adozona.hu
BH 1996.10.546
BH 1996.10.546
I. A váltóinformációs rendszerbe bekapcsolódott pénzintézet, ha kifizeti a váltó kiállítója helyett annak tartozását, közbenjárónak minősül, és megszerzi a váltóból eredő jogokat [1/1965. (I. 24.]. IM r. (Vár.) 55. § (2) bek., 59. § (1) bek., 63. § (1) bek.]. II. A perújítási kérelem - tiltó rendelkezés hiányában - a tárgyalás során is változtatható, a bíróságnak azonban újból vizsgálnia kell, hogy a perújítás megengedhető-e, például az nem késett-e el [Pp. 260. § (1) bek., 266. § (2) bek.]. III. A perújítá
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 1992. május 1-jétől csatlakozott a bankok között már működő váltóinformációs rendszerhez, ami azzal járt, hogy a rendszerbe bekapcsolódó pénzintézetek számára a saját számlavezetési körbe tartozó ügyfelekről az általuk kiállított váltók leszámítolását megelőzően banki információt köteles nyújtani arra nézve, hogy a megkereső bank milyen kockázatot vállal a kérdéses váltó leszámítolásával. Amennyiben a bank "a váltó jó" információt ad, és a leszámítolt váltót lejáratkor a kiállító s...
BH 1996.10.546 I. A váltóinformációs rendszerbe bekapcsolódott pénzintézet, ha kifizeti a váltó kiállítója helyett annak tartozását, közbenjárónak minősül, és megszerzi a váltóból eredő jogokat [1/1965. (I. 24.) IM r. (Vár.) 55. § (2) bek., 59. § (1) bek., 63. § (1) bek.].
II. A perújítási kérelem - tiltó rendelkezés hiányában - a tárgyalás során is változtatható, a bíróságnak azonban újból vizsgálnia kell, hogy a perújítás megengedhető-e, például az nem késett-e el [Pp. 260. § (1) bek., 266. § (2) bek.].
III. A perújítási kérelemnek a megengedhetőség körében történő elutasítása esetén az eljárás illetékmentes [1990. évi XCIII. tv. 57. § (1) bek. a) pont].
A felperes 1992. május 1-jétől csatlakozott a bankok között már működő váltóinformációs rendszerhez, ami azzal járt, hogy a rendszerbe bekapcsolódó pénzintézetek számára a saját számlavezetési körbe tartozó ügyfelekről az általuk kiállított váltók leszámítolását megelőzően banki információt köteles nyújtani arra nézve, hogy a megkereső bank milyen kockázatot vállal a kérdéses váltó leszámítolásával. Amennyiben a bank "a váltó jó" információt ad, és a leszámítolt váltót lejáratkor a kiállító számlájáról fedezethiány miatt nem lehet kiegyenlíteni, a váltó kiállítóját az információt adó banknak olyan helyzetbe kell hoznia hogy a lejáratot követő két nap alatt teljesíteni tudjon. A felperessel bankszámla-szerződéses jogviszonyban álló alperes 1992. június 29-én egy 5 000 000 Ft követelést tartalmazó, 1992. szeptember 28-ai lejáratú, az M. Bank Rt. k.-i fiókjához telepített forgatható saját váltót állított ki a P. Mezőgazdasági Szolgáltató és Kereskedelmi Kft. javára. A rendelvényes ajánlatot tett az M. T. Bank Rt. sz.-i fiókjának a perbeli váltó leszámítolására. A bank a felperes által adott "a váltó jó" banki információra figyelemmel a vételi ajánlatot elfogadta, a váltót leszámítolta, majd azt lejáratkor a telepesnél fizetés végett benyújtotta. A fizetés fedezetlenség okából történő elmaradását a telepes az 1992. október 1-jén felvett óvást pótló banki nyilatkozattal igazolta. A felperes a váltótartozást az általa adott információ következtében a saját pénzeszközei terhére a leszámítoló M. T. Bank Rt. részére kifizette.Az elsőfokú bíróság az 1993. március 25-én kelt és 1993. április 24-én jogerőre emelkedett - a rendelkező részében végzéssel kijavított - ítéletében a részteljesítések számbavétele után még fennmaradó 4 446 170 Ft váltótartozás, ebből 4 432 700 Ft-nak 1993. március 1-jétől járó évi 6% váltókamata és 341 000 Ft perköltség megfizetésére kötelezte az alperest. Megállapította, hogy a leszámítolást végző bank megszerezte a váltóból eredő jogosultságokat, ezáltal a fizetés elmaradása miatt a kiállítóval és forgatóval mint egyetemleges kötelezettekkel szemben érvényesíthette a váltóból eredő követeléseit. Az alperes tevékenységét az 1/1965. (I. 24.) IM rendelet (a továbbiakban: Vár.) 55. §-ának (2) bekezdése, valamint az 59. §-ának (1) bekezdése szerint közbenjárásnak minősítette. A felperes mint közbenjáró a Vár. 63. §-ának (1) bekezdése értelmében a váltó kifizetésével megszerezte a váltóból eredő jogokat, ezáltal a követelését a kiállítóval szemben jogszerűen érvényesítette.
