adozona.hu
BH 2001.2.84
BH 2001.2.84
A munkavállalót a munkaviszony megszűnését követően a volt munkáltató jogos gazdasági érdekeit veszélyeztető magatartástól való tartózkodás kötelezettsége csak erre irányuló megállapodás alapján és legfeljebb három évig terheli. A jogszabály helytálló értelmezése szerint a megállapodás érvényességi feltétele a munkavállaló magatartásának korlátozásához képest megfelelő ellenérték, továbbá a versenytilalom tisztességes, a munkavállaló megélhetését, a szabad piaci versenyt méltánytalanul és túlzottan nem korl
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperesek egyéni vállalkozóként egy üvegkereskedelemmel, üvegmegmunkálással és más üvegezéssel kapcsolatos tevékenységet végző magánvállalkozás vezetői.
Az I. rendű felperes az I. rendű alperest, a II. rendű felperes pedig a II. rendű alperest alkalmazta határozatlan idejű munkaviszonyban üveges munkakörben, a minimálbérnek megfelelő személyi alapbérrel.
A felperesek az alperesekkel kötött munkaszerződésben, illetve annak későbbi módosításában megállapodtak abban, hogy munkáltatói rendkí...
BH 2001.2.84 A munkavállalót a munkaviszony megszűnését követően a volt munkáltató jogos gazdasági érdekeit veszélyeztető magatartástól való tartózkodás kötelezettsége csak erre irányuló megállapodás alapján és legfeljebb három évig terheli. A jogszabály helytálló értelmezése szerint a megállapodás érvényességi feltétele a munkavállaló magatartásának korlátozásához képest megfelelő ellenérték, továbbá a versenytilalom tisztességes, a munkavállaló megélhetését, a szabad piaci versenyt méltánytalanul és túlzottan nem korlátozó feltétel meghatározása. A megállapodásban kikötött versenytilalom nem eredményezhet olyan mérvű korlátozást, amely nem az információk védelmét, a munkáltató gazdasági tevékenysége veszélyeztetésének elkerülését, hanem az adott tevékenység tekintetében széles körben és területen a piaci verseny jelentős korlátozását jelenti [Mt. 3. § (4) bek., 165. § (1) bek., 1996. évi LVII. tv, Ptk. 237. § (1) bek.].
A felperesek egyéni vállalkozóként egy üvegkereskedelemmel, üvegmegmunkálással és más üvegezéssel kapcsolatos tevékenységet végző magánvállalkozás vezetői.Az I. rendű felperes az I. rendű alperest, a II. rendű felperes pedig a II. rendű alperest alkalmazta határozatlan idejű munkaviszonyban üveges munkakörben, a minimálbérnek megfelelő személyi alapbérrel.
A felperesek az alperesekkel kötött munkaszerződésben, illetve annak későbbi módosításában megállapodtak abban, hogy munkáltatói rendkívüli, illetve munkavállalói rendes felmondás esetén a munkaviszonyuk megszűnését követő három éven belül három megyében a felperesek vállalkozásával azonos tevékenységre sem egyéni sem társas vállalkozást nem hoznak létre, ilyenben alkalmazottként, segítő családtagként, megbízási jogviszony keretében munkát nem vállalnak és semmilyen módon nem működnek közre.
A felperesek ezért a kötelezettségvállalásért a havi munkabéren (minimálbéren) felül évente emelkedő összegű: havi 800-1000, illetve 1500 forint ellenértékben és kezdetben havi 1600 forint, majd 2000, illetve 2200 forint étkezési hozzájárulásban részesültek.
Az alperesek 1997. január 1-jétől az alperesekkel kötött megállapodások módosításában a versenytilalmat kiterjesztették a munkáltatónál a kereskedelmi tevékenység és export-import bármilyen lebonyolításában részvétel esetén Magyarország egész területére, továbbá a külkereskedelmi tevékenységgel érintett országokra a munkáltató által forgalmazott termékek (anyagok, gépek) kereskedelme esetén.
