adozona.hu
BH+ 2003.8.383
BH+ 2003.8.383
I. A felszámolás kezdő időpontját megelőzően keletkezett követeléseket az adóhatóság az adóigazgatási eljárás keretében nem hajthatja be. Csak a felszámolási eljárásban hitelezőként érvényesítheti. A felszámolási eljárásban a már lejárt követelések tekintetében az adóhatóságot hatósági jogosítványok nem illetik meg [Ptk. 328. §, 329. § (1) bek., 1990. évi XCI. tv. (Art.) 6. § (2) bek., 9. § (3) bek., 23. § (3) bek. g) pont, 49. § (1) bek., 1991. évi IL. tv. (Cstv.) 80. §, 2002. évi LXV. tv. 2. § (8) bek., 5
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A Cs. Rt. ellen 1997. január 31-ei kezdő időponttal felszámolási eljárás indult. Az I. r. alperes nyilvánosságra hozta, hogy a Cs.-val szemben adótartozás címén 2 232 793 843 Ft követelése áll fenn, amelyből a felszámoló az 1991. évi IL. törvény (Cstv.) 57. §-ának (1) bekezdése szerint 1 381 803 109 Ft-ot "E", 851 690 734 Ft-ot pedig "G" kategóriában besoroltan igazolt vissza, továbbá, hogy a fenti követelését nyilvános árversenyeztetés útján értékesíti. A versenyeztetés eredményeként az enge...
BH+ 2003.8.383 I. A felszámolás kezdő időpontját megelőzően keletkezett követeléseket az adóhatóság az adóigazgatási eljárás keretében nem hajthatja be. Csak a felszámolási eljárásban hitelezőként érvényesítheti. A felszámolási eljárásban a már lejárt követelések tekintetében az adóhatóságot hatósági jogosítványok nem illetik meg [Ptk. 328. §, 329. § (1) bek., 1990. évi XCI. tv. (Art.) 6. § (2) bek., 9. § (3) bek., 23. § (3) bek. g) pont, 49. § (1) bek., 1991. évi IL. tv. (Cstv.) 80. §, 2002. évi LXV. tv. 2. § (8) bek., 55/1991. (IV. 11.) Korm. r.].
II. Engedményezési szerződés jóerkölcsbe ütközésének vizsgálata során irányadó szempontok [Ptk. 200. § (2) bek., 328. §, 329. § (1) bek., 1990. évi XCI. tv. (Art.) 25. § (2) bek., 26. § (1) bek., 1992. évi XXXVIII. tv. (továbbiakban: Aht.) 108. § (2) bek., 1995. évi XXXIX. tv. 23. § (4) bek.].
III. Ítélt dolog megállapítása körében irányadó szempontok [Pp. 128. §, 130. § (1) bek. d) pont, 157. § a) pont, 228. §, 229. § (1) bek., Ptké. 36/A. §].
A Cs. Rt. ellen 1997. január 31-ei kezdő időponttal felszámolási eljárás indult. Az I. r. alperes nyilvánosságra hozta, hogy a Cs.-val szemben adótartozás címén 2 232 793 843 Ft követelése áll fenn, amelyből a felszámoló az 1991. évi IL. törvény (Cstv.) 57. §-ának (1) bekezdése szerint 1 381 803 109 Ft-ot "E", 851 690 734 Ft-ot pedig "G" kategóriában besoroltan igazolt vissza, továbbá, hogy a fenti követelését nyilvános árversenyeztetés útján értékesíti. A versenyeztetés eredményeként az engedményezési szerződést 1998. május 5-én a II. r. alperessel kötötte meg.A II. r. alperes pert indított a jelen per felperese ellen, amelyben annak megállapítását kérte, hogy a felperes mint a Cs. Rt. alaptőkéjének 75%-át meghaladó részvénycsomag tulajdonosa, az 1988. évi VI. törvény (Gt.) 328. §-ának (2) bekezdésében írt konszernjogi szabályok szerint felel a Cs. Rt. mint irányított társaság tartozásaiért. Egyben kérte kötelezni a jelen per felperesét a Cs. Rt.-vel szemben fennálló, az engedményezéssel megszerzett követelés felszámolási eljárásban meg nem térült részének megfizetésére.
