adozona.hu
BH+ 2003.3.129
BH+ 2003.3.129
I. Általános kártérítés megállapítására nem kerülhet sor csupán azért, mert a kár mértékének megállapítása hosszadalmas vagy terjedelmes bizonyítást tenne szükségessé és a felperes a bizonyítási kötelezettségének nem tesz eleget [Ptk. 355. § (1) és (4) bek., 359. § (1) bek., Pp. 3. § (3) bek., 164. § (1) és (2) bek., 206. § (3) bek.]. II. Végelszámoló mulasztásából eredő kártérítési követelés esetén a bizonyítási teher alakulása [Pp. 3. § (3) bek., 164. § (1) és (2) bek.]. III. Kártérítés iránti perben a pe
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az alperes egyedüli tagja és ügyvezetője volt az F. Kft.-nek (a továbbiakban: Kft.). A Kft-nél a felperes mint adóhatóság 1999. július 27-től adóellenőrzést tartott, amelynek alapján 29 428 000 Ft adófizetési kötelezettséget állapított meg. A Kft. 2000. március 1-jén végelszámolással történő megszűnését határozta el. Az alperes végelszámolóként magát jelölte ki. A végelszámolási eljárásban a felperes "változó hitelezői igényként" - a követelés összegszerű megjelölése nélkül - követelését a vé...
BH+ 2003.3.129 I. Általános kártérítés megállapítására nem kerülhet sor csupán azért, mert a kár mértékének megállapítása hosszadalmas vagy terjedelmes bizonyítást tenne szükségessé és a felperes a bizonyítási kötelezettségének nem tesz eleget [Ptk. 355. § (1) és (4) bek., 359. § (1) bek., Pp. 3. § (3) bek., 164. § (1) és (2) bek., 206. § (3) bek.].
II. Végelszámoló mulasztásából eredő kártérítési követelés esetén a bizonyítási teher alakulása [Pp. 3. § (3) bek., 164. § (1) és (2) bek.].
III. Kártérítés iránti perben a perköltség megállapításánál irányadó szempontok [Pp. 81. § (2) bek., 12/1991. (IX. 29.) IM r., 8/2002. (III. 30.) IM r.].
Az alperes egyedüli tagja és ügyvezetője volt az F. Kft.-nek (a továbbiakban: Kft.). A Kft-nél a felperes mint adóhatóság 1999. július 27-től adóellenőrzést tartott, amelynek alapján 29 428 000 Ft adófizetési kötelezettséget állapított meg. A Kft. 2000. március 1-jén végelszámolással történő megszűnését határozta el. Az alperes végelszámolóként magát jelölte ki. A végelszámolási eljárásban a felperes "változó hitelezői igényként" - a követelés összegszerű megjelölése nélkül - követelését a végelszámolóhoz bejelentette. Az alperes, mint végelszámoló 2000. június 14-én a cégbírósághoz benyújtotta a Kft. végelszámolási zárómérlegét, zárójelentését és vagyonfelosztási javaslatát, amelynek alapján a cégbíróság 2000. július 4-i hatállyal a végelszámolási eljárást befejezettnek nyilvánította és a Kft.-t a cégjegyzékből törölte.A felperes az alperes, mint végelszámoló ellen 29 428 000 Ft kártérítés, annak 2000. augusztus 1-jétől a kifizetésig járó kamata és a perköltség megfizetése iránt indított pert. Arra hivatkozott, hogy az alperes a Kft. végelszámolójaként jogellenes és felróható tevékenységével idézte elő azt a helyzetet, hogy a felperes adókövetelése a megszűnt cégtől nem volt behajtható.
Az elsőfokú bíróság ítéletében az alperes teljes kártérítési felelősségét megállapította és az alperest a kereseti kérelemmel egyezően marasztalta.