Az I. rendű alperes az 1994. február 1-jétől 1998. február 17-ig - a munkaviszonya rendes felmondásával történt megszüntetéséig - összesen 35 000 forint ellenértékben és 80 720 forint étkezési hozzájárulásban, a II. rendű alperes 1995. január 5-től 1997. augusztus 25-ig - a munkaviszonyának a munkáltató által rendkívüli felmondással történt megszüntetéséig - összesen 29 101 forint ellenértékben és 58 201 forint étkezési hozzájárulásban részesült.
A megállapodásban a felek kikötötték, hogy a munkavállalók a szerződés megszegése esetén 10 000 USD-nek a kötelezettségszegés napján esedékes OTP Kereskedelmi Bank valutaeladási forintárfolyamán számított forintellenértékét, valamint a jegybanki alapkamatnak megfelelő kamatát kötelesek megfizetni.
Az I. rendű felperes az I. rendű alperes, a II. rendű felperes a II. rendű alperes ellen benyújtott keresetében 10 000 USD forintellenértékének - 2 137 100 forintnak - és kamatainak megfizetését kérte arra hivatkozva, hogy az alperesek 1998. január 8-án létrehozták a felperesek vállalkozása tevékenységével jórészt megegyező - túlnyomórészt üvegező - tevékenységű bt.-t. A társaság megalakulásával a felperesek megrendelései a bt. székhelyén jelentősen csökkentek.
A munkaügyi bíróság a pereket a Pp. 149. §-ának (2) bekezdése alapján egyesítette, és ítéletével a felperesek keresetének helyt adott. Kötelezte az I. rendű alperest és a II. rendű alperest, hogy fizessenek meg személyenként az I. rendű felperesnek, illetve a II. rendű felperesnek 2 137 100 forintot és annak 1998. január 8-tól a kifizetésig számított évi 20%-os késedelmi kamatát, továbbá 100 000 forint perköltséget.
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a perbeli megállapodások mindenben megfeleltek az Mt. 3. §-a (3) és (4) bekezdésében előírtaknak, sem jogszabályba, sem a jó erkölcsbe nem ütköztek, továbbá az alpereseknek a feltűnő értékkülönbségre hivatkozása sem alapos. A felperesek a havi munkabérük kb. 20%-át kapták meg ellenértékként, ami így megfelelőnek minősül. A megállapodásokban kikötött étkezési hozzájárulást is az Mt. 3. §-ának (4) bekezdése szerinti ellenértékhez tartozónak minősítette, mivel az alperesek korábban ilyenben nem részesültek és a felperesek más munkavállalónak ilyen juttatást nem fizetnek.
A munkaügyi bíróság az így kikötött ellenértéket megfelelő mértékűnek tekintette, és az alperesek által tényszerűen nem vitatott szerződésszegés következményeként a megállapodásokban kikötött összegeknek a Ptk. 359. §-ának (1) bekezdése szerint minősülő általános kártérítésként való megfizetésére kötelezte őket.
Az alperesek fellebbezése alapján eljárt megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és az alperesek által személyenként fizetendő marasztalás összegét 430 000 forintra és ennek kamatára leszállította, az alperesek perköltség fizetésére marasztalását mellőzte, továbbá rendelkezett arról, hogy a felek maguk viselik az elsőfokú eljárási költségeiket. Kötelezte a felpereseket személyenként 102 430 forint elsőfokú eljárási illeték megfizetésére. Ezt meghaladóan a felperesek keresetét elutasította. A felpereseket személyenként 30 000 forint fellebbezési eljárási költség és 102 430 forint fellebbezési eljárási illeték megfizetésére kötelezte.