A jelen perben a felperes a keresetében az I-II. r. alperesek által 1998. május 5-én kötött engedményezési szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a szerződés egyrészt jogszabályba, másrészt a jó erkölcsbe ütközik, ezért a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése szerint semmis. A jó erkölcsbe ütközik a szerződés azért, mert azzal egy állami követelés minimális értéken, végső soron nyerészkedési célzattal került egy magántulajdonban álló gazdálkodó szervezethez, a vételár pedig a követelés 0,5%-át sem tette ki, ami ellentétes a közfelfogással és a társadalom értékítéletével.
Álláspontja szerint a szerződés jogszabályba is ütközik. A perbeli adótartozás engedményezésére a Cstv. 80. §-ában foglaltak ellenére sem kerülhetett sor. Ennek engedményezése sérti az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 6. §-ának (2) bekezdését, a 94. §-ának (2) bekezdését, a Ptk. 1. §-ának (1) bekezdését, a 328. §-ának (1) bekezdését.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolása szerint a Cstv. 80. §-a lehetőséget ad többek között a központi költségvetést megillető követelések behajtására jogosult szervezetnek arra, hogy a felszámolási eljárásban a követeléséről lemondjon, vagy azt engedményezés útján átruházza.
Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 2. számú mellékletének 2. pontja szerint a felszámolás alá került gazdálkodó szervezet elleni felszámolási eljárásban a felszámolás kezdő időpontját megelőzően keletkezett fizetési kötelezettséget a felszámolásról szóló törvény rendelkezéseinek megfelelően kell teljesíteni. A felszámolási eljárásban a korábban keletkezett adótartozások behajtására vonatkozóan tehát nem az adózás rendjéről szóló jogszabály, hanem a Cstv. rendelkezései az irányadóak. A Cstv. 80. §-a szerint viszont az I. r. alperes a követelés engedményezésére törvényi felhatalmazás alapján jogosult volt, ezért a szerződés nem ütközik jogszabályba.
Alaptalannak találta az elsőfokú bíróság a felperesnek a Ptk. 328. §-ára történő hivatkozását is. Kifejtette, hogy a Ptk. 328. §-ának (2) bekezdése sorolja fel azokat a követeléseket, amelyek engedményezésére nem kerülhet sor. A perbeli követelés e jogszabályhelyben felsorolásra nem került, így annak engedményezését a Ptk. 328. §-a sem zárja ki. Kifejtette továbbá, hogy a szerződés szerencse elemeket is tartalmazott, tekintve, hogy az I. r. alperes azt bizonytalan követelésként ruházta át.
Megállapította, hogy a szerződés a jó erkölcsbe sem ütközik. Annak a kérdésnek a megítélésénél, hogy egy szerződés mennyiben ellentétes a jó erkölcs követelményeivel a jogviszony egészét kell mérlegelni abból a szempontból, hogy az a közerkölccsel, az általános erkölcsi felfogással és szokásokkal szemben áll-e, valamint, hogy ez a szembenállás mennyiben nyilvánvaló. Szükséges továbbá, hogy a szerződés megkötésekor mindkét fél tudjon arról, hogy a szerződéskötés a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése által tiltott helyzetet eredményez. A perbeli esetben azonban egy érvényes tartalommal megkötött szerződésről van szó, a szerződés megkötésének módja is jogszerű volt, az nyilvános pályáztatás alapján a pályázaton résztvevő pályázóval történt. A fentiek szerint a szerződést jó erkölcsbe ütközőnek sem lehet tekinteni.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, amelyben annak megváltoztatását és az alperesek között létrejött engedményezési szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte. Elsősorban arra hivatkozott, hogy a szerződés jogszabályba ütközik. Az Art. 25. §-a (2) bekezdésének f) pontja szerint, ha az adózó az esedékes adót nem fizette meg, és az tőle nem lehet behajtani, az adó megfizetésére az a jogi személy kötelezhető, amely a vállalkozás kötelezettségeiért törvény alapján kezesként felel. Álláspontja szerint az I. r. alperesnek ez ellen a jogi személy ellen kellett volna megindítania a per. Az I. r. alperes azonban ezt elmulasztotta, ehelyett kötötte meg a semmis engedményezési szerződést. Semmis azért is, mert az I. r.alperes olyan polgári jogügyletet kötött, amely ellentétes az I. r.alperesnek a jogszabályban írt adóztatási feladataival.
Vitatta, hogy a Cstv. 80. §-a módot adott volna az engedményezési szerződés megkötésére. A hivatkozott jogszabályhely is csak akkor adott lehetőséget a követelés engedményezésére, ha az adott követelés egyébként engedményezés tárgya lehet. A perbeli követelés azonban nem tekinthető ilyennek. Az Art. kogens módon meghatározza azokat az adóhatóságra vonatkozó szabályokat, amelyeket az adóhatóság követni tartozik. Amennyiben az adókövetelés engedményezhető lenne, sérülnének az Art. 92. §-ának (2) bekezdésében, 81. §-ának (1) bekezdésében, valamint a 82. §-ának (3) bekezdésében írt rendelkezések.