Ez ellen az ítélet ellen az alperes nyújtott be fellebbezést, amelyben fizetési kötelezettségének jogalapját és összegszerűségét is vitatta.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság közbenső ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletének az alperes kártérítési felelősségét megállapító rendelkezését helybenhagyta. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és a kártérítés összege tekintetében az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasította. A másodfokú bíróság az alperes, mint végelszámoló teljes kártérítési felelősségét - az elsőfokú bírósággal egyezően - a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló, az adott ügyben alkalmazandó, többször, lényegesen az 1993. évi LXXXI. törvénnyel, és a 1997. évi XXVII. törvénnyel módosított 1991. évi IL. törvény 72. § (2) bekezdése, 73. § (3) bekezdése és a Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján állapította meg.
A felperes követelésének összege tekintetében a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét nem találta megalapozottnak. A közbenső ítéletben kifejtette, hogy a Ptk. 335. § (1) és (4) bekezdései szerint a károkozónak a károsult javára, kártérítésként, a károkozó körülmény folytán a károsult vagyonában bekövetkezett értékcsökkenést kell megtéríteni. Ebből következően az adott ügyben a felperesnek okozott kárként csak az az összeg állapítható meg, amelyhez a felperes az alperes jogszerű eljárása - a felszámolási eljárás kezdeményezése - esetén hozzájuthatott volna. Ez az összeg pedig a közbenső ítélet meghozatalakor rendelkezésre álló adatok szerint legfeljebb a Kft. végelszámolási zárómérlegében a Kft. felosztható vagyonaként megmaradt összeg lehetett. A kárösszeg megállapításához viszont nem volt mellőzhető a Kft. végelszámolásával kapcsolatban keletkezett iratoknak a cégbíróságtól történő beszerzése. Ezért a Legfelsőbb Bíróság meghagyta az elsőfokú bíróságnak, hogy a megismételt eljárásban szerezze be a Kft. végelszámolási iratait és ezek alapján állapítsa meg, mennyi volt a Kft. felosztásra került vagyona. Az új határozatának meghozatalakor pedig vegye figyelembe, hogy a felperes legfeljebb a végelszámolás befejezésekor felosztott vagyon erejéig jutott volna hozzá a követeléséhez.
A megismételt eljárásban a felperes a keresetét fenntartotta. Új tényként hivatkozott arra, hogy utólag pontosan már nem lehet megállapítani, hány hitelező jelentkezett volna be a végelszámoló részéről megindítani elmulasztott felszámolási eljárásba és a hitelezők milyen igényeket érvényesítettek volna, valamint azok miként térültek volna meg. A Kft. megszűnéskori vagyoni helyzetét pedig pontosan csak a cég könyvvezetésére is kiterjedő záróvizsgálat deríthette volna fel, amely éppen az alperes jogszabálysértő végelszámolói tevékenysége miatt maradt el. Ilyen körülmények között - a felperes álláspontja szerint - nem szolgálhatott alapul a kártérítés összegének meghatározásához a végelszámolási zárómérlegben az alperes által feloszthatóként kimutatott vagyon. Mindezekre tekintettel a felperes a kártérítés összegét a Ptk. 359. § (1) bekezdése alapján általános kártérítésként kérte megállapítani - a kereseti kérelmének megfelelő összegben.
Az elsőfokú bíróság megkeresésére a Cégbíróság megküldte a Kft. végelszámolásával kapcsolatos cégiratok kivonatos másolatát - köztük a végelszámolási zárómérleg, zárójelentés és vagyonfelosztási javaslat másolatát. A beszerzett iratok alapján meghozott ítéletében az elsőfokú bíróság az alperest a felperes javára 2 302 000 Ft, annak 2000. augusztus 1. napjától a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamata, továbbá az állam javára 138 120 Ft feljegyzett eljárási illeték megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította és a felperest az alperes javára 30 000 Ft részperköltség fizetésére kötelezte annak megállapítása mellett, hogy a felek ezt meghaladóan a perben felmerült költségeiket maguk kötelesek viselni, míg 611 880 Ft, a felperes által le nem rótt illeték, az államot terheli.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapított tényállás szerint a cégbíróságtól beszerzett egyszerűsített éves beszámoló alapján a Kft-nek a végelszámolás befejezésekori felosztható vagyona 2 302 000 Ft volt. A felperes legfeljebb ehhez az összeghez juthatott volna hozzá, ha az alperes a felszámolási eljárást megindította volna.
