adozona.hu
BH 1993.1.64
BH 1993.1.64
A munkavállalót a jogellenes felmondás megállapítása esetében is elhelyezkedési (kárenyhítési) kötelezettség terheli. Az ilyen felmondással összefüggő anyagi hátrány csökkentésének vagy teljes elhárításának módjaként figyelembe kell venni a munkavállalónak azt a tevékenységét is, amelyet a munkáltató akaratával egyezően vele, egy közös gazdálkodó szervezet létrejötte érdekében fejtett ki [MK 15. sz.].
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az alperessel 1984. augusztus 1-jétől munkaviszonyban álló felperes 1989. október 1-jétől a b-i üzemegység igazgatója volt. Az alperes 1991. február 1-jén felmentette az üzemegység igazgatói munkaköréből. Ezt azzal indokolta, hogy az irányítása alatt az üzemegység veszteségesen működött. Eredményt célzó javaslatokat, a hatékonyabb működést elősegítő intézkedéseket nem tett. "Magánvállalkozása kialakítására fordított ideje az üzemegység gazdálkodását károsan befolyásolta." Szóban közölte a fel...
A munkaügyi döntőbizottság határozatával elutasította a felperesnek a munkaviszonya helyreállítására irányuló kérelmét. Indokolása szerint a felmondás jogszerű volt, a jogorvoslati szerv nem vizsgálhatja az átszervezés célszerűségét.
A felperes keresetlevelében kérte a felmondás hatálytalanítását, elmaradt munkabérének 1991. augusztus 1-jétől az ítélethozatalig terjedő időre történő megtérítését, munkakönyvében a munkaviszony megszűnése napjaként az ítélethozatal napjának feltüntetését, valamint végkielégítés megállapítását. A munkaviszonya helyreállítását nem kérte. Előadta, hogy az alperes az üzemegység önállósodási elképzelései helyett az üzemegység működési területén gazdasági társaság létrehozására törekedett. E társaság szervezése közben mondták fel a munkaviszonyát.
A munkaügyi bíróság ítéletével mind a felperes felmentésére vonatkozó döntést, mind a felmondást hatályon kívül helyezte, a felperes munkaviszonyát - üzemegység-igazgató munkakörben - 1992. május 21-ig helyreállította, és elrendelte, hogy az alperes e nappal "munkaviszonya megszűnt" bejegyzéssel adja ki a munkakönyvét. Kötelezte az alperest bruttó 224 266 Ft munkabér és ennek 1992. január 1-jétől a kifizetésig számított 20% kamata megfizetésére. Ezt meghaladóan elutasította a felperes keresetét. Az ítélet indokolásának lényege szerint az alperes igazi szándéka nem a felperesnek más munkakörben történő továbbfoglalkoztatására, hanem a munkaviszonya megszüntetésére irányult. Sem a munkakörből való felmentése, sem a munkaviszonyának felmondása nem felelt meg a Mt. vonatkozó szabályainak. A felmondás indokolásának nemcsak valónak, hanem a felperes magatartását és munkavégzését tekintve, okszerűnek kell lennie.
A perben eljárt igazságügyi könyvszakértő ugyan nem vizsgálta meg teljeskörűen a felperes valamennyi intézkedését, nem bizonyosodott be azonban, hogy a felperes a veszteség tényét passzívan szemlélte volna.
Minthogy a felperes munkaviszonyát az Mt. V. 29. §-ának (3) bekezdése alapján kell megszűntnek tekinteni, a munkaviszonya az ítélethozatal napjával szűnt meg. Ehhez képest a munkakönyvében a "munkaviszonya megszűnt" bejegyzést kell feltüntetni. Az átlagkereset megtérítésének kötelezettségét az Mt. V. 29. §-ának (1) bekezdése írja elő.
