adozona.hu
BH+ 2003.12.588
BH+ 2003.12.588
I. Nem minősülnek jóerkölcsbe ütközőnek azok a szerződések, amelyeket nem a legelőnyösebb feltételekkel kötöttek meg. A szerződések semmis voltát a felperesnek kell bizonyítania [Ptk. 200. § (2) bek., 234. §, Pp. 3. § (3) bek., 164. § (1) és (2) bek.]. II. A Cstv. 40. § (1) bekezdése alapján megtámadott szerződések esetén a felperesek által bizonyítandó körülmények [1993. évi LXXXI. tv-nyel és az 1997. évi XXVII. tv-nyel módosított 1991. évi IL. tv. (többször mód. Cstv.) 40. § (1) bek., Pp. 3. § (3) bek., 1
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az I. r. alperes ellen 1999. szeptember 3. kezdőnappal felszámolási eljárás indult, amelynek közzétételére a Cégközlönyben 1999. szeptember 23-án került sor. A felszámolási eljárás lefolytatására a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló többször - lényegesen az 1993. évi LXXXI. és az 1997. évi XXVII. törvényekkel módosított 1991. évi IL. törvény (a továbbiakban: többször módosított Cstv.) rendelkezéseit kell alkalmazni. Az I. r. alperes a II., III., IV. és V. r....
BH+ 2003.12.588 I. Nem minősülnek jóerkölcsbe ütközőnek azok a szerződések, amelyeket nem a legelőnyösebb feltételekkel kötöttek meg. A szerződések semmis voltát a felperesnek kell bizonyítania [Ptk. 200. § (2) bek., 234. §, Pp. 3. § (3) bek., 164. § (1) és (2) bek.].
II. A Cstv. 40. § (1) bekezdése alapján megtámadott szerződések esetén a felperesek által bizonyítandó körülmények [1993. évi LXXXI. tv-nyel és az 1997. évi XXVII. tv-nyel módosított 1991. évi IL. tv. (többször mód. Cstv.) 40. § (1) bek., Pp. 3. § (3) bek., 164. § (1) bek.].
III. A perköltség megállapítása körében a pertárgy értékének meghatározása és a figyelembe veendő egyéb körülmények [Pp. 24. § (1) és (2) bek., 78. § (1) bek., 79. § (1) bek., 12/1991. (IX. 29.) IM r. 1. § (1) bek., 2. § (3) bek.].
Az I. r. alperes ellen 1999. szeptember 3. kezdőnappal felszámolási eljárás indult, amelynek közzétételére a Cégközlönyben 1999. szeptember 23-án került sor. A felszámolási eljárás lefolytatására a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló többször - lényegesen az 1993. évi LXXXI. és az 1997. évi XXVII. törvényekkel módosított 1991. évi IL. törvény (a továbbiakban: többször módosított Cstv.) rendelkezéseit kell alkalmazni. Az I. r. alperes a II., III., IV. és V. r. alperesekkel 1999. március 31-én bérleti szerződéseket kötött, amelyek alapján az alperesek részére különböző helyeken lévő irodákat, raktárakat és üzemcsarnokokat adott bérbe, azonos szerződési feltételek mellett.Az I. r. felperes, mint az I. r. alperes hitelezője a többször módosított keresetében megtámadta az alperesek között létrejött bérleti szerződéseket a többször módosított Cstv. 40. § (1) bekezdése alapján, elsődlegesen az (1) bekezdése b) pontjára, másodlagosan az (1) bekezdés c) pontjára, harmadlagosan pedig az (1) bekezdése a) pontjára hivatkozással. Utóbb pedig az I. r. felperes a szerződések semmisségének megállapítását is kérte, azt állítva, hogy a megtámadott szerződések a jóerkölcsbe ütköztek. Az I. r. felperes a keresetét a következőkkel indokolta:
A bérleti szerződésekben kikötött bérleti díjak a P.-n elérhető díjaknál mintegy 40%-kal alacsonyabb összegben kerültek megállapításra. A bérleti díjak értékét tovább torzította azok svájci frankban történt meghatározása, valamint a bérlők részére biztosított diszkontálás kikötése. Ezért a bérleti szerződések - az I. r. felperes állítása szerint - feltűnően aránytalan értékkülönbözettel jöttek létre. A szerződések az I. r. alperes, mint felszámolási eljárásbeli adós vagyonát terhelő ingyenes kötelezettségvállalást is jelentettek, figyelemmel a bérleti szerződéseknek a rendes felmondási jog kizárására, továbbá a rendkívüli felmondás esetére a bérbeadó részéről vállalt elhelyezési kötelezettségre, és az annak elmulasztása esetére meghatározott kártérítésre, valamint a kártérítés összegének meghatározására vonatkozó kikötésekre. Az I. r. felperes jogi álláspontja szerint a bérleti szerződés feltételei - túl azon, hogy az I. r. alperes, mint adós vagyonát csökkentették - az I. r. alperes hitelezőinek kijátszására is irányultak.
Az I. r. felperes - az elsőfokú bíróság felhívása ellenére - részletesen nem fejtette ki, hogy a perbeli szerződéseket milyen további indokok miatt tartotta jóerkölcsbe ütközőnek. Az I. r. felperes a Ptk. 234. § (1) bekezdésére hivatkozással csupán azt állította, hogy a megtámadott szerződések olyan összefüggő folyamat részét képezték, amelyek célja az volt, hogy a csődközeli helyzetben lévő I. r. alperes vagyonát az a cégcsoport szerezze meg, amelyhez a bérbevevő II., III., IV. és V. r. alperesek is tartoztak. Ezzel az állítással összefüggésben az I. r. felperes arra is hivatkozott, hogy a bérlők érdekeltségi köréhez tartozó cégeknek az I. r. alperessel kötött más szerződései miatt is indított pereket a bíróságon a szerződések érvénytelenségének megállapítása iránt.
