásával az I. rendű alperessel szemben benyújtott kereset elutasítását is; másodlagosan az elsőfokú eljárásban beszámítani kért bérleti díjon felül a Pp. 247. § a) pontja szerint kártérítés jogcímén az új székhely berendezésének költségeit, azaz 1.790.000,- Ft és ennek 2002. június 1-től számított kamatainak a beszámítását is, és a felperes perköltségben való marasztalását.
Arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság az ítéletét teljes egészében a felperes állításaira és jogi érveire alapozta, mellőzve az ezek ellen felhozott összes alperesi jogszabályi hivatkozást és az alperes által felajánlott bizonyítást. Változatlanul állította, hogy a felek között konszenzus jött létre két alkalommal, először 2002. július 3-án, amikor Karl M. aláírta a megállapodást, második alkalommal pedig azon a napon, amikor az időközben megalakított felperesi társaság a vételárat átutalta. Ekkor a Ptk. 216. § (1) bekezdés szerint ráutaló magatartással létrehozta az adásvételi szerződést, a megvásárolt ingóságokat pedig átvette. Ezzel kapcsolatban hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Gf.I.31.607/1996. számú eseti döntésére.
2002. június 3-án a felperesi ügyvezetés és a II. rendű alperes azért találkoztak, hogy megkössék azokat a szerződéseket, amelyeknek a megkötését a felperesi ügyvezető kezdeményezte. Karl M. kezdettől fogva a felperes képviseletében lépett fel, és a II. rendű alperes jóhiszeműen el is fogadta őt ebben a minőségében. Az átvételi adásvételi szerződéssel kapcsolatban mindvégig az volt a kifogásuk, hogy annak rendelkezései szerint a teljes könyvelést és a kintlévőségeket át kellett volna adni, ami gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy a felperes az I. rendű alperesi társaságot ténylegesen székhelyével, cégnévvel, árukészlettel, könyveléssel, kintlévőséggel együtt átveszi anélkül, hogy azt rendes piaci áron vásárolná meg. 2002. június 3-án Karl M. azért készítette el a helyszínen a számukra is elfogadható állóeszköz megállapodást, mivel mindenképpen azon a napon a disztribútori szerződésből folyó összes megállapodást tető alá akarta hozni, hogy ezzel biztosítva lássa magyarországi pozícióját.
A felperes teljesen tisztában volt azzal, hogy az átutalt összeg az ezért járó vételár, amit számla ellenében, e jogcímen, visszavonhatatlan átutalási megbízással meg is fizetett. A versenykizárási megállapodás szövege befejezett tényként szögezte le azt, hogy eladták a felperesnek az állóeszköz megállapodásban meghatározott vagyontárgyakat. Hivatkozott továbbá arra, hogy a felperes által átvett komputer és az adathordozók tartalmazták a vevőlistát, ettől függetlenül az anyavállalat ezzel kezdettől fogva rendelkezett. A disztribútori szerződés alapján az amerikai cég központja mindvégig közvetlen hozzáféréssel rendelkezett az összes disztribútor komputeréhez, így az I. rendű alpereséhez is. A jelenlegi helyzetben így a felperes ingyen hozzájutott az általuk felfejlesztett magyar piachoz, mialatt súlyos kár érte az alperesi társaságot azzal, hogy meg kellett válni a vevők által jól ismert székhelytől, cégnévtől és telefonszámtól, el kellett költözni, új berendezést kellett vásárolniuk és a változások piaci bevezetésére jelentős munkát és költséget áldoztak. A beszámítási kifogás felemelésével összefüggésben az általuk vásárolt berendezésekre vonatkozó 13 db számlát másolatban csatolt a fellebbezéséhez. Sérelmezte továbbá, hogy az elsőfokú eljárás során annak legelején az I. rendű alperesnek nem volt a Pp. 49. § (2) bekezdése szerinti törvényes képviselője, így mind a bejegyzett II. rendű alperes és a cégnyilvántartásban még be nem jegyzett, III. rendű alperest nyilatkoztatta a bíróság az I. rendű alperes képviselőjeként ahelyett, hogy a Pp. 74. §-a alapján ügygondnokot rendelt volna ki. Sérelmezte továbbá azt is, hogy az elsőfokú bíróság annak ellenére, hogy a felperes a keresetlevélhez csatolta a hatályos cégkivonatot, amiből a keresetlevél benyújtásakor hatályos cégnév megállapítható volt, ennek ellenére végig a régi cégnevükön szerepeltek és így marasztalták az ítéletben is az I. rendű alperest.