Álláspontja szerint az adókövetelés a polgári jog szabályai szerint sem engedményezhető. Az adókövetelésnek az állami költségvetés a jogosultja, az I. r. alperes az Art. 6. §-ának (2) bekezdése szerint a fizetendő adót csupán megállapítja. A követelés a felszámolási eljárásban is megmarad adókövetelésnek, ezért a jogosult polgári jogalanyisága hiányában - nem tekinthető polgári jogi értelemben vett valamely személyt megillető követelésnek, így engedményezés tárgya sem lehet. Kifejtette, hogy jogszabályba ütközik azért is az engedményezés, mert a követelés engedményezése az államháztartásról szóló 1995. évi XXXIX. törvény 23. §-ának (4) bekezdésére figyelemmel az adóztatás céljával ellentétes vagyonmozgást eredményez.
Továbbra is állította, hogy a szerződés a jó erkölcsbe ütközik, e körben fenntartotta a korábban előadottakat, és kiegészítette azzal, hogy az alperesek a jó erkölcsbe ütköző módon megsértették a pályáztatásra vonatkozó szabályokat.
Új elemként hivatkozott arra, hogy a szerződés lehetetlen szolgáltatásra irányul, ezért a semmissége a Ptk. 227. §-ának (2) bekezdése alapján is megállapítható, végül, hogy a szerződés joggal való visszaélést valósít meg.
Az I. r. alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányul. Előadta, hogy a Cstv. 80. §-ából az következik, hogy az I. r. alperes mint az állami követelések behajtására jogosult szervezet is ugyanolyan feltételek mellett vehet részt a felszámolási eljárásban mint a gazdasági élet más szereplői. Az 55/1991. (IV. 11.) Korm. rendelet azt is szabályozta, hogy az adóhatóságnak az engedményezést milyen módon kell lebonyolítania. Sem a szerződéssel elérni kívánt cél, sem az engedményezési eljárás lebonyolítása nem sérti az általánosan elfogadott erkölcsi normákat, így a szerződés jó erkölcsbe sem ütközik.
A II. r. alperes fellebbezési ellenkérelmében előadta, hogy a Főügyészség a jelen per tárgyát adó engedményezési szerződés semmisségének megállapítása iránt más bíróság előtt pert indított arra hivatkozással, hogy a szerződés jogszabályba ütközik. A megyei bíróság 2002. július 3-án másodfokon ítéletet hozott, amelyben megállapította, hogy a jelen per tárgyát is adó engedményezési szerződés nem ütközik jogszabályba. Tekintve, hogy a szerződésnek jogszabálysértés címén történő megtámadása kérdésében más bíróság korábban jogerős döntést hozott, ezért evonatkozásban ítélt dolog címén a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján a jelen per megszüntetését kérte. Érdemben - amennyiben a per megszüntetése iránti kérelmének a Legfelsőbb Bíróság nem adna helyt - az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Kifejtette, hogy nem ütközhet jogszabályba az a magatartás, amelyet maga a jogszabály engedélyez. A szerződés a jó erkölcsöt sem sérti, mert nem ütközhet közfelfogásba és nem sérthet társadalmi közmegegyezést egy olyan tevékenység, amelyre maga a jogszabály ad lehetőséget.
A fellebbezés nem alapos.