A megismételt eljárásban az elsőfokú bíróság egyéb iratot nem szerzett be, a felek további okirati bizonyítékot nem csatoltak és egyéb bizonyítási indítványt nem terjesztettek elő.
Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezéssel élt.
A felperes a fellebbezésében elsődlegesen azt sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság a kártérítés összegét nem általános kártérítésként, a Ptk. 359. § (1) bekezdése alapján állapította meg, hanem a jogellenesen és felróhatóan eljárt alperes, mint végelszámoló által elkészített olyan zárómérleg alapján, amelyet a felperesnek - ugyancsak az alperesnek felróható okból - nem volt módjában ellenőrizni. Ilyen körülmények között nem állapítható meg, hogy a Kft. valójában milyen vagyonnal rendelkezett a végelszámolás befejezésekor, továbbá az sem, hogy az esetleges felszámolási eljárásban mely hitelezők, milyen kielégítést kaphattak volna a bejelentett igényeikre.
Arra is hivatkozott a felperes, hogy az alperes által fizetendő kártérítést nem az általa készített, aggályos tartalmú zárómérleg alapján kellett volna megállapítani, mert a végelszámolónak a felszámolási eljárást nem a végelszámolási zárómérleg, hanem annak az állapotnak a figyelembevételével kellett volna jogszerűen kezdeményeznie, amikor észlelnie kellett, hogy a Kft. vagyona nem elegendő a tartozásai kiegyenlítésére. A felperes arra is hivatkozott, hogy a zárómérleg aggályos voltát támasztja alá önmagában az is, hogy a megszűnt Kft. végelszámolás előtti mérlegében a végelszámoló lényegesen nagyobb vagyont, - 1 549 000 Ft értékű tárgyi eszközt és 6 467 000 Ft pénzeszközt - mutatott ki, mint a végelszámolás befejezésekor.
A felperes a fellebbezésében másodlagosan - arra az esetre, ha a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a per főtárgya tekintetében helybenhagyná, - legalább a perköltségre vonatkozó rendelkezés megváltoztatását kérte olyan módon, hogy az alperes a "teljes perköltség" megfizetésére legyen köteles a Pp. 81. § (2) bekezdése alapján. A felperes a fellebbezésében sem terjesztett elő bizonyítási indítványt és nem csatolt további, még nem ismert okirati bizonyítékot.
Az alperes a fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének csak a perköltségre vonatkozó rendelkezését kérte megváltoztatni olyan módon, hogy a felperes által fizetendő részperköltség a jogi képviselőjével kötött - a fellebbezéséhez csatolt - megállapodása szerint általa fizetendő ügyvédi munkadíjra is legyen tekintettel. Hivatkozott arra, hogy a 29 428 000 Ft pertárgy értékű perbeli képviseletéért a jogi képviselőjével 500 000 Ft ügyvédi munkadíjban állapodott meg, amelyből a 92,2%-os arányú pernyertessége alapján 460 088 Ft-ot kell megfizetnie a jogi képviselője részére. Ilyen arányú pernyertessége mellett, az elsőfokú bíróság a perköltség tárgyában tévesen, nem a Pp. 75. § (2) bekezdésében és 79. §-ában foglaltak szerint, valamint nem az ügyvédi költségekről szóló 12/1991. (IX. 20.) IM rendelet keretei között, és nem a fellebbezésében hivatkozott bírósági gyakorlatnak megfelelően rendelkezett. Ezért az alperes a sérelmezett, perköltségre vonatkozó rendelkezés megváltoztatását és a felperesnek "lényegesen magasabb" összegű perköltség fizetésére történő kötelezését kérte.