Az alperesek a felperes fellebbezésével kapcsolatban előterjesztett ellenkérelmükben az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását kérték az elsőfokú perköltségre vonatkozóan figyelemmel arra, hogy az elsőfokú bíróság a perköltség megállapításánál figyelemmel volt a perértékre, a periratok tartalmára és terjedelmére, továbbá a benyújtott előkészítő iratokra, amelyek mindhárom alperesre vonatkoztak. A felperes volt az, aki mindvégig ragaszkodott a II. és III. rendű alperesekhez és az alpereseket egyetemlegesen kérte kötelezni.
Az I. rendű alperes a másodfokú eljárás során bejelentette, hogy K. Müller ellen a Btk. 318. § (1) bekezdésébe ütköző csalás bűntettének megalapozott gyanúja miatt, valamint magánokirat-hamisítás vétsége vonatkozásában bűntető eljárás indult, erre tekintettel kérte a jelen eljárás felfüggesztését.
A felperes jogi képviselője kérte az indítvány elutasítását, mivel álláspontja szerint a felfüggesztés okai jelen esetben nem állnak fenn.
A Fővárosi Ítélőtábla a felperes fellebbezését kis részben találta alaposnak, míg az I. rendű alperes fellebbezése kapcsán megállapította, hogy az megalapozatlan.
A másodfokú bíróság rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezési kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között bírálta el a Pp. 253. § (3) bekezdése alapján.
Az elsőfokú bíróság a tényállást érdemben helyesen állapította meg, és helytálló jogi következtetéssel marasztalta ítéletében az I. rendű alperest.
Megállapította a másodfokú bíróság, hogy az elsőfokú bíróság eljárása során nem követett el olyan eljárási szabálysértést, amely ítéletének hatályon kívül helyezését eredményezné az I. rendű alperes fellebbezésében hivatkozottak szerint az I. rendű alperes névviselése és képviselete kapcsán.
Az elsőfokú bíróság a II. és a III. rendű alperesek javára a felperest terhelő perköltség összegét mérlegeléssel állapította meg, az általa ott kifejtett körülményekkel a másodfokú bíróság túlnyomórészt egyetértett. Mivel a Pp. 239. §-a alapján alkalmazandó Pp. 206. § (1) bekezdése szerinti mérlegelési jog a másodfokú bíróságot is megilleti, ezért úgy ítélte meg, hogy sem a II. és a III. rendű alperesek jogi képviselője által végzett munka - aki egyben az I. rendű alperes jogi képviselője is - sem pedig az ügy bonyolultsága nem indokolja azt, hogy a pertárgy érték 5 %-ánál magasabb összegben kerüljön megállapításra az ügyvédi munkadíj.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint, figyelemmel a II. és a III. rendű alperesek jogi képviselője által kifejtett munkára, a védekezése terjedelmére, az ügy bonyolultságára 400.000 - 400.000,- Ft-ban találta megállapíthatónak a javukra megítélt perköltség összegét.
Érdemben a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú eljárás irataiból, valamint a hivatalból beszerzett cégmásolatok alapján az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészítette az alábbiak szerint.
Az I. rendű alperes az 1992. december 2. napján kelt létesítő okirat szerint 1993. január 27. napján került a cégjegyzékbe bejegyzésre. A társaság tagja volt az alapítástól kezdődően - többek között - J. Attila 2002. július 17. napjáig. Ugyanezen időszak alatt ő volt a társaság képviseletére jogosult ügyvezető is. 2002. július 17-től a társaságnak egy tagja van, Sz. Judit, (jelen per III. rendű alperese), aki ugyanezen az időponttól kezdődően egyúttal a társaság önálló képviseletére jogosult ügyvezetője is.