A jelen perben megtámadott bérleti szerződésekre vonatkozóan az I. r. felperes kereseti kérelme az volt, hogy a bíróság a szerződéseket nyilvánítsa hatályossá a határozathozatalig terjedő időre, a II., III., IV. és V. r. alperesek számára biztosított indokolatlan előny kiküszöbölésével, tekintettel arra, hogy az adott jogviszony jellege miatt az eredeti állapotot helyreállítani nem lehet. Ezért az I. r. felperes a II., III., IV. és V. r. alpereseket a forgalmi viszonyoknak megfelelő, reális bérleti díj megfizetésére, valamint perköltség fizetésére kérte kötelezni.
Az elsőfokú eljárás során az I. r. felperes a követelését a II. r. felperes javára engedményezte, amelynek folytán az elsőfokú bíróság a 41. sorszámú végzésében a II. r. felperes jogutódlását megállapította. Az alperesek az I. r. felperesnek a perből való elbocsátásához nem járultak hozzá, ezért a továbbiakban a perben mindkét felperes részt vett.
Az alperesek a kereset elutasítását és a felperesek perköltségben való marasztalását kérték. Elsődlegesen arra hivatkoztak, hogy az I. r. felperes a perindítással elkésett, figyelemmel arra, hogy az I. r. alperestől és felszámolójától a megtámadott bérleti szerződésekről, és azok tartalmáról már 1999. őszén tudomást szerzett, a pert azonban csak 2000. január 7-én indította meg. Az alperesek érdemi védekezésének lényege az volt, hogy a megtámadott szerződésekben kikötött bérleti díjak megfeleltek a szerződéskötéskori forgalmi, piaci viszonyoknak. Az I. r. alperes hivatkozott a felszámolója által peren kívül beszerzett, az iratokhoz csatolt igazságügyi gazdasági szakvéleményre, amely szerint a bérleti szerződések - megkötésükkor - az I. r. alperes számára kifejezetten előnyösek voltak. A szerződési feltételek tekintetében pedig a szakértő sem értékaránytalanságot, sem ingyenességet nem állapított meg. Az I. r. alperes hivatkozása szerint ez volt az oka annak, hogy a felszámoló a bérleti szerződéseket a többször módosított Cstv. 40. § alapján nem támadta meg.
Az elsőfokú eljárás során a III. r. alperes beolvadás folytán megszűnt. Jogutódja a IV. r. alperes lett. A jogutódlásról az elsőfokú bíróság a 24. sorszámú végzésében határozott.
A felek az eljárás során csatolták okirati bizonyítékaikat és megtették bizonyítási indítványaikat. Az elsőfokú bíróság a tanúkat kihallgatta és az I. r. felperes indítványára ingatlanforgalmi-igazságügyi szakértői véleményt szerzett be dr. H. G: szakértőtől. Az ingatlanforgalmi szakértő véleményének kiegészítése, és a szakértő személyes meghallgatása után az I. r. felperes további bizonyítási indítványa az volt, hogy az elsőfokú bíróság tanúként hallgassa ki V. I.-t, a K. Kft. ügyvezető igazgatóját, aki az I. r. felperes magánmegbízása alapján a perbeli szerződésekkel érintett bérleményeket megszemlélte, és a szerződésekben kikötött bérleti díjakat az I. r. felperes részére véleményezte. Az elsőfokú bíróság ezt a bizonyítási indítványt elutasította, és a rendelkezésére álló adatok, nyilatkozatok, bizonyítékok mérlegelése alapján a felperesek keresetét elutasította. A felpereseket egyetemlegesen perköltség fizetésére kötelezte, az I. r. alperes javára 1 410 000 Ft, a II. r. alperes javára 134 000 Ft, a IV. r. alperes javára 793 000 Ft az V. r. alperes javára pedig 278 000 Ft összegben.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében elsőként azt bírálta el, hogy az I. r. felperesnek a perbeli szerződések érvénytelensége megállapítására irányuló keresete alapos-e. Ezzel a kereseti kérelemmel összefüggésben az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a perbeli szerződéseknek a Ptk. 200. § (2) bekezdésében meghatározott jóerkölcsbe ütköző voltát a perbeli adatok nem támasztották alá. Az I. r. felperesnek azt az állítását ugyanis, hogy egy "folyamat eredményeként" megkötött bérleti szerződések célja az I. r. alperes vagyonának a II-V. r. alperesekhez közeli cégcsoport által történő megszerzésének biztosítása volt, a perbeli adatok nem támasztották alá. Ezzel szemben az elsőfokú bíróság a perbeli szerződésének megkötésével összefüggésben az alábbiakat állapította meg: Az I. r. alperes a külgazdasági körülmények kedvezőtlen változása folytán került szorult gazdasági helyzetbe. A megalakulása óta tőkehiánnyal működő cég nem tudta biztosítani a további finanszírozásának feltételeit. Ennek a helyzetnek volt a következménye, hogy az I. r. alperes a biztosítékul lekötött részvényeit elveszítette, illetőleg azok új tulajdonosokhoz kerültek. Az I. r. felperes állításával ellentétben az I. r. alperes vagyonának megszerzését nem a perbeli bérleti szerződések, hanem a jelen per tárgyát nem képező, más szerződések alapozták meg. Az I. r. alperes gazdasági válságának menedzselése, működőképességének fenntartása és ennek érdekében az I. r. alperes forgóeszközökkel való ellátása az új tulajdonosok és az I. r. alperes érdekét egyaránt szolgálta. Az I. r. alperes és az új tulajdonosaival azonos befektetői csoporthoz tartozó II., III., IV., és V. r. alperesek között létrejött bérleti szerződések - a bérleti díjak előre történő megfizetését biztosító feltételekkel - az I. r. alperes, a befektetői cégcsoport, valamint a bérlők érdekein túl az I. r. alperes hitelezőinek érdekét is szolgálták azzal, hogy a termelés fenntarthatóságát tette lehetővé a bérlők által egyösszegben megfizetett 86 000 000 Ft bérleti díjnak a termelés finanszírozására való felhasználásával.
Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint a bérleti szerződésekbe a bérlők érdekében beépített biztosítékok, illetőleg az I. r. alperesnek a működőképessége fenntartására, a felszámolása elkerülésére irányuló célja, sem jogellenesnek, sem jóerkölcsbe ütközőnek nem minősíthetők. Az pedig természetes, hogy a nagyösszegű bérleti díjakat előre kifizető bérlők a szerződésekbe jelentős biztosítékokat kötöttek ki annak érdekében, hogy a szerződéses időszak alatt a bérleményekben termelhessenek és a befektetésüket ne veszítsék el. Ezért az elsőfokú bíróság - mérlegelve a szerződéskötés idején fennállt hazai és nemzetközi gazdasági helyzetet, valamint az I. r. alperes adósságállományát -, arra a következtetésre jutott, hogy mivel a perbeli szerződések minden kikötésükkel, biztosítékukkal együtt megfeleltek az I. r. alperes valamint a hitelezők érdekeinek is, ezért a bérleti szerződések jóerkölcsbe ütköző, semmis voltát megállapítani nem lehet. Ebből következően az elsőfokú bíróság a felperesek e jogcímen előterjesztett keresetét elutasította.
A többször módosított Cstv. 40. § (1) bekezdése alapján előterjesztett kereseti kérelemre vonatkozóan az elsőfokú bíróság elsősorban azt állapította meg, hogy az I. r. felperes a perindítási határidőt nem késte el, mert 2001. január 5-ig menthető okból nem tudta az igényét érvényesíteni. Ezt követően viszont a keresetlevelet a Ptk. 326. § (2) bekezdésében meghatározott 3 hónapon belül benyújtotta. E megállapításból következően az elsőfokú bíróság a felpereseknek a többször módosított Cstv. 40. § (1) bekezdésén alapuló keresetét is érdemben vizsgálta, a felperesek által meghatározott sorrendben.
Az elsődlegesen jelölt, a többször módosított Cstv. 40. § (1) bekezdésének b) pontján alapuló megtámadási jogcímet illetően az elsőfokú bíróság elfogadta ítélkezése alapjául dr. H. G. szakértő - kiegészített - szakértői véleményét. Megállapította, hogy a hiányosságoktól mentes, összehasonlító adatokkal kellően alátámasztott szakértői vélemény szerint az alperesek között létrejött bérleti szerződések a megkötéskori körülmények között, a szerződésben kikötött feltételek mellett nem voltak értékaránytalanok. Az aggálytalan szakértői véleménnyel szemben a felperesek csak állították, azonban nem bizonyították a szolgáltatások értékaránytalanságára vonatkozó állításukat. Ennek igazolására a kihallgatni kért V.I. vallomása, nem lehetett alkalmas, mert a dr. H. G. szakértő részére az I. r. felperes által megküldött, a szakértői vélemény mellékletét képező, a fél előadásának minősülő nyilatkozat nem tartalmazott semmilyen meggyőző adatot. A perbeli szerződéseknek a diszkontálással kapcsolatos feltételeire vonatkozóan az elsőfokú bíróság azt fejtette ki, hogy a szerződéskötéskor fennállt hazai és nemzetközi gazdasági viszonyok között inkább a bérbevevő II-V. r. alperesek vállaltak nagyobb kockázatot a bérleti díjak előre, egyösszegben való megfizetésekor, mint az I. r. alperes. A változó piaci helyzetben ugyanis, az inflációt, a kamat alakulását megbízhatóan prognosztizálni nem lehetett. Mindezekre figyelemmel az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét a többször módosított Cstv. 40. § (1) bekezdésének b) pontja alapján elutasította.
A többször módosított Cstv. 40. § (1) bekezdésének c) pontján alapuló másodlagos megtámadási jogcímet illetően az elsőfokú bíróság arra hivatkozott, hogy e jogszabályhely a hitelező kijátszására irányuló szándékot az adós gazdálkodó szervezet vagyonának csökkentése mellett együttes feltételként követeli meg ahhoz, hogy valamely szerződés e jogcím alapján eredményesen legyen megtámadható. Az adott esetben pedig az I. r. alperes hitelezőinek kijátszására irányuló szándékot a perbeli szerződések vonatkozásában megállapítani nem lehetett. Ellenkezőleg az volt megállapítható, hogy a II-V. r. alperesek részéről a bérleti szerződések alapján az I. r. alperesnek előre fizetett nagyösszegű bérleti díjak az I. r. alperesnek a csődközeli helyzetből való kilábalását szolgálták, amely egyaránt szolgálta a hitelezők érdekét is. Emellett a bérleti szerződések nem csökkentették az adós vagyonát, hanem annak gazdaságos hasznosítását biztosították. Ilyen körülmények között - az elsőfokú bíróság megállapítása szerint - a többször módosított Cstv. 40. § (1) bekezdésének c) pontjában írt egyik feltétel sem valósult meg. Ezért az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét e jogcím alapján is elutasította.
