adozona.hu
BH+ 2001.5.231
BH+ 2001.5.231
A munkavállalót megillető végkielégítés besorolásánál irányadó szempontok [1993. évi LXXXI. tv.-nyel módosított 1991. évi IL. tv. (mód. Cstv.) 57. § (1) bek. d) és f) pontja, 57. § (2) bek. a) pontja, 1992. évi XXII. tv. (Mt.) 95. § (1) és (3) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság végzésével kötelezte az adós felszámolóját, hogy "a kielégítési sorrend f) pontja alá tartozó jogcím szerint" a hitelező javára vegyen nyilvántartásba 115.500,- Ft tartozást. Megállapította, hogy a hitelező munkaviszonya az adósnál 1999. január 28. napján szűnt meg. Ezt meghaladóan a kifogást elutasította. Végzésének indokolásában utalt arra, hogy a hitelező 1984. szeptember 1-jétől dolgozott az adósnál, amikor 1998. június 14-én rendes felmondással a munkaviszonyát megszü...
BH+ 2001.5.231 A munkavállalót megillető végkielégítés besorolásánál irányadó szempontok [1993. évi LXXXI. tv.-nyel módosított 1991. évi IL. tv. (mód. Cstv.) 57. § (1) bek. d) és f) pontja, 57. § (2) bek. a) pontja, 1992. évi XXII. tv. (Mt.) 95. § (1) és (3) bek.].
Az elsőfokú bíróság végzésével kötelezte az adós felszámolóját, hogy "a kielégítési sorrend f) pontja alá tartozó jogcím szerint" a hitelező javára vegyen nyilvántartásba 115.500,- Ft tartozást. Megállapította, hogy a hitelező munkaviszonya az adósnál 1999. január 28. napján szűnt meg. Ezt meghaladóan a kifogást elutasította. Végzésének indokolásában utalt arra, hogy a hitelező 1984. szeptember 1-jétől dolgozott az adósnál, amikor 1998. június 14-én rendes felmondással a munkaviszonyát megszüntették. A felmondás szerint a hitelezőt 90 napi felmondási idő és hat havi átlagkeresetnek megfelelő végkielégítés illette meg. A felszámolási eljárás során a hitelező keresetet nyújtott be a Munkaügyi Bírósághoz, amelyet az hatásköri okból áttett a felszámolást lefolytató bírósághoz. A kifogásnak tekintett keresetet az elsőfokú bíróság részben találta alaposnak. Megállapította, hogy az adós munkaügyi szabályzata jelenleg is irányadó. Ehhez képest a hitelezőt a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) 92. §-ában meghatározott felmondási időn felül további 90 napi felmondási idő illeti meg. Minthogy azonban a többlet-járandóságot nem törvény, hanem a munkáltató belső szabályzata állapította meg, a Cstv. 57. §-ának (3) bekezdése értelmében nem vehető figyelembe, mint felszámolási költség, hanem a kielégítési sorrend a Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének f) pontja szerint történhet.Az elsőfokú bíróság végzése ellen a hitelező nyújtott be fellebbezést. Kérte a végzés megváltoztatásával megállapítani, hogy a munkaügyi szabályzat szerint járó teljes végkielégítés és a felmondási időre járó átlagkereset felszámolási költségként vehető figyelembe. Hivatkozott arra, hogy az 1991. évi IL. törvény 57. §-ának (3) bekezdése szerinti korlátozás csak a felszámolás elrendelése előtt esedékes munkabérre és végkielégítésre érvényes.
A hitelező fellebbezése részben alapos.
Az elsőfokú bíróság a rendelkezésére állt bizonyítékok alapján helyesen állapította meg a tényállást, részben téves azonban az arra alapított jogi döntése.
A határozat három havi átlagkeresetnek megfelelő végkielégítés besorolásával kapcsolatban úgy rendelkezett, hogy annak kielégítése a jelen ügyben alkalmazandó, a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló, lényegesen az 1993. évi LXXXI. törvénnyel módosított 1991. évi IL. törvény (a továbbiakban: mód. Cstv.) 57. §-a (1) bekezdésének f) pontja alapján kerülhet besorolásra.
A mód. Cstv. 57. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerint a felszámolási költségek közé tartoznak az adóst terhelő munkabér - minden időbeli megkötöttség nélkül - és az egyéb bérjellegű juttatások, ideértve a munkaviszony megszűnésekor járó végkielégítést is. Ez utóbbi vonatkozásában azonban a (3) bekezdés akként rendelkezik, hogy a végkielégítés összegéből felszámolási költségként legfeljebb olyan összeg vehető figyelembe, amely a munkavállalót az Mt. 95. §-a alapján illeti meg.
A jelen esetben a nem vitás tényállás szerint a hitelezőt az Mt. 95. §-a alapján csak három havi átlagkeresetnek megfelelő végkielégítés illetné meg. Az ezt meghaladó végkielégítés összege az adós munkaügyi szabályzatán alapul.
Kellő alappal hivatkozott a hitelező fellebbezésében arra, hogy az elsőfokú bíróság tévesen minősítette az f) pontba tartozónak a további három havi végkielégítés iránti igényét. A mód. Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének d) pontja szerint idetartoznak többek között a magánszemély nem gazdasági tevékenységéből eredő más követelései. Ezeket a más követeléseket csupán példálózó jelleggel sorolja fel a törvény. Erre utal "az így különösen" használt kifejezése. Az Mt. 95. §-ának (1) bekezdése szabályozza a végkielégítést. Eszerint a munkavállalót végkielégítés illeti meg, ha munkaviszonya a munkáltató rendes felmondása, vagy jogutód nélküli megszűnése következtében szűnik meg. A (3) bekezdés értelmében a jogosultság feltételeként a jogszabály akként differenciál, hogy a munkáltatónál milyen időtartamban állt fenn a végkielégítésre jogosult munkaviszonya, ettől függő mértékben illeti meg az átlagkereset meghatározott havi összege. Ennek ellenére az nem munkabér-jellegű, társadalombiztosítási járulék nem terheli. Tartalmát tekintve tehát a végkielégítés nem egy adott munkának a díjazása, hanem a munkavállaló munkaviszonyának időtartamával arányban álló, a jogszabály által meghatározott összegű kártalanítás, amely a munkaviszony rendes, illetve rendkívüli felmondása, vagy pedig a munkahely jogutód nélküli megszűnése esetében jár a munkavállalónak. Egyértelműen megállapítható tehát: az igény a mód. Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének d) pontjába sorolandó, tekintettel arra, hogy az abban foglalt törvényi feltételek fennállnak, miszerint magánszemélynek a követelése és nem gazdasági tevékenységből ered. Egyébként is egyértelmű, hogy a volt munkavállaló nem kerülhet hátrányosabb helyzetbe, mint a kívülálló magánszemély.
A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzésének nem fellebbezett részét nem érintve, fellebbezett rendelkezését a mód. Cstv. 6. §-ának (2) bekezdése folytán megfelelően alkalmazandó Pp. 259. §-ára figyelemmel, a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta, és a rendelkező részben foglaltaknak megfelelően határozott. (Legf. Bír. Fpk.VIII.31.325/1999. sz.)