Az 1999. november 1-jén kelt disztribútori szerződést J. Attila magánszemélyként írta alá, és a megállapodás első pontjában szerepel az, hogy egy működő társaságot alapíthat, amelyen keresztül teljesítheti a megállapodás szerinti kötelezettségeit. A disztribútori szerződés kilencedik pontja szabályozza a vételi jogot, amelynek részét képezte az a kitétel, hogy a disztribútor köteles eljuttatni a társaság részére az átruházás napján egy értékesítési számlát és az olyan egyéb okiratokat, amelyek tanácsadói vélemény szerint esetleg szükségesek lehetnek a tulajdonjog tehermentes és igénymentes átruházáshoz az ingó vagyontárgyak vonatkozásában.
2002. szeptember 5. napján az III. rendű alperes, mint a cégjegyzékbe bejegyzett ügyvezető, a Pest Megyei Bírósághoz mint Cégbírósághoz a társaság nevében bejelentést tett, amely szerint a törzstőke leszállításával kapcsolatban a V. Kft.-nek nem lehet hitelezői igénye, legfeljebb J. Attila úrral, a cég korábbi tulajdonosával szemben, ugyanis neki volt a S. amerikai céggel saját személyére, de nem a társaságra, mint jogi személyre szóló disztribútori szerződése, amelyet ez év során felmondtak, és helyére a V. Kft. került új disztribútornak. Az ezzel kapcsolatos jogvita a társaságot nem érinti, a társaság és a V. Kft. között nincs erre vonatkozó szerződés, csak J. Attila úr és a V. Kft. között.
A másodfokú bíróság a felperesnek a hivatalból beszerzett cégmásolata és iratjegyzéke alapján megállapította, hogy a létesítő okiratot 2002. június 11. napján írták alá. A bejegyzés iránti kérelem pedig 2002. június 20. napján került a cégbírósághoz benyújtásra, 2002. július 12. napján jegyezte be a cégbíróság a cégjegyzékbe a felperesi társaságot.
Az elsőfokú bíróság által megállapított - és a másodfokú bíróság által kiegészített - tényállásból az következik, hogy a disztribútori szerződéssel összefüggésben a vételi jog kapcsán, a felperes és az I. rendű alperes között sem szóban, sem írásban, sem ráutaló magatartással jogviszony nem jött létre az alábbiak szerint.
A Gt. 14-15. §-ai szabályozzák, hogy a cégbejegyzés előtt a társaság milyen tevékenységet folytathat, hogyan működhet előtársaságként.
Az előtársasági lét a társasági szerződés ellenjegyzésétől kezdődik és a cégbejegyzésig, vagy a cégbejegyzés elutasításáig tart. A társaság a cégbírósághoz való bejelentéséig az előtársaság már létezik, de gyakorlatilag nem működhet, azaz üzletszerű gazdasági tevékenységet még nem fejthet ki. Az üzletszerű tevékenység tényleges beindítására csak a cégbírósághoz történt bejelentést követően kerülhet sor. Ha a cégbíróság a társaságot jogerősen bejegyezte, az előtársasági jelleg megszűnik és a társaság külön eljárás nélkül automatikusan teljes értékű gazdasági társaságként folytathatja tevékenységét. Az előtársasági időszakban kötött szerződések a társaság legfőbb szervének jóváhagyására nem szorulnak.
Mindezek egybevetéséből az következik, hogy a 2002. június 3. napján kelt okirat aláírásakor a felperesi társaság nevében K. Müller érvényesen megállapodást nem köthetett; és mivel a felperesi társaság a bejegyzés iránti kérelmet a cégbírósághoz 2002. június 20. napján nyújtotta be, ezért ettől az időponttól kezdődően kezdhette meg csak az előtársasági forma szerinti működését.