A fellebbezések alaptalanok.
Az elsőfokú bíróság a helyesen megállapított tényállás alapján a rendelkezésére álló bizonyítékok okszerű mérlegelésével határozott az alperes által fizetendő kártérítés összegéről.
Az elsőfokú bíróságnak a végelszámolási zárómérlegen túl egyéb bizonyíték nem állt rendelkezésére annak megállapításához, hogy a Kft. a végelszámolás tartama alatt, illetőleg az eljárás befejezésekor milyen vagyonnal rendelkezett. A felosztható vagyonra vonatkozóan az egyetlen adatot végelszámolási eljárásban készített egyszerűsített éves beszámolók tartalmazták.
Alaptalanul állította a felperes a fellebbezésében, hogy az alperesnek, mint végelszámolónak a Kft. felszámolását nem a végelszámolási eljárás befejezésekor, hanem már azt megelőzően, abban az időpontban kellett volna kérnie, amikor felismerte, hogy a Kft. képtelen a tartozásait megfizetni. Tény ugyanis, hogy a végelszámolási eljárás során - a rendelkezésre álló adatokból megállapíthatóan - más hitelező nem nyújtott be hitelezői igényt, és a felperes sem egészítette ki a végelszámolóhoz benyújtott, összeget nem tartalmazó, hitelezői igénybejelentését. Ilyen körülmények között nem megalapozott a felperesnek az az állítása, miszerint a végelszámoló alperesnek már a végelszámolási eljárás befejezését megelőzően fel kellett ismernie, hogy a felszámolási eljárás megindításának feltételei bekövetkeztek és eszerint kellett volna intézkednie.
Alaptalan volt a felperesnek az új eljárás során előterjesztett általános kártérítés iránti követelése is. A felperes a pert 2000. november 30-án indította. A perre irányadó, többször módosított, a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 3. § (3) bekezdése szerint a jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása - ha törvény eltérően nem rendelkezik - a feleket terheli. A bizonyítás indítványozása elmulasztásának, illetve a bizonyítási indítvány elkésett voltának jogkövetkezményei, valamint a bizonyítás esetleges sikertelensége - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a bizonyításra kötelezett felet terheli. A Pp. 164. § (1) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. A Pp. 164. § (2) bekezdése szerint a bíróság bizonyítást hivatalból akkor rendelhet el, ha ezt törvény megengedi. Az adott perben a bizonyítási kötelezettség, a kárösszeg tekintetében is a felperest terhelte. A bíróság hivatalból történő bizonyítási kötelezettségét pedig más törvény nem írja elő. A perbeli adatok alapján kétségtelenül az állapítható meg, hogy a felperes e bizonyítási kötelezettségének, a megismételt eljárás során nem tett eleget. Ehelyett, a keresetlevelében meghatározott kártérítés iránti követelését fenntartva, kárának összegét az általános kártérítés szabályai szerint kérte megállapítani.
A Ptk. 359. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy amennyiben a kár mértéke - akár csak részben - pontosan nem számítható ki, a bíróság a kárért felelős személyt olyan összegű általános kártérítés megfizetésére kötelezheti, amely a károsult teljes anyagi kárpótlására alkalmas. Ezzel az anyagi jogi rendelkezéssel áll összhangban a Pp. 206. § (3) bekezdése, amely úgy rendelkezik, hogy a bíróság a kártérítés, vagy egyéb követelés összegét - ha a szakértői vélemény, vagy más bizonyíték alapján meg nem állapítható - a per összes körülményeinek mérlegelésével belátása szerint határozza meg.