A II. r. alperes által benyújtott ellenkérelem alapján a Legfelsőbb Bíróságnak elsősorban abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy az elsőfokú bíróság részéről történt-e eljárási szabálysértés, azaz volt-e a döntéshozatalnak eljárásjogi akadálya. A II. r. alperes e körben a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének d) pontjára hivatkozott. A Pp. 130. §-a (1) bekezdésének d) pontja szerint a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja - ennek hiányában a pert a Pp. 157. §-ának a) pontja alapján megszünteti - ha a felek között ugyanabból a ténybeli alapból származó ugyanazon jog iránt, akár ugyanazon bíróság, akár más bíróság előtt a per már folyamatban van (Pp.128. §) vagy annak tárgyában már jogerős ítéletet hoztak. (Pp. 229.) A Pp. 229. §-ának (1) bekezdése értelmében a keresettel érvényesített jog tárgyában hozott ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó ugyanazon jog iránt, ugyanazok a felek - ide értve azok jogutódait is - egymás ellen új keresetet indíthassanak, hogy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitássá tehessék. A (2) bekezdés szerint ugyanezeket a rendelkezéseket kell alkalmazni abban az esetben is, ha a perben nem a fél, hanem az érdekében eljáró ügyész, illetőleg a külön jogszabállyal feljogosított szervezet keresete alapján hozott a bíróság ítéletet, feltéve, hogy a fél részére az ítéletet szabályszerűen kézbesítették és a 228. § értelmében az vele szemben is jogerőre emelkedett. Az iratokból megállapítható, hogy a hivatkozott per és a jelen per nem azonos felek között folyt. A hivatkozott per felperese a Főügyészség, a jelen per felperese pedig az Á. Rt. A két per tárgya sem azonos. Az tény, hogy mindkét per felperese ugyanazon szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte arra hivatkozással, hogy az jogszabályba ütközik. Az Á. Rt. azonban saját maga, saját jogainak megóvása végett indított pert. A Főügyészség nem az Á. Rt. jogainak érvényesítése érdekében perelt, hanem a Ptké. 36/A. §-ában foglalt jogosultság alapján, a közérdek sérelmére hivatkozással indította a pert és abban a közérdek sérelmének kiküszöbölése érdekében az eredeti állapot helyreállítását is kérte. Ez utóbbi perben az Á. Rt. nem vett részt, a Főügyészség viszont a már kifejtettek szerint nem az Á. Rt. jogainak érvényesítése érdekében nyújtotta be a keresetlevelet, ezért a per megszüntetésének nem állnak fenn a Pp. 157. §-ának a) pontjában írt feltételei. A Legfelsőbb Bíróság ezért a felperes fellebbezését érdemben bírálta el.
A fellebbezést azonban nem találta alaposnak. Az I-II. r. alperesek helytállóan hivatkoztak arra, hogy az engedményezés időpontjában hatályos Cstv. 80. §-a kifejezetten lehetőséget adott az I. r. alperes számára, hogy a központi költségvetést megillető adótartozást a felszámolási eljárásban engedményezhesse, és ezt támasztották alá az utóbb történt jogszabályváltozások is. A hivatkozott jogszabályhely szerint a központi költségvetést, az elkülönített állami pénzalapokat, a nyugdíjbiztosítási és egészségbiztosítási alapot, illetve a helyi önkormányzatot megillető követelésről a követelés behajtására jogosult szervezet lemondhat, ideértve annak engedményezését is. Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) 6. §-ának (2) bekezdése és 49. §-ának (1) bekezdése szerint az adókövetelések behajtására az I. r. alperes volt jogosult. 2001. január 1-jétől a lemondásra jogosult szervek pontosítása megtörtént, de az adókövetelésekkel kapcsolatos korábbi rendelkezés változatlan maradt.
Az APEH-re vonatkozó 55/1991. (IV. 11.) Korm. rendelet már tartalmazta, hogy az adóhatóságnak az engedményezést milyen módon kell lebonyolítania. A fenti kormányrendelet 5. §-át újra szabályozó 48/1999. (III. 18.) Korm. rendelet kimondta, hogy a Cstv. 80. §-ában szabályozott engedményezés során mindazon adó, vám és társadalombiztosítási követelések esetében amelyek behajtására az APEH jogosult, engedményesként a Magyar Követeléskezelő Rt. jár el. Végül a 2002. évi LXV. törvény 2. §-ának (8) bekezdése rendelkezik az APEH feladatairól, többek között arról, hogy az APEH a felszámolás, illetőleg a végelszámolás alatt álló szervezetekkel szemben fennálló, többek között a központi költségvetést megillető követeléseivel kapcsolatos engedményezési jogát pályáztatás útján gyakorolhatja.
A szerződés nem ütközik az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény (Áht.) rendelkezéseibe sem. Az Áht. 108. §-ának (2) bekezdése szerint az államháztartási alrendszereinek követeléséről lemondani csak törvényben meghatározott módon és esetekben lehet. A Cstv. 80. §-át kiegészítő 1996. évi LX. törvény 3. §-ához fűzött indokolás kifejezetten utalt arra, hogy a javaslat az Áht-val összhangban állapítja meg, hogy a behajtásra jogosult szerv az államháztartás mind a négy alrendszerében lemondhat az őt megillető követelésről, illetőleg jogosult azt engedményezni. Mindezekből a jogszabályi rendelkezésekből tehát egyértelműen következik, hogy az APEH-nak az állami költségvetést megillető követelés engedményezésére a csőd- és felszámolási eljárásban törvényes lehetősége volt. Az adókövetelések engedményezésére tehát az I. r. alperes törvényi felhatalmazást kapott, amely jog gyakorlását a törvény nem korlátozza, nem köti feltételhez sem, és nem utalt arra, hogy az engedményezés során figyelembe kellene venni az adóigazgatási jogszabályokat is.
