adozona.hu
AVI 2000.11.142
AVI 2000.11.142
Önmagában az ingatlanforgalmazásra való jogosultság még nem ad lehetőséget az illetékkedvezményre (1990. évi XCIII. tv. 23/A. §)
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az első fokon eljárt közigazgatási szerv kötelezte a felperest - ingatlan visszterhes vagyonátruházási illetékeként - a vételár 10%-ának megfelelő összegű, azaz 256380 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéknek és 2000Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek a megfizetésére. Az alperes az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 23/A. § (1) és (2) bekezdésére, valamint az 1994. évi XVI. törvény (továbbiakban: Gk. tv.) 7., 8. és 10. §-...
AVI 2000.11.142 Önmagában az ingatlanforgalmazásra való jogosultság még nem ad lehetőséget az illetékkedvezményre (1990. évi XCIII. tv. 23/A. §)
Az első fokon eljárt közigazgatási szerv kötelezte a felperest - ingatlan visszterhes vagyonátruházási illetékeként - a vételár 10%-ának megfelelő összegű, azaz 256380 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéknek és 2000Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek a megfizetésére. Az alperes az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 23/A. § (1) és (2) bekezdésére, valamint az 1994. évi XVI. törvény (továbbiakban: Gk. tv.) 7., 8.</a> és 10. §-ában foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy a felperes az illetékkötelezettség keletkezésekor, illetve azt követően az ingatlanforgalmazás nem volt főtevékenysége. Nem fogadta el a felperes által becsatolt Megyei Kereskedelmi és Iparkamara (továbbiakban: MKIK) által kiállított igazolást. Utalt arra, hogy ez ellentétes az ügyfél által nem vitatott tényekkel, a hatóságoknak folyamatosan szolgáltatott adatokkal, és a felperes nettó árbevételének több mint 50%-a kézműves szakma kisipari jellegű műveléséből származik.A felperes keresetében a határozatok megváltoztatását és a visszterhes vagyonátruházási illeték mértékének 2%-ban történő meghatározását kérte. Azzal érvelt, hogy az alperes jogszabálysértően és megalapozatlanul állapította meg, hogy esetében nem állnak fenn az illetékkedvezmény feltételei.
Az alperes a felperes keresetének elutasítását kérte. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította.
Azt állapította meg, hogy az alperes határozata nem volt jogszabálysértő, mivel a felperes a 2%-os illetékmértékkel kapcsolatban megállapított jogszabályi feltételt, azaz az ingatlanforgalmazásnak főtevékenységként való folytatását kellően nem igazolta. Az volt a jogi álláspontja, hogy a VMKIK igazolása az alperest nem köti, az nem is egyértelmű tartalmú. Az ingatlanforgalmazás főtevékenységként való folytatása pedig csak akkor valósul meg, ha az adott évi nettó árbevétel legalább 50%-a ebből a tevékenységből származik. Ezt azonban a felperes a közigazgatási eljárásban, illetve a perben a bíróság felhívása ellenére sem bizonyította.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezett, kérte annak megváltoztatását kereseti kérelmének megfelelően, vitatta az elsőfokú bíróság jogi érvelését.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatta és az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárás lefolytatására, továbbá 15 000 Ft első- és másodfokú perköltség megfizetésére kötelezte. Az volt a jogi álláspontja, hogy az alperes és az elsőfokú bíróság határozata téves jogértelmezésen alapul. Az Itv. 23/A. § (1) bekezdése ugyanis csupán azt követeli meg, hogy a vállalkozó az illetékkötelezettség keletkezésekor főtevékenységként ingatlanforgalmazásra jogosult legyen. Nem feltétel, illetve nem releváns adat az ingatlanforgalmazásból befolyó árbevétel mértéke, a kézműves kamarai tagság ténye, az ingatlan értékesítési tevékenység hiánya, az MKIK igazolásának valóságtartalmát pedig az alperes nem bírálhatta volna felül. Helytállónak értékelte azonban az alperes határozatának azon megállapítását, mely szerint az MKIK igazolás nem az illetékkötelezettség keletkezésének idejére vonatkozik, ezért a megismételt eljárásra vonatkozóan előírta, hogy a felperest fel kell hívni a kamarai nyilatkozat megfelelő kiegészítésére, illetve újabb, a korábbi hiánypótlási felhívásnak teljes mértékben megfelelő kamarai nyilatkozat csatolására. Rögzítette azt is, hogy amennyiben a felperes az újabb hiánypótlási felhívást nem teljesíti vagy az alperes kellő bizonyítékot tud szolgáltatni a kamarai nyilatkozatban foglaltak megcáfolására, akkor helybenhagyható az elsőfokú határozat. Ellenkező esetben azonban a felperes fellebbezésének megfelelően kell megváltoztatni az elsőfokú döntést.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Kérte annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet helybenhagyását, a felperes kötelezését a perköltség megfizetésére. Azzal érvelt, hogy a megyei bíróság ítélete nem felel meg az Itv. 23/A. § (1) és (2) bekezdésében, valamint a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltaknak. Hivatkozott arra is, hogy határozatának hatályon kívül helyezésére azon oknál fogva nem kerülhet sor, hogy a közigazgatási eljárásban nem elégszer hívta fel a felperest hiánypótlásra, illetve, hogy maga a jogerős ítélet is rögzíti a kamarai nyilatkozat nem megfelelő voltát.