Az idézett jogszabályok összevetése alapján megállapítható, hogy az általános kártérítésre vonatkozó anyagi jogi szabály alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha maga a kár bekövetkezése bizonyított, mértéke azonban bizonytalan és a pontosan lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeként sem határozható meg. Általános kártérítés megállapítására tehát nem kerülhet sor csupán azért, mert a kár mértékének a megállapítása hosszadalmas, vagy terjedelmes bizonyítási eljárást tenne szükségessé. Következésképpen mindaddig, amíg van megfelelő mérce a kár mértékének a kiszámítására, nincs helye általános kártérítés megállapításának.
Az általános kártérítés - a kifejtettek szerint - semmiképpen sem jutalmazhatja a bizonyításra köteles károsultnak a bizonyítási kötelezettsége terén tanúsított passzivitását, mulasztását, amely a felperesi magatartást a megismételt eljárás során jellemezte.
A felperes a megismételt eljárásban bizonyítási indítványt nem terjesztett elő, annak ellenére, hogy attól nem volt elzárva. Tény az is, hogy a felperes a perbeli Kft.-nél a végelszámolási eljárást megelőzően huzamos időn át folytatott adóellenőrzése során olyan adatok birtokába került, amelyek a Kft. végelszámolását közvetlenül megelőző időszak pénzügyi és vagyoni viszonyaira vonatkoztak. Megállapítható az is, hogy a pénzügyekben jártas apparátussal rendelkező felperes a végelszámolási zárómérlegnek, és jelentésnek a fellebbezésében hivatkozott ellentmondásait, aggályos voltát időben felismerhette, arra gondos pervitel mellett a bíróság figyelmét időben felhívhatta volna és az adós felosztható vagyonára vonatkozó bizonyítási indítványát megtehette volna. A felperes benyújthatta volna az elsőfokú bírósághoz a birtokában lévő okirati bizonyítékokat. Kérhette volna, hogy a bíróság kötelezze a végelszámoló alperest a birtokában maradt, illetőleg általa az irattárban elhelyezett, a Kft. vagyoni helyzetére vonatkozó iratok benyújtására, illetőleg az iratok benyújtását követően, szükség esetén kérhette volna szakértői bizonyítás elrendelését is. E bizonyítási indítványok elmulasztását a Pp. 164. § (1) bekezdése, és a Pp. 3. §-ának (3) bekezdése alapján a felperes terhére kellett értékelni.
A fentiekben kifejtettek szerint a bizonyítás megkísérlése nélkül nem kerülhetett sor a Ptk. 359. § (1) bekezdésének alkalmazására, a felperes részéről bizonyítani meg sem kísérelt kár általános kártérítésként való megállapítására. Ezért helyesen határozott az elsőfokú bíróság, amikor az alperes által fizetendő kártérítés összegét a Ptk. 355. § (1) és (4) bekezdése alapján állapította meg, az egyetlen rendelkezésére álló bizonyítéknak, a végelszámolási zárómérlegnek a Kft. felosztható vagyonára vonatkozó adata alapulvételével.
A felperes a fellebbezésében sem terjesztett elő bizonyítási indítványt, valamint nem csatolt további okirati bizonyítékot sem. Ezért az elsőfokú bíróságnak az alperes által fizetendő kártérítés összegére vonatkozó rendelkezése megváltoztatására nem volt indok. Az alperes sem nyújtott be fellebbezést amiatt, hogy az általa megindítani elmulasztott felszámolási eljárásban szükségszerűen felmerülő, a kár összegének csökkentésére alkalmas költségek számításba vétele elmaradt.
