adozona.hu
BH 2001.10.463
BH 2001.10.463
A vagyonkezelői kötelesség szándékos megsértéseként nem értékelhető, ezért a hűtlen kezelést nem valósítja meg a polgármester, aki az önkormányzati tulajdon átruházására vonatkozó szerződésben - az önkormányzati képviselő-testület felhatalmazásának hiányában - lemond az elmaradt bérletidíj-tartozásról, ha ez nem volt alkalmas vagyoni hátrány okozására [Btk. 319. § (1) bek., (3) bek. c) pont, Ptk. 72. § (2) bek., 1977. évi VI. tv. 45. §, 1991. évi XXXIII. tv. 3. § (1) bek., 38. §, 52. § (1) bek. e) pont, 33/
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A kerületi bíróság ítéletével a terheltet a különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette miatt ellene emelt vád alól - bűncselekmény hiányában - felmentette.
A másodfokú bíróság az 1998. szeptember 22. napján jogerős végzésével az elsőfokú bíróság ítéletét azzal hagyta helyben, hogy a terheltet az ellene emelt vád alól bebizonyítottság hiányában tekintette felmentettnek.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A terhelt a vádbeli időszakban a főváros egyik kerületi ...
BH 2001.10.463 A vagyonkezelői kötelesség szándékos megsértéseként nem értékelhető, ezért a hűtlen kezelést nem valósítja meg a polgármester, aki az önkormányzati tulajdon átruházására vonatkozó szerződésben - az önkormányzati képviselő-testület felhatalmazásának hiányában - lemond az elmaradt bérletidíj-tartozásról, ha ez nem volt alkalmas vagyoni hátrány okozására [Btk. 319. § (1) bek., (3) bek. c) pont, Ptk. 72. § (2) bek., 1977. évi VI. tv. 45. §, 1991. évi XXXIII. tv. 3. § (1) bek., 38. §, 52. § (1) bek. e) pont, 33/1984. (X. 31.) MT r. 47. § (1) bek.].
A kerületi bíróság ítéletével a terheltet a különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette miatt ellene emelt vád alól - bűncselekmény hiányában - felmentette.A másodfokú bíróság az 1998. szeptember 22. napján jogerős végzésével az elsőfokú bíróság ítéletét azzal hagyta helyben, hogy a terheltet az ellene emelt vád alól bebizonyítottság hiányában tekintette felmentettnek.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A terhelt a vádbeli időszakban a főváros egyik kerületi önkormányzatának a polgármestere volt.
A kerületben levő egyik ingatlan bérlői 1970. óta 14 900 m2 területet béreltek.
Az ingatlankezelő vállalat, illetve jogutódja, a városi üzemeltető vállalat polgári pert indított a 12 000 m2 területet bérlő vállalt mint alperes ellen bérleti díj, víz- és csatornadíj címén fennálló 56 839 500 forint tőketartozás és járulékai megfizetése iránt. 1993. december 16-án a követelés folyamatos aktualizálása folytán a megítélni kért összeg már 119 197 771 forint és annak járulékai volt. Az ügyben jogerős bírósági határozat ez ideig nem született.
A befektetési és tanácsadó K. Kft. 1992. november 11. napján kelt értékbecslése szerint az ingatlan értéke beköltözhető állapotban: 1 098 000 000 forint volt.
Az 1993. október 4-i értékbecslés szerint a bérleti jogra és a bérlő által eszközölt beruházásokra figyelemmel az érték: 556 000 000 forint.
A vállalat által felkért ingatlanforgalmi szakértő 1993. június 16 napján kelt szakvéleménye szerint az ingatlan értéke üres állapotban: 1 068 000 000 forint, míg a bérleti díj és a beruházások figyelembevételével 429 000 000 forint.
1993. július 16. napján a terhelt előszerződést kötött a T. vállalattal az ingatlan eladására. Az előszerződésben foglaltak szerint a vételár 556 millió forint, és "a vételár megfizetésével az eladó kiegyenlítettnek tekinti a vevő és az eladó »kezelője« között polgári peres eljárásban követelt igényt is".