Az elsőfokú bíróság alaptalannak ítélte az alperes azon védekezését, amely szerint nála vezetőváltozás történt, és az új vezetésnek a váltó kiállításáról nem volt tudomása. Álláspontja szerint ennek az ügy mikénti elbírálása szempontjából nincs jogi relevanciája. Ezen túlmenően úgy ítélte meg, hogy az alperes olyan - az alapügylettel kapcsolatos - kifogásokat adott elő, amelyek sem a váltó leszámítolását végző M. T. Bank Rt., sem a felperes mint közbenjáró váltóból eredő követelésével szemben alappal nem érvényesíthető. Az ítélet fellebbezés hiányában 1993. április 24-én jogerőre emelkedett.
Az alperes az 1993. október 14-én benyújtott perújítási kérelmében az elsőfokú bíróság jogerős ítéletének hatályon kívül helyezését, a felperes keresetének elutasítását és a felperes költségekben való marasztalását kérte. A perújítás alapját képező új tényként jelölte meg, hogy az alperes által kiállított, majd az M. T. Bank Rt. által leszámítolt váltót az alperes k.-i fiókja "váltó jó" információval látta el, amely információt a felperes k.-i fiókja csak akkor adhatta volna ki, ha a váltót kezesként aláírja. Tekintve, hogy a felperes a váltó kifizetéséért kezességet nem vállalt, azt nem lett volna szabad leszámítolásra javasolnia. A felperes javaslata tette lehetővé, hogy a váltó leszámítolása megtörtént, ezáltal az alperesnek az új váltóbirtokossal szemben már nem állt módjában azokat a kifogásokat felhozni a fizetési kötelezettséggel szemben, amelyeket a rendelvényessel mint az alapügylet jogosultjával szemben felhozhatott volna. Amennyiben ezeket a kifogásait érvényesíthette volna, úgy ez a váltótartozás kifizetése alóli mentesülését eredményezi.
A perújító alperes az 1993. november 23-án tartott tárgyaláson módosította a perújítási kérelmét, ez alkalommal az alperes képviselője további új tényként jelölte meg, hogy a perbeli váltót a szövetkezet korábbi elnöke és főkönyvelője írta alá, az új vezetésnek a váltó aláírásáról tudomása nem volt, és az 1992. szeptember 18. napján tartott vagyonmegosztó közgyűlésen sem került szóba, hogy ilyen összegű váltótartozása állna fenn a szövetkezetnek. Ez a tartozás, amennyiben ténylegesen fennáll, nem kizárólag az alperest, hanem a szövetkezetből kivált személyeket, többek között a szövetkezet volt elnökét is terhelik, ezért a váltó alapján fennálló tartozást is kötelesek a kivitt vagyon arányában viselni.