A többször módosított Cstv. 40. § (1) bekezdésének a) pontján alapuló harmadik megtámadási jogcímet az elsőfokú bíróság azért találta nyilvánvalóan alaptalannak, mert a perbeli bérleti szerződések nem voltak ingyenesek. Erre tekintettel e jogcím részletesebb vizsgálatát mellőzve az elsőfokú bíróság a keresetet e tekintetben is elutasította.
A pervesztes felperesek egyetemleges perköltség fizetési kötelezettségét az elsőfokú bíróság a pervesztességük alapján állapította meg a Pp. 24. § (2) bekezdésének c) pontja szerint alperesenként, és szerződésenként meghatározott pertárgy értékek, valamint az ítélet meghozatalakor még hatályban volt 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet alapulvételével.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperesek nyújtottak be fellebbezést, amelyben az ítéletnek a kereseti kérelmük szerint történő megváltoztatását és az alperesek első- és másodfokú perköltségükben való marasztalását kérték. Állították, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást részben tévesen, és hiányosan állapította meg, ugyanakkor még a tényállás helyesen megállapított részéből is téves következtetést vont le.
Megismételték az elsőfokú eljárás során részletesen kifejtett azt az álláspontjukat, hogy az alperesek között létrejött bérleti szerződések olyan folyamat részét képezték, amelynek célja a csődközeli helyzetben lévő I. r. alperes vagyonának a bérlők érdekeltségi köréhez tartozó cégcsoport által történő megszerzése volt. Ennek az állításuknak az igazolására részletesen ismertették az I. r. alperes vagyoni helyzetének alakulására vonatkozó, mérlegeken és cégadatokon alapuló megállapításaikat, amelyek következményeként az I. r. alperes részvényei a H. Kft., a IV. r. alperes és az V. r. alperes tulajdonába kerültek 94,81%-os mértékben. Felsorolták, hogy az új tulajdonosok döntése folytán az I. r. alperes részvételével milyen újabb cégek jöttek létre és azok miként fonódtak össze öt magánszemély érdekeltségi körén belül. Részletesen kifejtették a D.-i B. Bt. alapításával kapcsolatos azt az álláspontjukat, miszerint az I. r. alperes új tulajdonosaihoz és a bérlőkhöz kötődő cégcsoport célja a B. Betéti Társaság alapításakor is az I. r. alperes vagyonának megszerzése volt, ingatlanvagyon apportálása útján. Állították, hogy a hivatkozott cégcsoportnak az I. r. alperessel 1999. január 8-án kötött szindikátusi, bérleti és opciós szerződése is ezt a célt szolgálta az I. r. alperes gépei és berendezései vonatkozásában.
A felperesek állítása szerint a fellebbezésben ismertetett eseményekkel párhuzamosan kötötték az alperesek 1999. március 31-i - perbeli - bérleti szerződéseit is, azonos célból. Ennek a folyamatnak a végeredményeként állt elő az a helyzet, hogy a felszámoló az I. r. alperes teljes ingó- és ingatlan vagyonát rendkívül alacsony áron, beszámítással az egyedüli érdeklődő cégcsoport tagjai részére értékesítette. A felperesek álláspontja szerint az így kiegészítendő tényállás alapján a perbeli bérleti szerződéseknek a Ptk. 200. § (2) bekezdésében meghatározott jóerkölcsbe ütköző volta, illetőleg a Ptk. 234. § (1) bekezdése szerinti érvénytelensége megállapítható.
A továbbiakban a felperesek állították, hogy a bérleti szerződések megkötésekor az alpereseknek tudniuk kellett arról, hogy az I. r. alperes válsága már nem kezelhető. Ilyen körülmények között a bérleti szerződések megkötése csak azt a valós célt szolgálhatta, hogy a bérleményeket gyakorlatilag forgalomképtelenné tegyék a bérlőkön és érdekeltségi körükhöz tartozó más cégeken kívüli vevők számára a határozott idejű felmondhatatlan szerződésekkel. A felperesek jogi álláspontja szerint ezt a megállapítást támasztották alá a bérleti szerződések következő kikötései:
- A szerződések 5 évi időtartamra történt megkötése, amelynek alapján a bérleti joggal terhelt, de bérleti díjat már nem "termelő" ingatlanok, eladás esetén, más vevők számára előnytelenné váltak.
- A rendes felmondási jog kizárása, amely egyrészt a felszámoló helyzetét lehetetlenítette el, másrészt ugyancsak az értékesítést akadályozta.
- A bérlők elhelyezéséről való gondoskodás kikötése, amely gyakorlatilag megoldhatatlan feladatot jelentett a felszámoló számára.
- A kártérítés kikötése és főként a kártérítés mértékének meghatározása, amely elhelyezés nélküli felmondás esetén a bérlők számára aránytalanul előnyös számítási mód meghatározásával további jelentős vagyoni előnyt biztosított a bérlőknek.