A vagyonátadó bizottság az 1993. július 20. napján kelt határozatával az ingatlant a kerületi önkormányzat tulajdonába adta az 1991. évi XXXIII. törvény 3. §-ának (1) bekezdése alapján.
1993. október 31-én - mivel a végleges szerződés megkötésének az előszerződésben foglalt feltételei még nem teljesültek (az Országos Műemlékvédelmi Hivatal hozzájárulása és az önkormányzat elővásárlási jogáról a lemondás nem történt meg) - a T. vállalat és az önkormányzat adásvételi szerződést kötött 556 000 000 forint vételárral. A szerződés 4. pontja az alábbiakat tartalmazza:
"A szerződő felek kölcsönösen és egybehangzóan kijelentik, hogy a jelen szerződés teljesítésbe menetele közöttük az ingatlannal kapcsolatos minden elszámolási (perben és esetlegesen peren kívül érvényesített) viszonyt megszüntet, a jelen szerződés teljesítésével a szerződő felek összes egymással szembeni követelése végleges kielégítésre kerül."
1993. december 8-án és december 10-én a képviselő-testület az adásvétellel kapcsolatos kérdést (a leendő bérleti díjtartozás, értékbecslés, a pénzügyi feltételek 1994. január 1-jétől várható változása stb.) megvizsgálta, de határozatképesség hiányában döntés nem született.
Az ingatlan elidegenítése tárgyában a képviselő-testület részére készült írásbeli előterjesztésben, illetve az előterjesztés képviselő-testületi tárgyalásakor a terhelt a képviselő-testületet elmulasztotta tájékoztatni a kerületi IKV és a T. vállalat között folyamatban levő per konkrétumairól, az előszerződés, illetve az 1993. október 31-én kelt szerződés megkötésének tényéről, valamint e szerződésekben foglaltakról.
A képviselő-testület 1993. december 15. napján kelt határozatával a fenti ingatlannak a T. vállalat részére történő elidegenítésével és annak végrehajtásával, az adásvételi szerződés aláírásával a terheltet bízta meg.
1993. december 16. napján a terhelt aláírta a végleges adásvételi szerződést, amely azonos tartalmú volt az 1993. október 31. napján kelt szerződéssel, de a vevő teljesítési határidejét 1993. december 28. napjában jelölte meg. A vételárat a vevő a megjelölt napon ki is egyenlítette.
A másodfokú bíróság fenti végzése ellen a legfőbb ügyész nyújtott be felülvizsgálati indítványt, amelyben - a büntető anyagi jogszabály megsértésére hivatkozva - a határozat hatályon kívül helyezését kérte, miután álláspontja szerint az elfogadott tényállás alapulvételével egyértelmű következtetés vonható le a terhelt bűnösségére.
A terhelt és védője a felülvizsgálati indítvány elutasítását kérték.
A Be. 284. §-ának (1) bekezdése folytán az érdemi felülvizsgálat során a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felülvizsgálati indítvány nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint tévesen helyezkedett a másodfokú bíróság arra a jogi álláspontra, hogy a terhelt a vagyonkezelői kötelességének megszegésével az önkormányzatnak vagyoni hátrányt okozott, ám e vagyoni hátrány okozására vonatkozó szándéka nem bizonyított.
Egyetértett ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság azzal a legfőbb ügyészi állásponttal, hogy a másodfokú bíróság a végzésében tévesen azonosította a releváns tények és a bűnösség szempontjából jelentős tudati folyamatok megismerésének az eszközeit; a bűnösség kérdésében nem az irányadó tényállás logikai elemzésével, hanem - helytelenül - a bizonyítékok értékelésével foglalt állást, és így jutott arra az ez okból helytelen következtetésre, hogy a vagyoni hátrány tekintetében a terhelt szándékossága ítéleti bizonyossággal nem állapítható meg.
A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint azonban a másodfokú bíróság e tévedésének az adott esetben nincs jelentősége. A jogerős határozatban megállapított és a felülvizsgálati eljárásban is irányadó történeti tényállásban ugyanis a hűtlen kezelésnek a Btk. 319. §-ának (1) bekezdésében meghatározott törvényi tényállási elemei nem ismerhetőek fel hiánytalanul. Miután pedig a törvényi tényállás a maga teljességében nem valósult meg - pontosabban: az elkövetési magatartás nem valósult meg -, szükségtelen annak vizsgálata, hogy a terheltnek volt-e vagyonihátrány-okozási szándéka vagy sem.