Az elsőfokú bíróság az 1993. november 23-án kelt végzésében a perújítási kérelmet mint tárgyalásra alkalmatlant a megengedhetőség körében elutasította. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az államnak az illetékhivatal felhívására 265 962 Ft első fokú eljárási illetéket és a felperesnek ügyvédje kezéhez 80 000 Ft munkadíjat. Végzésének indokolásában megállapította, hogy nem állnak fenn a perújításnak a Pp. 260. §-ának (1) bekezdésében írt feltételei. Azok a körülmények, hogy a perbeli váltó leszámítolására mikor, milyen feltételek mellett került sor, továbbá hogy milyen körülmények között adott információt a felperes az M. T. Bank Rt. részére, és hogy mi volt az általa adott információ tartalma, az elsőfokú bíróság által ismert volt. Az erre vonatkozó tényeket ítéletében elbírálta, és ezek ismeretében jutott arra a következtetésre, hogy az alperes köteles a felperesnek a helyette kifizetett váltótartozást és járulékait megfizetni. Az alperes által előadottak tehát nem olyan új tények, amelyek az általa benyújtott perújítási kérelem megalapozására alkalmasak lennének. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a szövetkezet átalakulásának és a vezetőváltásnak sincs kihatása az alperes fizetési kötelezettségére. Az átalakulás kapcsán jogutódlás következett be, azt az alperes sem tette vita tárgyává, hogy ő a korábbi szövetkezet jogutódja, a jogutód viszont a szövetkezet korábbi tartozásaiért köteles helytállni. Amennyiben ennek egyéb feltételei fennállnak, a követelést vagy annak valamely részét a kivált személyekre átháríthatja. Megállapította, hogy az alperes részben olyan tényeket adott elő a perújítási kérelmében, amelyek már az alapeljárásban is ismertek voltak és elbírálásra kerültek, részben olyanokat, amelyek ugyan újnak tekinthetők, de rá kedvezőbb határozatot elbírálásuk esetében sem eredményeztek volna. Mindezekre figyelemmel az alperes perújítási kérelmét a megengedhetőség körében elutasította. A végzés ellen a perújító alperes fellebbezett, amelyben az elsőfokú bíróság végzésének megváltoztatását, a perújítási kérelme érdemi tárgyalásának elrendelését kérte. Fellebbezésében megismételte az alapeljárásban elmondottakat. A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság végzésének helybenhagyását kérte. Állította, hogy az alperesnek korábban is tudomása volt a váltótartozásról, egyben csatolta az 1993. április 30-án kelt - az alperes által készített csődegyezségre szóló meghívóhoz csatolt egyezségi javaslatot, amelynek az 1. számú melléklete 2. pontjában, valamint a 4. számú mellékletében is feltüntette a perbeli váltó alapján még fennálló tartozást, és annak kiegyenlítésére, valamint biztosítására egyezséget is kötött. A fellebbezés nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával. A Pp. 260. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint a jogerős ítélet ellen perújításnak van helye, ha a fél olyan tényre vagy bizonyítékra hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált el, feltéve hogy az - elbírálása esetén - reá kedvezőbb határozatot eredményezhetett volna. A perújítási kérelem előterjesztésének határideje a Pp. 261. §-ának (1) bekezdése szerint 6 hónap, amely határidőt a megtámadott ítélet jogerőre emelkedésétől, ha pedig a perújítás okáról a fél csak később szerzett tudomást, vagy csak később jutott abba a helyzetbe, hogy perújítással élhessen, ettől az időponttól kell számítani. A Pp. 266. §-ának (1) bekezdése a bíróság kötelességévé teszi, hogy a perújítás törvényi előfeltételeinek fennállását hivatalból vizsgálja. Az előfeltételeket a Pp. 260-262. §-ai tartalmazzák. Ehhez képest a bíróságnak többek között vizsgálnia kell, hogy a perújítási kérelmet a fél a törvényben megjelölt okok valamelyikére alapítottan terjesztette-e elő, valamint hogy a perújítási határidőt megtartotta-e.