- A bérleti díjak diszkontálásának kikötése a bérlők javára a szerződésben meghatározott arányok mellett. A szerződésnek ez a kikötése - a felperesek álláspontja szerint - a jóerkölcsbe is ütközött, mert már a szerződéskötés idején is jól látható volt, hogy a svájci frankban meghatározott bérleti díj értékállósága nem fog jelentősen változni. Ezért a diszkontálást, illetőleg annak mértékét korrektül csak a svájci frank inflációs rátája határozhatta volna meg, amely előzetes becslés mellett nem haladhatta volna meg az 1-2%-ot. A szerződésekben azonban a felek ennél lényegesen magasabb, az első évben 10, a második évben 15, a harmadik évben 20, a negyedik évben 25, az ötödik évben pedig 30%-os diszkont alkalmazásában állapodtak meg. A felperesek megítélése szerint a szerződésekben kikötöttnél lényegesen kisebb arányú diszkontálás lett volna az adott esetekben tisztességes. Ezzel összefüggésben a felperesek sérelmezték az elsőfokú bíróság ítéletének azt a megállapítását, miszerint nem voltak kifogásolhatók a bérlők javára kikötött biztosítékok a diszkontálás esetére. Álláspontjuk szerint az ítéletnek ez a gazdasági racionalitással ellentétes megállapítása téves. A helyes következtetés az lehetett volna, hogy a szerződéseknek a bérlőket biztosító kikötései mind a jóerkölcsbe ütköztek, és azt a célt szolgálták, hogy a bérleti jogokkal érintett ingatlanok forgalmi képessége az I. r. alperes új tulajdonosai érdekcsoportjához tartozó cégektől független érdeklődők számára minimalizálható legyen, és ezáltal a bérleményeknek a felszámoló által történő értékesítésekor más vevők ne jelentkezzenek. Ez a cél pedig megvalósult.
Alapvetően tévesnek állították a felperesek az elsőfokú bíróság ítéletének azt a megállapítását is, hogy "nem a bérleti szerződés szolgálta a vagyon új tulajdonosokhoz való kerülését, hanem korábbi szerződések alapján szerezték meg a tulajdonjogot a H. Kft. tagjai". Álláspontjuk szerint a korábbi szerződések és a perbeli bérleti szerződések közötti különbségek csak a közvetlen hatásukat illetően nyilvánvalóak. Ténylegesen azonban a perbeli bérleti szerződések megkötésére csak a tulajdonszerzésre vonatkozó korábbi szerződések alapján kerülhetett sor. A felperesek sérelmezték a fellebbezésükben, hogy az elsőfokú bíróság ítélkezése alapjául további vizsgálat nélkül elfogadta dr. H. G. szakértő véleményét. Álláspontjuk szerint a szakértő kiegészítő véleményében tett, a p-i üzemcsarnok bérleti díjára vonatkozó megállapítása aggályos, figyelemmel arra, hogy eredetileg a szakértő a reális és a kikötött bérleti díjak közötti különbséget a p-i üzemcsarnok esetében négyzetméterenként 120 Ft-ra tette, amely meghaladta a 30%-os, ezért már feltűnőnek számító aránytalansági mértéket. A felperesek állították, hogy a szakértő a módosított véleménye indokainak taglalásakor túllépte a feladatkörét, amikor olyan gazdaságossági kérdéseket elemzett, mint a bérbeadás indokoltsága, annak a költségekre és a dolgozók foglalkoztatására gyakorolt hatása. Az utóbbi megállapítás kapcsán pedig a szakértő tárgyi tévedésben is volt, mert a bérlők nem vállalták át az I. r. alperes munkavállalóinak foglalkoztatását. Éppen ez volt az oka annak, hogy az I. r. alperes eszközének értékesítésekor a vételár a végkielégítésekre tekintettel mintegy 90%-kal csökkent. Ilyen körülmények között a munkavállalók foglalkoztatására való hivatkozás többszörösen is értékcsökkentőleg hatott az I. r. alperes vagyonára, ellentétben a szakértő indokaival. A felperesek álláspontja szerint az elsőfokú bíróság által elfogadott szakértői véleményben a szakértő a p.-i üzemcsarnok szerződés szerinti bérleti díját utóbb megalapozatlanul találta reálisnak a szerződésben kikötött diszkontálás alkalmazása mellett, amely ténylegesen azt eredményezte, hogy a bérlő az ötévi bérleti díj 83 000 000 Ft összege helyett ténylegesen csak 39 873 600 Ft-ot fizetett ki. Mindezek a körülmények - a felperesek szerint - a szerződésekben kikötött bérleti díjak feltűnő aránytalanságára vonatkozó állításukat támasztják alá, amelyeket nem ingatlanforgalmi szakértőnek kellett volna véleményeznie, hanem a bíróságnak kellett volna a perbeli adatok okszerű mérlegelésével elbírálnia. Sérelmezték a felperesek az elsőfokú bíróságnak a többször módosított Cstv. 40. § (1) bekezdésének c) pontjára vonatkozó megállapításait is. Álláspontjuk szerint bizonyítást nyert a perben, hogy az I. r. alperes vagyonát a bérleti szerződések ténylegesen csökkentették, valamint beigazolódott az a tudatosság is, amely szerint a szerződések megkötésére meghatározott cél, a hitelező kijátszása érdekében került sor.
A felperesek az elsőfokú bíróság ítéletének a perköltségre vonatkozó rendelkezéseit is megváltoztatni kérték, azt állítva, hogy annak megállapítására tévesen került sor. Az elsőfokú bíróság ítéletének az éves bérleti díjak számítására vonatkozó adataival egyetértettek, azonban arra hivatkoztak, hogy az elsőfokú bíróság azok figyelembevétele mellett az ítélet meghozatalakor még hatályos 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet szabályait tévesen alkalmazta, figyelmen kívül hagyva azt is, hogy a keresetükben csak az aránytalan előny kiküszöbölését kérték. A felperesek a fellebbezésükben bizonyítási indítványt nem terjesztettek elő.