A Legfelsőbb Bíróság a tényállásszerűség hiányára vonatkozó jogi következtetését az irányadó tényállásból a vádbeli időpontban hatályos jogszabályok - és nemcsak a büntető anyagi jogi, hanem a polgári jogi, illetőleg a gazdasági jogi szabályozás területére tartozó rendelkezések - alkalmazásával vezette le. Így a cégnyilvántartási adatok beszerzésének az elmulasztása folytán a tényállás nem tartalmazza a kerületi városüzemeltető vállalat típusára vonatkozó ténymegállapítást. Miután ez a büntetőjogi következtetések szempontjából jelentős kérdés, a Legfelsőbb Bíróság a szóban forgó vállalatot a rendelkezésre álló adatokból kiindulva, a hatályos jogszabályok szerinti típusba sorolta.
Mindezek előre bocsátásával nem vitás a terhelt vagyonkezelői kötelessége az önkormányzati vagyont illetően, és az sem, hogy az önkormányzat és a T. vállalat között 1993. december 16. napján létrejött szerződést a terhelt az önkormányzat képviselő-testületének a kifejezett felhatalmazása nélkül írta alá. Ebből folyóan az vizsgálandó, hogy a felhatalmazás nélküli aláírás a vagyonkezelésből folyó kötelességszegés-e, továbbá az is, hogy az ily módon történt aláírás egyáltalán alkalmas volt-e arra, hogy okozatosan vagyoni hátrányt idézzen elő az önkormányzat vagyonában. Mindez feltételezi egyfelől a szóban forgó szerződési kikötés pontos tartalmának a feltárását, másfelől az önkormányzati vagyon körének a behatárolását, vagyis annak a tisztázását, hogy mi tartozik az önkormányzat és mi az önkormányzati vállalat vagyonába.
A szerződési kikötést értelmezve nyilvánvaló: a "közöttük", illetve "egymással szemben" kitétel arra utal, hogy az aláírt szerződés nem érinti az olyan elszámolási viszonyt, amely nem a T. vállalat és az önkormányzat között, hanem bármelyik szerződő fél és harmadik személy között állott fenn.
Az irányadó tényállásból egyértelmű, hogy az önkormányzat és a T. vállalat között - ez utóbbi részéről az általa bérelt ingatlanra fordított értéknövelő beruházás folytán - elszámolási viszony volt. Ebben az összefüggésben tehát a szerződésben szereplő kikötés értelemszerű és szükséges, minthogy a beruházások értékét az ingatlan vételárának meghatározásánál - a képviselő-testület tudtával és felhatalmazásával - a vonatkozó értékforgalmi szakértői vélemény szerinti összegben már figyelembe vették. A vételár megállapításának tehát szükségszerű folyománya volt az ezzel a beruházással összefüggő elszámolási viszony megszűnése.
A büntetőügyben eldöntendő lényeges kérdés az, hogy a szerződés vonatkoztatható-e a T. vállalat lejárt bérletidíj-tartozásából származó elszámolási viszonyára is, amint azt a másodfokú bíróság végzése valamint a legfőbb ügyészi indítvány állította. Ez akkor lenne megállapítható, ha a bérleti díjakkal való elszámolási viszony a T. vállalat mint bérlő és az önkormányzat között állna fenn. Ebben az esetben lenne a szerződés az elmaradt díjtartozásra vonatkozó lemondásként értékelhető. Elszámolási viszonyról azonban a bérletidíj-tartozásokkal kapcsolatban az önkormányzat és a T. vállalat között csak akkor lehetne szó, ha az előbbit ez a követelés a polgári anyagi jog szabályai alapján megilletné, azaz anyagi jogi legitimációja (kereshetősége) lenne erre a követelésre.