A másodfokú bíróság vizsgálta a megállapodások érvényességét, és megállapította, hogy alperesi kötelezettségvállalásra nem megfelelő ellenérték fejében került sor, ezért a megállapodások az Mt. 3. §-ának (4) bekezdésébe ütköznek, és a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése értelmében érvénytelenek. Álláspontja szerint a megállapodásokban kikötött 10 000 USD-hez, mint a szerződésszegés jogkövetkezményeként meghatározott összeghez kell az alpereseknek fizetett ellenértéket viszonyítani, ehhez képest az ellenérték aránytalanul alacsony, tehát nem megfelelő.
A megyei bíróság a Ptk. 237. §-ának (2) bekezdése alapján az érvénytelenség okát akként küszöbölte ki, hogy a szerződésszegés következményeként meghatározott 10 000 USD-t 2000 USD-re, illetve annak forintértékére leszállította. Kifejtette, hogy ilyen mértékű jogkövetkezmény mellett a felperesek által nyújtott havi 3000 forint körüli ellenérték már megfelelőnek tekinthető. Álláspontja szerint ez az összeg a szerződésszegés jogkövetkezményeként terheli az alpereseket, függetlenül a kár keletkezésétől, illetve annak mértékétől.
A jogerős ítélet ellen a felperesek felülvizsgálati kérelemmel, az alperesek csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel éltek.
A felperesek a jogerős ítélet "megváltoztatását" és a keresetüknek helyt adó határozat hozatalát kérték. Álláspontjuk szerint az alperesek a Ptk. 236. §-ának (1) bekezdésében előírt egyéves megtámadási határidő elmulasztása miatt eredményesen nem támadhatták a megállapodást a feltűnő értékaránytalanság miatt. A másodfokú bíróság továbbá a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdésébe ütközően mérsékelte a kártérítést, és ennek indokát sem adta.
Az alperesek csatlakozó felülvizsgálati kérelmükben a jogerős ítélet "megváltoztatását" és a marasztalási összeg 35 000 forintra, illetve 29 101 forintra leszállítását kérték az Mt. 3. §-ának (4) bekezdésébe és a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdésébe ütköző érvénytelenség és az ebből következő eredeti állapot helyreállítása miatt.
A felperesek felülvizsgálati kérelme nem alapos, az alperesek csatlakozó felülvizsgálati kérelme alapos.
A felek a többször módosított megállapodásukban kezdetben a munkavállaló rendes felmondása és a munkáltató rendkívüli felmondása, később - az Mt. 3. §-ának (4) bekezdése módosulása folytán - a munkaviszony bármely okú megszűnése esetére, attól számított három évre - kötötték ki a versenytilalmat.
Az Mt. 3. §-ának (4) bekezdése előírja, hogy a munkaviszony megszűnését követően a volt munkáltató jogos gazdasági érdekeit veszélyeztető magatartástól való tartózkodás kötelezettsége a munkavállalót csak ilyen tartalmú megállapodás alapján és legfeljebb három évig terhelheti. A jogszabály helytálló értelmezése szerint a megállapodás érvényességi feltétele a munkavállaló magatartásának korlátozásához képest megfelelő ellenérték, továbbá a versenytilalom tisztességes, a munkavállaló megélhetését, a szabad piaci versenyt méltánytalanul és túlzottan nem korlátozó feltétel meghatározása.
A versenytilalmi szabályokat a tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény fogalmazza meg. Eszerint tilos üzleti titkot tisztességtelen módon megszerezni, felhasználni, illetve jogosulatlanul mással közölni vagy nyilvánosságra hozni. A törvény az üzleti titok védelme szempontjából a munkaviszonyt bizalmi viszonynak minősíti, amelynek keretében a munkavállaló a munkáltató tevékenységét befolyásoló alapvető információk birtokába jut, tehát ezek védelme nemcsak a munkaviszony fennállása alatt, hanem azt követően is szükséges lehet. Ezt a célt szolgálja az Mt. 3. §-ának (4) bekezdésében szabályozott megállapodás.