Az iratokból megállapítható, hogy a perújítással támadott első fokú ítélet 1993. április 24-én emelkedett jogerőre, ezért az alperes 1993. október 14-én előterjesztett perújítási kérelme a Pp. 261. §-ának (1) bekezdésében írt 6 hónapos határidőn belül érkezett az elsőfokú bírósághoz. A kérelmet azonban a perújító alperes képviselője az 1993. november 23. napján tartott tárgyaláson megváltoztatta, és a korábbi benyújtott perújítási kérelmében nem szereplő új tényeket is előadott. Az állandósult bírósági gyakorlat szerint (pl. Pp. Kommentár 2. kötet 1234. o.) a Pp. nem tartalmaz külön rendelkezést arra vonatkozóan, hogy a fél a perújítási kérelmet a tárgyalás során megváltoztathatja-e. Tiltó rendelkezés hiányában a kérelem megváltoztatását nem lehet kizárni, ez esetben azonban a bíróság köteles a kérelem megváltoztatása után nyomban ismét vizsgálni, hogy a perújítás előfeltételei a megváltoztatott kérelem vonatkozásában fennállnak-e. Ha a megváltoztatott kérelmet illetően a perújítás előfeltételei nem állnak fenn, a kérelem érdemi tárgyalására nem kerülhet sor. Az alperes a perújítási kérelmének módosítását az 1993. november 23-án tartott tárgyaláson - közel egy hónappal a perújítás előterjesztésére nyitva álló határidő lejártát követően - terjesztette elő, ezért a szövetkezet vezetésében bekövetkezett változásra, a vagyonmegosztó közgyűlésen történtekre, valamint a szövetkezetből kivált személyek váltótartozásért való felelősségére alapított kérelem tárgyalására csak az esetben kerülhetne sor, ha az alperes bizonyítaná, vagy legalábbis valószínűsítené, hogy ezek a körülmények csak később jutottak tudomására, és a tudomásra jutástól a perújítási kérelem megváltoztatásáig hat hónap még nem telt el. Arra, hogy a perújítás alapjául szolgáló tények csak a kérelem megváltoztatását megelőző hat hónapon belül jutott a tudomására, az alperes maga sem hivatkozott, de ennek ellentmondanak a per egyéb adatai is.
A felperes a fellebbezési ellenkérelméhez csatolta az alperes által a csődegyezségi tárgyalásra szóló, 1993. április 30-án kelt meghívót, amelynek 1. és 4. számú melléklete tartalmazza a perbeli követelést mint kizárólag az alperes tartozását, vállalva annak meghatározott időpontokban történő kiegyenlítését, valamint jelzálogjoggal történő biztosítását. Arról tehát, hogy a tartozás kiegyenlítését kizárólag tőle követelte a felperes, továbbá hogy a korábban tartott vagyonmegosztó közgyűlésen e tartozás nem került szóba, az alperesnek legkésőbb 1993. április 30-án tudomása volt, az ezzel kapcsolatos perújítási kérelmét legkésőbb 1993. október 30-áig terjeszthette volna elő. A 6 hónapos határidőt az alperes elmulasztotta, ezért a módosított perújítási kérelmét a Pp. 266. §-ának (2) bekezdése szerint mint érdemi tárgyalásra alkalmatlant, elkésettség okából kellett elutasítani.
Súlytalan az alperes képviselőjének e körben arra történő hivatkozása, hogy a tértivevényben írtakkal ellentétben az elsőfokú bíróság ítéletét csak 1993. április 22-én kapta kézhez. Amennyiben az általa előadottak elfogadhatók lennének is, és ezáltal az ítélet jogereje csak 1993. május 7-én (a 15 napos fellebbezési határidő lejárta után) állt volna be, a perújítási kérelmet, illetőleg annak módosítását az esetben is legkésőbb 1993. november 7-éig be kellett volna nyújtania. A november 23-án benyújtott módosítás a fentiekhez képest is elkésett.