Egyetértett ugyan a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítvány jogértelmezésével, amely szerint: az állami tulajdonnak az 1991. évi XXXIII. tv. alapján történt önkormányzati tulajdonba adásával az új tulajdonosra átszállnak a tulajdon tárgyaival kapcsolatos követelések is. Ebből azonban korántsem lehet - minden egyéb tényező vizsgálata nélkül - arra a jogi helyzetre következtetni, hogy az önkormányzatnak ipso iure követelése támadna az állami tulajdonlás időszakában keletkezett bérletidíj-tartozásra, mint ahogy nem keletkezik automatikusan követelési joga az állami tulajdon megszerzését követően lejárt bérletidíj-tartozásokra sem.
A lejárt bérletidíj-tartozásokra vonatkozó anyagi jogi legitimációt illetően az 1991. évi XXXIII. tv. 52. §-a (1) bekezdésének e) pontja és a 38. §-a; az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvénynek a közüzemi vállalatra vonatkozó 45. §-a és a végrehajtása tárgyában rendelkező 33/1984. (X. 31.) MT rendelet 47. §-a; valamint a Ptk.-nak az egyes jogi személyek vállalataira vonatkozó 70-72. §-a - együttes értelmezéssel - ad megfelelő eligazítást:
Az 1991. évi XXXIII. tv. 52. §-a (1) bekezdésének e) pontja szerint az önkormányzat közüzeme olyan közüzemi célra alapított állami gazdálkodó szerv, amelynek a felügyeletét e törvény hatályba lépésekor az önkormányzat gyakorolja.
A 33/1984. (X. 31.) MT rendelet 47. §-ának (1) bekezdése értelmében közüzemi vállalatok - egyebek mellett - az állami bérlakások és egyéb ingatlanok kezelését és fenntartását ellátó vállalatok.
Az 1991. évi XXXIII. tv. 38. §-a pedig - a Ptk. 72. §-ával teljes összhangban - akként rendelkezik, hogy az önkormányzat a közüzeme működéséhez szükséges - az önkormányzat tulajdonába adott - vagyont a közüzemre bízza. E vagyonnal a közüzem - ha jogszabály másként nem rendelkezik - önállóan (a vállalatra vonatkozó szabályok szerint) gazdálkodik. A közüzemre bízott vagyont az önkormányzat csak a közüzem megszüntetése és átszervezése esetén vonhatja el a közüzemtől.
A Ptk. 72. §-ának (2) bekezdése értelmében a létesítő jogi személy részesedhet a vállalatnak az állami költségvetéssel szemben fennálló kötelezettségek teljesítése után fennmaradó nyereségéből, és a részesedés mértékét a létesítő okirat állapítja meg.
A fenti rendelkezésekből a lejárt bérletidíj-követelésre jogosultságot illetően az alábbi megállapítások tehetőek:
A vállalat (és annak a jogelődje) önkormányzati közüzemi vállalat. Az önkormányzat által történt - az 1991. évi XXXIII. törvényen alapuló - tulajdonszerzés nem változtat a korábbi vállalatnak illetve jogutódjának a közüzemi jellegén, és az önkormányzathoz való viszonyán sem.
A kérdéses ingatlan tulajdonjoga az 1991. évi XXXIII. tv. 3. §-ának rendelkezése folytán a vagyonátadó bizottság jogerős határozatával az önkormányzatra szállt ugyan, ezt azonban az önkormányzat - mint működtetői vagyont - rábízta a közüzemi vállalatra. Olyan jogi helyzet alakult ki tehát, amely szerint az ingatlan felett a tulajdonosi rendelkezés az önkormányzatot illette (a közüzem a rábízott ingatlan tulajdonjogát nem ruházhatja át); a használat, a hasznok szedésének a joga pedig rábízás folytán a közüzemi vállalatot illette meg.
A városüzemeltető vállalat a rábízott működtetői vagyonnal - ellenkező jogszabályi rendelkezés hiányában - önállóan, vállalatszerűen gazdálkodott. Ez a gazdálkodás kiterjedt a bérleti díjak követelésére, beszedésére és behajtására, a befolyt bérleti díjakat azonban nem szolgáltatta ki az ingatlan-tulajdonos önkormányzatnak, és erre jogi kötelezettsége sem volt.