A kifejtettekből következően a megállapodásban kikötött versenytilalom nem eredményezhet olyan mérvű korlátozást, amely nem az információk védelmét, a munkáltató gazdasági tevékenysége veszélyeztetésének elkerülését, hanem az adott tevékenység tekintetében széles körben és területen a piaci verseny jelentős korlátozását, illetve kizárását jelenti. A felek közötti megállapodás viszont ilyen, ennélfogva ellentétes az Mt. 3. §-ának (3) és (4) bekezdésével és a gazdasági verseny szabadsága követelményével.
Helytállóan állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a kikötött ellenérték megfelelőnek nem minősíthető. A megfelelőséget azonban nemcsak a szerződésszegésért kikötött jogkövetkezményhez, hanem a vállalt korlátozás mértékéhez, időtartamához, terjedelméhez képest is vizsgálni kell. Az ellenértéket a gyakorlat általában a munkaviszony megszűnésekori éves bruttó átlagkereset felében határozza meg annyi évre, ahány évre a versenytilalom szól. Lehetséges az ellenérték havi összegekben való teljesítése, ennek azonban az előbbiek figyelembevételével is megfelelő mértékűnek kell lennie. A perbeli havi ellenértékek ennek a követelménynek nem felelnek meg. Tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a havi munkabér 20%-át kitevő ellenértéket önmagában az összeg vizsgálata nélkül megfelelő mértékűnek minősítette, és figyelmen kívül hagyta a minimálbérhez viszonyítás miatti alacsony összegeket.
Az étkezési hozzájárulás az Mt. 165. §-ának (1) bekezdésében meghatározott olyan juttatás, amelyet a munkaviszony keretében a munkáltató a munkabéren felül természetben vagy pénzben biztosít, ezért az Mt. 3. §-ának (4) bekezdése szerinti versenytilalmi megállapodásban kikötött ellenértékhez tartozónak rendeltetése szerint nem minősülhet.
Mindezek következményeként a perbeli megállapodások az Mt. 3. §-ának (4) bekezdésébe ütköznek, ennélfogva érvénytelenek, a felpereseknek a megállapodás szerinti igénye tehát jogalap nélküli.
Téves álláspontra helyezkedett a másodfokú bíróság, amikor a nem megfelelőnek minősített ellenérték miatti érvénytelenséget a szerződésszegésért kikötött jogkövetkezménynek - mint általános kártérítésnek a mérlegeléssel való leszállításával kívánta megszüntetni. Az érvénytelenség oka ugyanis a Ptk. 237. §-ának (2) bekezdése alkalmazásával az adott esetben nem szüntethető meg.
Az Mt. 3. §-ának (4) bekezdése értelmében a perbeli megállapodásokra a polgári jog szabályai az irányadóak. A Ptk. 237. §-ának (1) bekezdése előírja, hogy érvénytelen szerződés esetében a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani.
A per adataiból megállapítható, hogy az ellenértéknek nem minősülő étkezési hozzájáruláson felül a teljes időszak alatt, összesen az I. rendű alperes 35 000 forintban, a II. rendű alperes 29 101 forintban részesült a perbeli megállapodások alapján.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a megyei bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperesek keresetének részben helyt adva kötelezte az I. rendű alperest 35 000 forint, a II. rendű alperest pedig 29 101 forint megfizetésére.
A nagyobbrészt pervesztes felpereseket a Pp. 81. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte az együttes első, másodfokú és felülvizsgálati eljárási költség, valamint a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 3. §-ának (3) bekezdése alapján az együttes első, másodfokú és felülvizsgálati eljárási illeték megfizetésére. (Legf. Bír. Mfv.I.11.056/1998. sz.)
Bírósági jogesetek
BH 2007.1.26 A munkáltató jogos gazdasági érdekének sérelme akkor is megvalósulhat, ha a munkavállaló olyan cégnél helyezkedik el, amely azonos jellegű, de eltérő típusú terméket forgalmaz [Mt. 3. § (5) bekezdés].