Alaptalanul sérelmezte az alperes az eredeti - határidőn belül érkezett - perújítási kérelmének elutasítását is. Helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a váltó kiállításának és leszámítolásának körülményei, a feleknek az ezekkel kapcsolatban kifejtett tevékenysége az első fokú eljárásban teljes egészében tisztázást nyert, azokat az elsőfokú bíróság elbírálta, ezért ezek perújítás alapját már nem képezhetik. Nem tévedett ezért az elsőfokú bíróság, amikor az alperes ezekkel kapcsolatban előterjesztett perújítási kérelmét a Pp. 266. §-a (2) bekezdésének második fordulata szerint a megengedhetőség körében elutasította. A fellebbezés kapcsán csupán rámutat a Legfelsőbb Bíróság, hogy a perújítási kérelemben nem elégséges olyan új tényre vagy bizonyítékra hivatkozni, amelyet az elsőfokú bíróság nem bírált el, hanem ennek a ténynek vagy bizonyítéknak emellett olyannak kell lennie, amely - elbírálása esetén - a félre kedvezőbb határozat hozatalát eredményezhette volna. Az alperes által előadottak azonban reá kedvezőbb határozatot nem eredményezhettek. Az iratokból megállapítható, hogy az alperes a perbeli váltót vételár kiegyenlítéseként állította ki a kedvezményezett javára vagy rendeletére. Ez utóbbi kitétel azt jelenti, hogy a kedvezményezettnek jogában áll a váltót forgatni, illetőleg azt valamely pénzintézettel leszámítoltatni. A Vár. 47. §-ának (1) bekezdése szerint lejáratkor a váltóban foglalt követelést - fizetésre történő bemutatás esetén - köteles a váltó kiállítója a Vár. 16. §-ának (1) bekezdése szerinti jogszerű váltóbirtokosnak kifizetni. A fizetési kötelezettség fennállása szempontjából teljességgel közömbös, hogy a követelés jogosultja az a személy, akinek javára a váltót kiállították, avagy a váltó későbbi jogszerű birtokosa, a váltó kifizetéséért annak kiállítója mindenképpen felelős, forgatás esetén csupán az a kérdés, hogy kinek a részére kell a fizetést teljesítenie. Önmagában tehát az a körülmény, hogy a váltót a rendelvényes forgatta, illetőleg leszámítoltatta, az alperes fizetési kötelezettségét nem befolyásolja, ezért ez a körülmény perújítás alapját nem képezheti.
Nem kétséges, hogy a Vár. 17. §-ában foglalt rendelkezések nem zárják ki azt, hogy amennyiben a váltójogviszonyban a váltó kiállításának alapjául szolgáló jogviszony jogosultja és kötelezettje kerülnek szembe egymással, úgy a váltó kötelezettje a jogosulttal szemben az alapügyletből származó kifogásait előterjeszthesse, míg a váltó forgatása esetében - a váltó későbbi jogszerű birtokosaival szemben - ez a jog már nem illeti meg. Alaptalanul hivatkozik azonban az alperes arra, hogy a váltó forgatására (leszámítolására) a felperes által adott téves minősítés következtében kerülhetett sor. A leszámítolás a váltónak a benne foglalt követelés diszkontálása után fennmaradó része ellenében történő értékesítése. A váltó ilyen módon történő eladásának nem előfeltétele az, hogy a megvásárlásával felmerülő kockázat mértékéről bárkinek bármely pénzintézet tájékoztatást adjon. Az, hogy egyes pénzintézetek a saját biztonságuk érdekében ilyen jellegű információkat szereznek be, nem zárják ki annak lehetőségét, hogy a jogszerű váltóbirtokos a váltót forgathassa, a váltójogszabályban meghatározott módon felhasználhassa vagy értékesíthesse. A felperes által adott és az alperes által sérelmezett minősítés kizárólag azt befolyásolta, hogy a váltót mely pénzintézet vásárolja meg, azt azonban, hogy a váltó forgatható, felhasználható és értékesíthető volt, nem befolyásolta. A váltó kiállítójának a Vár. 11. §-ának (2) bekezdése szerint jogi lehetősége volt a váltón alkalmazott megjelöléssel annak forgatását kizárni, annak azonban kicsi a valószínűsége, hogy ilyen kikötés mellett a rendelvényes azt teljesítés gyanánt elfogadta volna. Ehhez képest az alperes által előadott tények reá nézve kedvezőbb döntést elbírálásuk esetében sem eredményezhettek volna, ezért nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a perújítási kérelmet a megengedhetőség körében elutasította.
Az elsőfokú bíróság a kérelmet elutasító végzésében 265 962 Ft első fokú eljárási illeték utólagos megfizetésére kötelezte az alperest. Tekintve, hogy az elsőfokú bíróság az alperes perújítási kérelmét mint érdemi tárgyalásra alkalmatlant a megengedhetőség körében utasította el, az eljárás az 1993. évi LXXV. törvénnyel módosított - illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 57. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint illetékmentes, ezért az alperes illetékfizetésre való kötelezésére nem volt törvényes lehetőség.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 259. §-a alapján alkalmazandó 253. §-ának (2) bekezdése szerint azzal hagyta helyben, hogy az alperes illeték fizetésére való kötelezését mellőzte. (Legf. Bír. Gf. I. 30.025/1994. sz.)