Az önkormányzat a városüzemeltető vállalatra rábízott működtetői vagyont nem vonhatta és nem vonta el. A működtetői vagyonnak (az önkormányzat és a vállalat viszonyában jogellenesnek tekinthető) elvonására a bérletidíjkövetelés mint vagyonrész tekintetében nincs ténybeli adat, ellenkezőleg, az állapítható meg, hogy a városüzemeltető vállalat a T. bérlőtől a lejárt és meg nem fizetett bérleti díjat az önkormányzat és a T. vállalat között létrejött adásvételi szerződést megelőzően és azt követően is perben követelte. Ezt pedig csak akkor tehette, ha az önkormányzat a rábízott ezt a vagyont nem vonta vissza. Az adásvételi szerződés megkötése előtti és utáni bérkövetelés tárgyában indított perben - amelyben eddig jogerős bírói ítélet nem született - az önkormányzat felhívás ellenére sem avatkozott be, noha a követelés mint vagyonrész elvonása esetén ez szükséges és indokolt lett volna.
Az előbbiekben kifejtettek szerint tehát a T. vállalatot terhelő bérletidíj-követelés az anyagi jogi szabályok szerint kizárólag az ingatlankezelő vállalatot, illetve annak jogutódját, a városüzemeltető vállalatot illette meg. Ennél fogva e díjtartozás tekintetében a T. vállalat és az önkormányzat között elszámolási viszony nem volt, amiből pedig az adódik, hogy a díjhátralékra vonatkozó követelés nem tartozott bele az önkormányzat vagyonába. Ez az értelmezés egyébként megfelel a Legfelsőbb Bíróság gazdasági perekben folytatott gyakorlatának [BH 1999/7.-320.számú jogeset].
Mivel az önkormányzatot a kérdéses adásvételi szerződés időpontjában nem illette meg a T. vállalat elmaradt bérletidíj-tartozásaira vonatkozó igény, erről joghatást kiváltó módon nem is mondhatott le.
Mindennek a büntetőjogi konzekvenciája a következő:
A szerződés 4. pontját illetően a képviselő-testület felhatalmazása nélkül a terhelt részéről történt aláírás alkalmatlan volt arra, hogy az önkormányzati vagyonban okozatos következményként vagyoni hátrányt idézzen elő.
Miután az adásvételi szerződés lényeges tartalma - a tulajdon-átruházási akarat, a vételár, a teljesítési határidő - tekintetében a szerződés aláírására a terhelt képviselő-testületi felhatalmazással rendelkezett, ugyanezen szerződés 4. pontjának a fenti értelmezés szerint semmiféle joghatást ki nem váltó aláírása a vagyonkezelői kötelesség megsértésének nem értékelhető. Nyilvánvaló: a vagyonkezelői kötelességek szempontjából az olyan magatartás, amely minden más körülménytől függetlenül, objektíve és abszolute alkalmatlan a kezelt vagyonban bármiféle változás előidézésére, nem fogható fel kötelességszegőként. A szerződés 4. pontja aláírásával ezért a hűtlen kezelés bűncselekményének az elkövetési magatartása nem valósult meg, és az meg sem kezdődött.
A kifejtettek folytán a Legfelsőbb Bíróság - bár az imént pontosított és kiegészített jogi indokolással - az elsőfokú bíróság ítéletének a bűncselekmény hiányában való felmentés szükségességére utaló jogi álláspontjával értett egyet. Értelemszerűen a másodfokú bíróság végzésének a bűncselekmény bebizonyítottságának hiányára hivatkozó álláspontjával nem értett egyet, ám ez okból a másodfokú bíróság határozatát nem helyezhette hatályon kívül. A felmentés tévesen megjelölt jogcíme ugyanis olyan eljárási szabálysértés, amely a Be. 284/A. §-ának (2) bekezdése folytán érdemi felülvizsgálat tárgya nem lehet. Az ilyen eljárási hiba a jogerős határozatban - még ha anyagi jogi tévedés húzódik is meg annak a hátterében - a felülvizsgálati eljárásban nem küszöbölhető ki.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a megtámadott másodfokú határozatot - az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedően - hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Bfv.III.462/1999. sz.)