A Legfelsőbb Bíróság a közbenső ítéletében az addig rendelkezésére állt bizonyítékok alapján azt állapította meg, hogy az alperes által a felperesnek okozott kárként, legfeljebb a Kft. végelszámolási zárómérlegében felosztható vagyonként megmaradt összeg állapítható meg. Ennek az összegnek a megalapozott megállapításához a másodfokú bíróság előírta az elsőfokú bíróságnak a Kft. végelszámolására vonatkozó teljes iratainak a Cégbíróságtól való beszerzését. Tény azonban, hogy a közbenső ítélet meghozatalakor az alperes által készített zárómérleg az iratok között már rendelkezésre állt. Ezért - kizárólag ennek az adatnak az alapján - a Legfelsőbb Bíróság már a közbenső ítélet meghozatalakor is befejezhette volna a peres eljárást és mérlegeléssel határozhatott volna a kár összegéről is. Azzal, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságot a kár összege tekintetében az eljárás folytatására utasította, biztosítani kívánta a lehetőségét annak, hogy a felek egyéb bizonyítási indítványaikat, illetőleg a teljes cégbírósági iratok adataira vonatkozó észrevételeiket megtehessék. A megismételt eljárás során azonban a felek ezzel a lehetőséggel nem éltek. Így állt elő az a helyzet, hogy az elsőfokú bíróság a kár összegére vonatkozó ítéletét kizárólag a beszerzett cégbírósági iratok adatai alapján hozhatta meg.
Az elsőfokú bíróság a felek által fizetendő és viselendő perköltségekről is helyesen határozott.
Az elsőfokú bíróság ítéletének meghozatalakor még hatályban volt 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet az ügyvédi munkadíj megállapításához nem írta elő a megbízó és megbízott között létrejött szerződésben kikötött ügyvédi munkadíj figyelembevételét. Erre csak a 2002. április 29-től hatályba lépett 8/2002. (III. 30.) IM rendelet biztosít lehetőséget azzal, hogy a bíróság az általa túlzottnak tartott, kikötött ügyvédi munkadíjat mérsékelheti. Az adott perben meghozott ítéletében az elsőfokú bíróság az alperes ügyvédi munkadíjból eredő perköltségét a jogszabály keretei között, a pertárgy értékének és a kifejtett ügyvédi tevékenységnek a mérlegelésével határozta meg. Az ettől eltérő mérlegelésre a másodfokú bíróság nem látott indokot.
Az elsőfokú bíróság ítéletének a perköltségre vonatkozó rendelkezését a felperes javára sem volt indokolt megváltoztatni. A felperes által az alperestől követelt kártérítés összege ugyanis a bírói mérlegeléssel megállapított marasztalási összeghez képest nyilvánvalóan eltúlzottnak bizonyult.
A Pp. 81. § (2) bekezdése a kártérítés iránti perben akkor teszi lehetővé az ellenfél kötelezését a terhére megállapított marasztalási összegnek megfelelő perköltség megfizetésére, ha a bíróság a követelt összegnél kevesebbet ítél ugyan meg, de a követelt összeg nem tekinthető nyilvánvalóan túlzottnak. Az adott perben viszont a kifejtettek szerint ennek az ellenkezője volt megállapítható.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta azzal a pontosítással, hogy az alperes által 2002. január 1-jétől fizetendő késedelmi kamat mértéke, a teljesítésig, a mindenkori éves költségvetési törvényben meghatározott kamatmérték, amely 2002. évben évi 11%.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében a késedelmi kamat mértékére vonatkozóan még helyesen határozott. Időközben azonban 2002. január 1-jétől hatályba lépett a 2001. évi LXXXVII. törvény, amelynek 1. §-a a 2000. évi LXXXVIII. törvény 3. §-ának új, (2) bekezdése beiktatásával, a késedelmi kamatok tekintetében visszaható hatályt biztosított az eredetileg csak a 2000. szeptember 1-jei hatálybalépést követően keletkezett jogviszonyból származó kamatkövetelésekre vonatkozó 2000. évi LXXXVIII. törvénynek. Ennek megfelelően a 2002. január 1-jétől fizetendő késedelmi kamat mértékét a másodfokú bíróságnak módosítania kellett. (Legf.Bír. Gf.VI.30.037/2002. sz.)