Az alperesek ellenkérelmükben az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérték. Az I. r. alperes kifejtette, hogy a felperesek a fellebbezésükben olyan szerződésekre és azok következményeire hivatkoztak, amelyek nem voltak tárgyai a jelen pernek. Tájékoztatásul bejelentette, hogy időközben a bíróság a jogerős ítéletével elutasította a felperesek szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti keresetét. Emellett az I. r. alperes arra is hivatkozott, hogy a felperesek az I. r. alperes ellen indult felszámolási eljárásban is több kifogást nyújtottak be, amelyeket a bíróság - a Legfelsőbb Bíróság által helybenhagyott, az ellenkérelméhez csatolt végzéseivel - egy kivételével elutasított. Az I. r. alperes álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a felperesek az állításaikat egyik megtámadási jogcím vonatkozásában sem bizonyították. Ezzel szemben a kihallgatott tanúk igazolták az I. r. alperesnek azt az állítását, hogy a bérleti szerződéseket nem a hitelezők kijátszása, illetőleg a felperesek által megjelölt vagyonszerzési cél érdekében, hanem az I. r. alperes gazdasági válsághelyzetében, a válság menedzselése céljából kötötték meg, és ezért a bérleti szerződések - megkötésükkor - a hitelezők érdekét is szolgálták. A bérlők által előre fizetett bérleti díjak ugyanis átmenetileg fenntartották az I. r. alperes likviditását biztosították, a termelés fenntartását és a munkavállalók továbbfoglalkoztatását.
A II., IV., V. r. alperesek képviselője is hivatkozott arra, hogy a felperesek a fellebbezésükben olyan, a jelen per tárgyát nem képező szerződések vonatkozásában állították a tisztességtelen vagyonszerzési célzatot, amely szerződések érvénytelensége iránti perekben a bíróság időközben meghozta a jogerős elutasító határozatokat.
Az alperesek egyező álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a rendelkezésére álló adatok, bizonyítékok okszerű mérlegelésének eredményeként hozta meg az ítéletét, amelynek megváltoztatását a fellebbezésben foglaltak nem indokolják. Ezért az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását és a felpereseknek a másodfokú perköltségeiben való marasztalását kérték.
A fellebbezés alaptalan.
A felperesek fellebbezési állításai elsősorban a bérleti díjak értékaránytalanságára vonatkoztak, hangsúlyozva a diszkontálás hatását is. A felperesek az elsőfokú eljárás során vállalták, hogy megjelölik a diszkontálásnak a bérleti díjakat torzító hatására vonatkozó bizonyítékaikat (12. jegyzőkönyv 9. oldal, 24. jegyzőkönyv 3. oldal). Utóbb azonban e tárgyban semmilyen bizonyítási indítványt nem terjesztettek elő. Az elsőfokú bíróság nem követett el mulasztást azzal, hogy nem folytatott le bizonyítást a diszkontálásnak a bérleti díjak alakulására gyakorolt hatására. Egyrészt azért, mert a bíróságot a hivatalból való bizonyítás kötelezettsége a Pp. 164. § (2) bekezdésében foglaltak szerint az adott ügyben nem terhelte, másrészt azért mert számára az egyéb perbeli adatok, az alperesek nyilatkozatai, a kihallgatott tanúk vallomásai, illetőleg az I. r. alperes által csatolt gazdasági szakértői vélemény adatai meggyőzőek voltak.
Az elsőfokú bíróság a rendelkezésére álló adatok okszerű mérlegelésével állapította meg, hogy az I. r. alperes a bérleti szerződések megkötésekor csődközeli helyzetben volt. Ezt a körülményt további bizonyítékok nélkül az 1999. szeptember 3-a kezdőnappal elrendelt felszámolási eljárás önmagában is igazolja. Ilyen helyzetben az I. r. alperes a bérleti szerződések várható gazdasági hatásait nyilvánvalóan az általában szokásostól eltérően mérlegelte, mert számára létfontosságú volt, hogy azonnali bevételhez jusson és ezáltal a likviditási problémáját megoldja. Más forráshoz viszont eladósodottsága, vagyonának elzálogosítása folytán nem juthatott. Az elsőfokú bíróság ezt a szempontot, valamint a perbeli szerződések megkötésekor fennállott hazai és nemzetközi gazdasági helyzetnek az I. r. alperes tevékenységére gyakorolt hatását, a perbeli adatok és a köztudomású ismeretek alapján helytállóan értékelte annak az álláspontjának kialakításakor, hogy a perbeli szerződések az adott körülmények között sem a jóerkölcsbe nem ütköztek, sem a többször módosított Cstv. 40. § (1) bekezdése alapján nem voltak eredményesen megtámadhatók.
A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróságnak azzal a megállapításával is, hogy a perbeli szerződéseket sem tisztességtelenné, sem feltűnően értékaránytalanná nem tette az, hogy a II., III., IV. és V. r. alperesek, mint bérlők éltek a szerződéskötéskori viszonyok között egy a gazdasági helyzet adta, - számukra előnyös - lehetőséggel. Egyetértett a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletnek azzal a megállapításával is, hogy a rendelkezésre álló adatok szerint a bérleti szerződések résztvevőinek szándékát nem lehetett a hitelezők kijátszására irányulónak, és azzal együtt az adós vagyonát csökkentő jogügyletnek minősíteni. Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság azt is, hogy az I. r. alperes vagyonából ingyenes elidegenítés, illetőleg ingyenes kötelezettségvállalás nem történt a bérleti szerződések megkötésekor.