A felszámolás kezdő időpontját megelőzően keletkezett fizetési kötelezettség az Art. 2. számú mellékletének I./2. pontja szerint nem hajtható be az adóigazgatási eljárás keretében, mert azt a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló törvény rendelkezéseinek megfelelően kell teljesíteni. Az Art. 23. §-a (3) bekezdésének g) pontja szerint az adóbevallást 30 napon belül be kell ugyan nyújtani, de az csak a felszámolási eljárás befejezése után kerülhet kifizetésre. A felszámolási eljárásban, a felszámolás kezdő időpontját megelőzően keletkezett követeléseket, tehát az adóhatóság csak hitelezőként érvényesítheti, hatósági jogkört nem gyakorolhat. Más a helyzet a felszámolás ideje alatt keletkezett adófizetési kötelezettséggel.
Az Art. 9. §-ának (4) bekezdése szerint evonatkozásban a felszámolónak ugyanúgy kell eljárnia mint az adózónak. A felszámolás időszaka alatt keletkezett adókötelezettség tekintetében - adóhiány, adóbírság, egyéb mulasztások - az adóhatóság hatósági jogkört gyakorol.
A Legfelsőbb Bíróságnak a továbbiakban állást kellett foglalnia abban a kérdésben, hogy a szerződés a jó erkölcsbe ütközik-e és emiatt semmis -e.
A felperes, előadásából megállapíthatóan a szerződést azért tartja jó erkölcsbe ütközőnek, mert az engedményezés célja az állami bevétel csökkentése volt és a konszernjogi felelősség alapján olyan helyzet állt elő, hogy az állam követelése állami kötelezettséggé változott, emiatt a közérdek sérült.
Ahhoz, hogy egy szerződés jó erkölcsbe ütköző voltát meg lehessen állapítani szükséges annak bizonyítása is, hogy a II. r. alperes milyen jogokat szerzett a szerződés megkötésével, illetve keletkezett-e a felperesnek fizetési kötelezettsége a II. r. alperessel szemben. Ennek hiányában ugyanis a közérdek sérelme a költségvetési bevétel csökkenése fel sem merülhet.
Az a kérdés, hogy a felperesnek van-e helytállási kötelezettsége az engedményessel szemben az adófizetésre köteles Cs. Rt. tartozásáért, nem bizonyított. A Ptk. 329. §-ának (1) bekezdés szerint az engedményezéssel az engedményes a régi jogosult helyébe lép és átszállnak rá a követelést biztosító zálogjogból és kezességből eredő jogok is. Az Art. 26. §-ának (1) bekezdése szerint az adó megfizetéséért kezességet lehet vállalni. A felperest azonban kezességi felelősség nem terheli.
A Legfelsőbb Bíróság a Gfv.X.31.654/2000/5. sorszámú hatályon kívül helyező végzésének indokolásában ugyan megállapította, hogy a jelen per felperesének a konszernjogi felelőssége fennáll, a végzés indokolása azonban a Pp. 229. §-ának (1) bekezdése szerint ítélt dolgot nem eredményez. Hatályon kívül helyezés folytán e per jelenleg is folyamatban van. Amennyiben jogerős ítélet a felperes helytállási kötelezettségét az engedményes irányában megállapítaná, úgy valóban felvethető a szerződés jó erkölcsbe ütköző volta. Hiszen ha a Cs. Rt. állami tulajdonban álló részvényei tekintetében a részvényesi jogokat gyakorló felperes mint irányító társaság a Gt. 328. § (2) bekezdése alapján valóban felel a Cs. Rt. tartozásáért az engedményessel szemben is, úgy az 1995. évi XXXIX. törvény 23. §-ának (4) bekezdése szerint e kötelezettsége teljesítéséért az állam helytállni tartozik. Ebből pedig az következik, hogy az átruházott követelés nem volt bizonytalan, annak megvásárlásakor a II. r. alperes semmi kockázatot nem vállalt, ennek ellenére követelésért annak töredékét fizette ki ellenértékként. A jelen perben azonban nem dönthető el, hogy az I. r. alperesnek volt-e olyan joga a felperessel szemben, amely az engedményezés folytán a II. r. alperesre átszállt.