Nem vitásan 16.041.186,- Ft-ot a felperes az I. rendű alperesnek 2002. június 25. napján átutalta, ez a felperesi cég bejegyzésére tekintettel a társaság nevében joghatályosan történt.
Tény, hogy J. Attila a disztribútori szerződésben meghatározott működő új társaságot nem hozott létre, egyrészt a saját nevében, illetve az általa jóval korábban megalakított alperesi társaság nevében tárgyalt a disztribútori szerződésben meghatározott kötelezettségei kapcsán; az opciós jog gyakorlása során sem a saját maga, sem az I. rendű alperes nevében a felperes részére értékesítési számlát nem adott át, ilyen a felterjesztett iratok között nem szerepelt.
Annak, hogy J. Attila a disztribútori szerződésben foglalt eredeti kötelezettségének hogyan tett eleget, a jelen per eldöntése szempontjából nincs relevanciája.
Mindezekből pedig az következik, hogy a felperes 2002. június 25-i pénzátutalása mögött jogviszony nincsen, ezért az elsőfokú bíróság helytállóan marasztalta az I. rendű alperest jogalap nélküli gazdagodás jogcímén a keresetben megjelölt összeg visszafizetésére.
A Ptk. 296. § (1) bekezdése szerint a kötelezett a jogosulttal szemben fennálló egynemű és lejárt követelését - ha a jogszabály kivételt nem tesz - a jogosulthoz intézett, vagy a bírósági eljárás során tett nyilatkozattal tartozásába beszámíthatja. A beszámítás azonban csak bizonyos alapfeltételek fennállása esetén gyakorolható, amelyeknek a beszámítás időpontjában kell fennállniuk. Ezek az alábbiak.
Az egyik követelésnek a kötelezettje a másik követelésnek a jogosultjának kell lennie, azoknak a követeléseknek kölcsönösnek kell lenniük; csak egynemű szolgáltatások alkalmasak a beszámításra; az ellenkövetelésnek valódinak kell lennie; az ellenkövetelésnek lejártnak kell lenni.
Jelen esetben azonban a beszámítás feltételei nem állnak fenn, a felperesi keresettel kapcsolatos jogviszony hiánya önmagában kizárja a beszámítási kifogás előterjesztését. Az I. rendű alperes a beszámítási kifogásban megjelölt összeget végig, mint kárt jelölte meg, amelyet a Gt. 29. §-a alapján esetlegesen külön perben érvényesíthet.
A fentiek alapján, döntésére tekintettel a másodfokú bíróság az I. rendű alperesnek az eljárás felfüggesztésére vonatkozó kérelmét alaptalannak találta, mivel K. Müller, mint a V. Kft. ügyvezetője ellen tett feljelentés alapján indult büntető eljárásban hozandó döntés a jelen pernek nem előkérdése. A Pp. 152. § (2) bekezdésében írt feltételek nem állnak fenn, ezért azt a másodfokú bíróság elutasította.
Mindezekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján, kizárólag a perköltség vonatkozásában részben megváltoztatta, egyebekben pedig helybenhagyta.
A felperes a fellebbezés során kisebb részben pernyertes, míg az I. rendű alperes teljes egészében pervesztes lett, ezért a másodfokú bíróság a Pp. 239. §-a alapján alkalmazandó Pp. 81. § (1) bekezdése alapján kötelezte az I. rendű alperest a felperes javára perköltség megfizetésére. A másodfokú bíróság az ügyvédi munkadíj mértékét a Pp. 79. § (1) bekezdése és a 8/2002. (III. 30.) IM rendelet 2. §-a alapján határozta meg azzal, hogy az összeg az általános forgalmi adót is tartalmazza; mellőzte a II-III. rendű alperesek részére fizetendő másodfokú perköltség tárgyában való rendelkezést, figyelemmel arra, hogy az alperesi jogi képviselő a fellebbezési eljárásban érdemben az I. rendű alperes nevében járt el.
(Pest Megyei Bíróság G.28.304/2002/33.
Fővárosi Ítélőtábla Gf.41.925/2003/17.)