Tény, hogy a felperesek sem a Ptk. 200. § (2) bekezdésén, sem a többször módosított Cstv. 40. § (1) bekezdésének a), b), c) pontjain alapuló kereseti kérelmek tekintetében nem merítették ki a bizonyítási lehetőségeiket, annak ellenére, hogy az állításaik bizonyításával kapcsolatos kötelezettség a Pp. 3. § (3) bekezdése és a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján őket terhelte. Az I. r. felperes még az előterjeszteni vállalt bizonyítási indítványait sem nyújtotta be, valamint a diszkontálással kapcsolatos gazdasági összefüggések vizsgálata céljából sem indítványozta szakértői, vagy egyéb bizonyítás lefolytatását, hanem csupán a saját, figyelembe venni kért álláspontját fejtette ki.
A felperesek a további bizonyítás lehetőségétől az elsőfokú eljárás során sem voltak elzárva, valamint a további gazdasági elemzés céljából lefolytatandó bizonyítást a fellebbezésükben is indítványozhatták volna. Ezt azonban nem tették. Az a körülmény pedig nyilvánvalóan nem jelentette a felpereseknek a további bizonyítástól való elzárását, hogy az elsőfokú bíróság elutasította V.I. tanú kihallgatása iránti indítványukat az ítéletben kifejtett indokok alapján. E bizonyítási indítvány elutasítása után a felperesek egyéb határozott bizonyítási indítványt nem terjesztettek elő, hanem újabb határidő biztosítását kérték, amelyet az elsőfokú bíróság indokoltan tagadott meg, arra figyelemmel, hogy a korábbi, a 2001. március 20-án tartott tárgyaláson biztosított 30 napos határidő is eredménytelennek bizonyult.
A felperesek a fellebbezésükben alaptalanul állították, hogy az ítéletnek az általuk előadott - okiratokkal csak kis részben igazolt - történeti tényálláson és az abból általuk levont következtetéseken kellett volna alapulnia, az általuk készített gazdasági elemzések, kimutatások felhasználásával. Alaptalanul hivatkoztak arra is, hogy a bíróságnak a szerződéskötéssel összefüggő gazdasági körülményeket, illetőleg azoknak a bérleti szerződésekre, továbbá szerződéses feltételekre gyakorolt hatását nem az ingatlanfogalmi szakértőnek kellett volna véleményeznie, hanem a perbeli adatok mérlegelésével kellett volna elbírálnia. Kétségtelen, hogy az ingatlanforgalmi szakértő is tett a szerződéskötéskori gazdasági környezetre, körülményekre vonatkozó megállapításokat és azokat a véleménye elkészítésekor nyilvánvalóan figyelembe is vette. Az általa felhasznált adatok azonban megállapíthatóan az I. r. alperes által csatolt, peren kívül beszerzett igazságügyi, gazdasági szakvéleményen alapultak, amelyre dr. H. G. szakértő kifejezetten hivatkozott is. Részben a hivatkozott gazdasági szakértői véleményen, mint perbeli okirati bizonyítékon alapultak az elsőfokú bíróság e tárgyú megállapításai is. A bíróság azonban a felperesek bizonyítékokkal alá nem támasztott számításait, gazdasági következtetéseit, közgazdasági szempontból hivatalból nem mérlegelhette, mivel a közgazdasági elemzéshez szükséges speciális szakmai ismeretekkel nem rendelkezik.
Alappal hivatkoztak az alperesek az észrevételeikben arra is, hogy a bíróság a felperesek fellebbezésében említett a jelen per tárgyát nem képező más szerződések céljait, összefüggéseit, a jelen perbeli szerződésekkel azonosnak és összefüggőnek állított csalárd voltát nem vizsgálhatta, különös tekintettel arra, hogy a felpereseknek a hivatkozott szerződések érvénytelensége iránti keresetét a bíróság időközben jogerősen elutasította.
Az elsőfokú bíróság az ítéletének meghozatalakor csak a rendelkezésére álló nyilatkozatokat, adatokat és bizonyítékokat mérlegelhette. A mérlegelt bizonyítékok körében pedig dr. H. G. szakértő véleményét a szakértő módosításának megfelelően kellett figyelembe vennie. Ezért a felperesek arra is alaptalanul hivatkoztak, hogy a szakértő a p-i üzemcsarnokok esetében a perbeli bérleti szerződésekben kikötött díjaktól négyzetméterenként 120 Ft-tal magasabb bérleti díjat talált reálisnak. Ezt a véleményét ugyanis a szakértő utóbb, az elfogadhatóan megindokolt kiegészítő véleményében már nem tartotta fenn.
A kifejtettek szerint a perbeli állításokat illetően a bizonyítási kötelezettség a felpereseket terhelte. A felperesek pedig a bizonyítási kötelezettségüknek csak részben tettek eleget. Az rendelkezésre álló bizonyítékok alapján pedig az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét okszerű mérlegelés alapján, helyesen utasította el. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján, a per főtárgya tekintetében helybenhagyta.