A felperes a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 3. számú ítéletét hatályon kívül helyezte és a városi bíróság 6. számú ítéletét helybenhagyta.
A felperes illetékfizetési kötelezettsége a szerződéskötés napján, vagyis 1996. október 28-án keletkezett. [Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja.] Az Itv. ekkor hatályos rendelkezése [23/A. § (1) és (2) bekezdése] két kört részesített illetékkedvezményben. Az ingatlanalap kezelőket és ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozókat. A kedvezmény megadásának feltételeként előírta, hogy a jogosultságot az alapkezelőnek, illetve a vállalkozónak kell igazolnia [Itv. 23/A. § (2) bekezdése]. E törvényhely értelmében főtevékenységként folytatott ingatlanforgalmazást kellett a vállalkozónak igazolnia, mégpedig tevékenységének statisztikai jelzőszámával és a főtevékenysége szerinti illetékes kamarától beszerzett nyilatkozattal. Az Itv. 23/A. §-ának (1) és (2) bekezdése az "ingatlanforgalmazási célú vagyonszerzések visszterhes vagyonátruházási illetéke" címszó alatt került szabályozásra. A jogszabályi rendelkezésekből következően a vállalkozót csak akkor lehetett illetékkedvezményben részesíteni, ha két konjuktív feltételnek eleget tett, azaz igazolta ingatlanforgalmazási tevékenységre való jogosultságát és azt is, hogy főtevékenységként folytatja ezt. A statisztikai jelzőszámnak és az illetékes kamarától beszerzett nyilatkozatnak együttes törvényi feltételként való támasztása is az alperes azon helyes jogi érvelését támasztja alá, mely szerint önmagában az ingatlanforgalmazásra való jogosultság még nem ad lehetőséget az illetékkedvezményre. Az ingatlanforgalmazás, az ingatlanforgalmazási célú vagyonszerzések szó illetve címszó eleve az ingatlan vételét és eladását jelenti. Az ingatlanforgalmazás a 7020 TEAOR számmal jelzett tevékenységi körhöz tartozó megnevezésekből, felsorolásból következően sem kezelhető olyan gyűjtőfogalomként, mint amely magába olvasztja az ingatlanközvetítést és becslést is. Ingatlanforgalmazási célú vagyonszerzések értelemszerűen nem is valósulhatnak meg akkor, ha a vállalkozó nem forgalmaz ingatlant, azaz akkor, ha csak vesz, de nem ad el. Nem helytálló tehát a jogerős ítélet azon megállapítása, mely szerint a felülvizsgálni kért közigazgatási határozatok téves jogértelmezésen alapulnának. Az alperes az Áe.</a> szabályának 26. § (1) bekezdésében foglalt kötelezettségét nem szegte meg. A határozathozatalkor rendelkezésére álló tényállás alapján jogszerű döntést hozott,mivel a felperes ismételt és jogkövetkezményekre történő hiánypótlási felhívás után sem csatolt olyan kamarai igazolást, amely az illetékkötelezettség keletkezésének idejére vonatkozóan megfelelt volna a törvényi előírásoknak. Erre egyébként a perben sem került sor. A felülvizsgálni kért közigazgatási határozatok, valamint az elsőfokú bíróság ítélete ezért érdemben helyes döntést tartalmazott, amelyek hatályon kívül helyezésére, illetve megváltoztatására az árbevétellel kapcsolatos téves jogi érv nem adhat alapot.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat jogszabályt sért, és azt a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú ítéletet, mint érdemben helyes döntést a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 27.418/1999. sz.)