A végkielégítés megfizetésére irányuló kereseti kérelem azért megalapozatlan, mert az Mt. módosításáról rendelkező 1991. évi XLVIII. törvény 2. §-a értelmében végkielégítés annak a dolgozónak jár, akinek a munkaviszonya a munkáltató felmondása vagy jogutód nélküli megszűnése következtében szűnt meg. Miután a felperes munkaviszonya az Mt. V. 29. §-ának (3) bekezdésében foglalt szabály szerint szűnt meg, ezt úgy kell tekinteni, mintha a felek között a munkaviszony megszüntetése vonatkozásában közös megegyezés jött volna létre.
Az ítéletnek az elmaradt munkabér és a végkielégítés vonatkozásában hozott rendelkezése ellen előterjesztett törvényességi óvás alapos.
Helytállóan hivatkozik a törvényességi óvás a Legfelsőbb Bíróság MK 15. számú állásfoglalására, amely szerint a dolgozó munkaviszonya helyreállítására irányuló kérelmének a döntőbizottság által történt elutasítása után köteles - keresetveszteségének elhárítása vagy csökkentése érdekében - elhelyezkedése végett a szükséges és arra alkalmas intézkedéseket megtenni. A felperesnek a munkaviszonya helyreállítására irányuló kérelmét a munkaügyi döntőbizottság 1991. február 28-án elutasította. A munkaviszonyának megszűnéséig - 1991. július 31-ig - megkapta a munkabérét. Kárenyhítési kötelezettség tehát 1991. augusztus 1-jétől 1992. május 21-ig, az ítélethozatal napjáig terhelte. A bíróság azonban nem tisztázta, hogy a keresetvesztesége elhárítása vagy csökkentése érdekében megtette-e a szükséges intézkedéseket, annál kevésbé, mert adat merült fel arra, hogy a felperes az alperes tudta és akarategyeződése mellett az alperessel közös gazdálkodó szervezetet kívánt létrehozni. Ennek megvalósulása érdekében - a Legfelsőbb Bíróság előtt tett előadása szerint - számos olyan, a szervezet létrejöttéhez szükséges tevékenységet kellett végeznie, ami mindkét fél anyagi előnyét szolgálta volna. Amennyiben a felperes ezt az alperessel közös elhatározáson alapuló tevékenységét - az alperes akaratával egyezően, a közös gazdálkodó szervezet létrejötte érdekében - a döntőbizottság határozatát követően is - a célkitűzést illetően - intenzíven folytatta, eleget tett kárenyhítési kötelezettségének, miután a jogellenes felmondással összefüggő anyagi hátrány csökkentésének vagy teljes elhárításának formái a legkülönbözőbbek lehetnek. Más kérdés, hogyha a közösen elhatározott célkitűzés valamely oknál fogva meghiúsult.
A felperesnek a végkielégítés megfizetése iránt előterjesztett igényét a bíróság annak mellőzésével utasította el, hogy beszerezte volna a felmondás idején hatályos kollektív szerződést annak megállapítása érdekében, hogy tartalmazott-e erre vonatkozó, a törvénytől eltérő, a dolgozóra kedvezőbb rendelkezést. Amennyiben a kollektív szerződés e kérdést nem szabályozta, valóban az ítéletben hivatkozott és 1991. október 19-én hatályba lépett 1991. évi XLVIII. törvény rendelkezései az irányadók, amelyek szerint a felperest végkielégítés nem illeti meg, minthogy a felperes a munkaviszonya - az ítélettel hatálytalanított felmondás ellenére - az Mt. V. 29. §-ának (3) bekezdésére figyelemmel közös megegyezéssel szűnt meg. Azt tehát, hogy a felperest megilleti-e végkielégítés, csak a felmondás idején hatályos kollektív szerződés szabályának ismerete után lehet eldönteni.
A Legfelsőbb Bíróság e körben csak megjegyzi, hogy a felperes a Legfelsőbb Bíróság előtt folyt tárgyaláson kijelentette: az esetleges új eljárás során nem kívánja a végkielégítés vonatkozásában a keresetét fenntartani.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a munkaügyi bíróság ítéletének az elmaradt munkabért megítélő és a felperes végkielégítésére irányuló keresetét elutasító rendelkezését hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot e körben új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (M. törv. II. 10 223/1992. sz.)