A felperesek alaptalanul hivatkoztak a fellebbezésükben arra, hogy a keresetükben a szerződések megtámadása kapcsán csak az aránytalan előny kiküszöbölését kérték. Tény ugyanis, hogy a felperesek a per tárgyát képező valamennyi bérleti szerződés semmisségének, jóerkölcsbe ütköző voltának a megállapítását egyidejűleg kérték a többször módosított Cstv. 40. § (1) bekezdésén alapuló relatív hatálytalanság megállapításával. Az aránytalan előny kiküszöbölése iránti kérelmüket pedig csak az eredeti állapot helyreállíthatatlansága miatt terjesztették elő. A következetes bírósági gyakorlat szerint a pertárgy értékét a szerződés érvénytelenségének megállapítására irányuló perben is a Pp. 24. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint kell meghatározni. (Lásd: pl. a Bírósági Határozatokban, 2001. évben 30. sorszámon közzétett jogeset).
Az elsőfokú bíróság ennek megfelelően jogszerűen járt el, amikor a bérleti szerződések érvénytelenségének megállapítása iránti perben a pertárgy értékét a Pp. 24. § (2) bekezdés c) pontja szerint határozta meg, a felperesek fellebbezésében sem vitatott szerződésenkénti összegekben. Helyesen hivatkozott az elsőfokú bíróság arra is, hogy a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi munkadíjra vonatkozóan az ítélet meghozatalakor még az időközben hatályon kívül helyezett 12/1991. (IX. 29.) IM rendeletet kellett alkalmazni. A hivatkozott rendelet 1. § (1) bekezdésének b) pontja alapján a polgári peres ügyben megállapítható ügyvédi munkadíj legfeljebb a perérték 5 %-át kitevő összegben volt megállapítható, amelyet különösen bonyolult ügyben, a 2. § (3) bekezdése szerint legfeljebb 50%-kal valamint az ügyvéd indokolt készkiadásainak költségeivel lehetett növelni. A hivatkozott rendelet nem határozta meg a bíróság mérlegelésének szempontjait. A kialakult gyakorlat szerint a bíróság az ügyvédi munkadíjat - az ismertetett jogszabályi keretek között - a pertárgy értékének, az ügy munkaigényességének, a megtartott tárgyalások számának, az azokon való megjelenések és az ügyvéd által szerkesztett beadványok számának, szakmai színvonalának mérlegelésével határozta meg. A Legfelsőbb Bíróság megállapítása szerint az elsőfokú bíróság e mérlegelési szempontokra figyelemmel a felperesek által az alperesek jogi képviseletéért fizetendő ügyvédi munkadíjakat nem állapította meg eltúlzott összegben. Ezért azok mérséklésére nem kerülhetett sor, figyelembe véve a következőket is; Az I. r. alperes valamennyi bérleti szerződésben érdekelt volt. Ezért az ő esetében a pertárgy érték 23 497 040 Ft-ot tett ki, amelynek 5%-a 1 174 850 Ft. A jogszerűen megállapítható ügyvédi munkadíj azonban különösen bonyolult ügyben további 50%-kal megnövelve 1 762 280 Ft-ban lett volna megállapítható. (Az I. r. alperes jogi képviselője egyéb költséget nem igazolt). A jelen per különösen bonyolult ügynek minősíthető a benne több jogcímen előterjesztett keresetre, a megtámadott több szerződésre és a bizonyítás terjedelmes anyagára tekintettel. Ebből következően az elsőfokú bíróság az I. r. alperes javára 1 410 000 Ft összegben megállapított ügyvédi munkadíjból eredő perköltséget nem állapította meg eltúlzottan magas összegben.
A II. r. alperes ügyvédi munkadíjból eredő perköltségét az elsőfokú bíróság csak a pertárgy értékének 5%-ában,
a IV. r. (a III. r. alperes jogutódjaként is védekező) alperesét pedig a két szerződésre vonatkozó 15 254 480 Ft pertárgy érték mellett 793 000 Ft-ban, az 5%-os mértéket csupán 31 280 Ft-tal meghaladóan,
az V. r. alperes perköltségét pedig szintén csak a pertárgy értékének 5%-ában állapította meg.
A II., IV. és V. r. alperesek nem kifogásolták az ügyvédi munkadíjból eredő perköltségüknek az I. r. alperesétől eltérő, alacsonyabb összegben történt megállapítását. Ilyen adatok mellett az alperesek javára megállapított ügyvédi munkadíjból eredő perköltségek összegének megváltoztatására a felperesek fellebbezése alapján indok nem volt. A perköltség megállapításával kapcsolatosan az elsőfokú bíróság terhére csupán az írható, hogy e tekintetben csak részben tett eleget a Pp. 221. § (1) bekezdésében meghatározott indokolási kötelezettségének. A perköltség megállapítására vonatkozó indokokat azonban a Legfelsőbb Bíróság a rendelkezések helybenhagyása mellett a kifejtettek szerint pótolta.
A Legfelsőbb Bíróság a másodfokú eljárásban is pervesztes felpereseket a Pp. 78. § (1) bekezdése alapján kötelezte az alperesek ügyvédi munkadíjból eredő másodfokú perköltségeinek a megfizetésére. Az ügyvédi munkadíjak összegét azonban a Legfelsőbb Bíróság már a 2002. április 29-én hatályba lépett, és a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazandó, a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 8/2002. (III. 30.) IM rendelet 1. és 3. §-ai, alapján állapította meg a Pp. 79. § (1) bekezdése szerint hivatalból, mérlegeléssel, ügy jellegére és a másodfokú eljárásban kifejtett ügyvédi tevékenység terjedelmére figyelemmel. (Legf.Bír. Gf.VI.31.504/2002. sz.)