Az engedményezés a követelés jogcímét nem változtatja meg, az adós Cs. Rt. tartozása továbbra is adótartozás jogcímén áll fenn, annak jogosultja a II. r. alperes lett. A követelés abban az állapotban száll át az engedményesre, amilyen állapotban az engedményezés időpontjában volt és az engedményező csak azokat a jogokat ruházhatja át, amivel maga is rendelkezett.
Az adózás rendjéről szóló többszörösen módosított 1990. évi XCI. törvény 25. §-ának (2) bekezdése értelmében ha az adózó az esedékes adót nem fizette meg, és tőle azt nem lehet behajtani, az adó megfizetésére határozattal kötelezhető. Azt, hogy erre az adóhatóság kit kötelezhet az Art. 25. §-ának (2) bekezdése határozza meg. Ennek f) pontja szerint a gazdasági társaság adótartozásának megfizetésére a reá vonatkozó szabályok szerint helytállni köteles tag kötelezhető. A fizetésre kötelezett törvényben biztosított joga, hogy a sérelmesnek tartott első fokú határozat ellen fellebbezést nyújtson be, a jogerős határozatot pedig bíróság előtt keresettel támadja meg. Az adófizetésre kötelezettet általában az adózóval azonos jogok illetik meg meg, mint pl. fizetési könnyítés vagy az adótartozás mérséklése. Jogerős adóhatározat a felperesnek az I. r. alperessel szembeni fizetési kötelezettségét sem annak mértékét nem állapította meg, így kérdés, hogyha az I. r. alperes az adóigazgatási eljárásban nem szerzett jogosultságot a felperessel szemben az adókövetelés behajtására, akkor van-e a felperessel szemben olyan joga amely az adózóval szembeni követelése engedményezése folytán átszállna a II. r. alperesre. Az adózó az a személy, akinek az adókötelezettségét az adótörvények írják elő, míg az adótartozásáért helytállni köteles személyek az adó megfizetésére határozattal kötelezhetők.
Mindezekben a kérdésekben a jelen perben nem, - kizárólag abban a perben lehet döntést hozni, amely pert a II. r.alperes indított a felperes ellen, amelyben eldöntendő az a kérdés is, hogy a II. r.alperes az engedményezés folytán milyen jogokat szerzett. A jelen perben nem bizonyított tehát - a felperes helytállási kötelezettségének hiányában -, hogy az alperesek közötti szerződés - annak joghatásainál, céljánál fogva - nyilvánvalóan sértené a jó erkölcsöt.
A felperes a fellebbezésében joggal való visszaélésre, a szerződésben kikötött lehetetlen szolgáltatásra is hivatkozott, valamint új tényként állította, hogy az I. r. alperes megszegte a versenyeztetésre vonatkozó szabályokat. A felperes az elsőfokú bíróságnál 2002. február 5-én tartott tárgyaláson a jegyzőkönyv harmadik oldalának tanúsága szerint úgy nyilatkozott, hogy a keresetét kizárólag arra tartja fenn, hogy a felek közötti engedményezési szerződés a jó erkölcsbe ütközik. A másodfokú eljárásban a keresetének a ténybeli és jogi alapját változtatta meg azzal, hogy a szerződés érvénytelenségének jogcímeként a lehetetlen szolgáltatás kikötését, valamint a joggal való visszaélést is előadta. A Pp. 247. §-ának (1) bekezdése szerint az ott írt, de a jelen perben nem releváns kivételektől eltekintve a másodfokú eljárásban a kereset megváltoztatni nem lehet, ezért a Legfelsőbb Bíróság azzal a kérdéssel, hogy a perbehozott szerződés mennyiben irányult lehetetlen szolgáltatásra, illetőleg mennyiben valósított meg joggal való visszaélést, érdemben nem foglalkozott. A versenyeztetés szabályainak megsértése pedig olyan új tényállítás, amelyre a 2000. január 1-je után indult perekben a Pp. 235. §-a (1) bekezdésének az 1999. évi CX. törvénnyel megállapított szövegezése szerint a fellebbezésben már nem lehet hivatkozni, mivel semmi adat nem volt arra, hogy az új tény csak az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott volna a felperes tudomására.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a szükséges indokolásbeli kiegészítéssel a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése szerint helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf.I.31.129/2002.sz./